Már megint itt tartok. Már megint hallom a szirénákat. Már megint rá vagyok kattanva a telefonomra, ahol folyamatosan, több irányból is jönnek a hírek. Már megint csak valahonnan a háttérből hallom, ahogy a gyerekek egymást piszkálják a kocsiban. Már megint csak a híreket hallgatnám, de erőt veszek magamon, nincsenek – mind – abban a korban, hogy az arcukba csapjon a valóság, főleg hogy barátaik laknak Beit Horonban.
A robotpilóta keresgéli a kedvenc számukat, kivételesen nem mosolygok azon, ahogy kórusban üvöltik szőkén és kék szeműen a legvadabb mizrahi popot. Már megint csak azon kattog az agyam, hogy vajon milyen sérülésekről beszélünk. Hogy vajon kik mentek ki az esethez azok közül, akiket ismerek. Újabb és újabb szirénák, ez most közel volt hozzánk. Már a lányomnak is feltűnik, mondja is, hogy biztos valami baleset. Hála az égnek erre jár a kis agya. Nekem már régóta nem. Főleg most nem, túl sok a sziréna, tömegbalesetről pedig kaptam volna hívást én is. Jön a helikopter is Ramallah felől, ez sem tűnik fel a gyerekeknek.
Megyünk a könyvtár felé, havazást, hószünetet várunk, ennyi kis könyvmollyal kizárt hogy nekifussak fejenként 2-3 könyv nélkül. A lépcsősor után jobbról egy férfit veszek észre. Egyedül álldogál a zeneklub bejárata előtt. Téli kabát, arcába húzott kapucni. Ahogy meghallja a gyerekeket, felénk fordul. Arab. Máskor ennyi lenne az egész, mennék tovább azon vitatkozva a fiammal, hogy miért nem szeretném ha japán képregényeket hozna haza, mint a múlt héten.
De ma nem. Ma már megint nem. Nézem a férfit, ő néz minket. Keresem a kezeit, a zsebében (még jó, van vagy két fok). Körülnézek, mögöttünk senki. Előttünk sem. Kihalt az egész tér. Már semmit nem hallok abból, amit a gyerekek mondanak, fogom a két kisebb kezét, rászólok a nagyokra, hogy várjanak meg. Elmegyünk mellette, nem mozdul. Ütemet váltok, két-három gyorsabb lépés, már ott is vagyunk a könyvtárnál, terelem be a csipogó kiscsibéimet, közben minden szál szőr feláll a hátamon. Már megint.
Már megint nem tudok úgy ránézni egy arabra, hogy nem a fenyegetést látom. Már megint nem tudok úgy elmenni egy magányos arab mellett, hogy ne induljon be a védelmi ösztönöm. Már megint idegbajos vagyok attól, hogy sötétedés előtt fél órával mit keres egy arab férfi egyedül egy zsidó jisuv kellős közepén. Már megint úgy érzem, hogy a biztonság egy illúzió. És már megint rohadtul utálom magam emiatt. Mert ez milyen dolog már, hogy csak azért mert arab, terrorista is rögtön. Mert ez milyen dolog már, hogy nem járkálhatnak szabadon akármerre (mondjuk én sem, de ezt most hagyjuk). Mert milyen dolog már így élni, ilyen előítéletesen. Mert hogyan fogom én így arra nevelni a gyerekeket, hogy virágozzék minden virág, és a rasszizmus, arab(cigány, meleg, zsidó, piréz) gyűlölet undorító és veszélyes. De ma már megint, mindez háttérbe szorul. Ma megint csak a félelem van és a harag. Ma megint csak a reménytelenség és a zsigeri ösztönök vannak. Ma megint csak a soha nem lesz vége van.
Kora hajnalban jön a hír, újra temetünk. Közben nézem a fényképeket, keresem a kollégákat. A mentést végző csapatban feltűnik egy ismerős arc. Egy mentorom. Az egyik kedvencem, nincs olyan műszak, ami alatt ne tanulnék tőle rengeteget. Nincs olyan műszak, ahol ne magyarázna órákon át. Ő volt, aki mellett az első szülésemet levezettem. Ő volt, akivel együtt röhögtünk a múlt héten egy bizarr eseten. Ő volt, akivel legutóbb két napja mentettünk életet egy világvégi arab tanyán. Ő volt, aki fordított ott nekünk. Mert ő arab. És én egy pillanatra utálom magam, amiért félek a népétől. Aztán észbe kapok, és rájövök, hogy nem magamat kell utálni, hanem azokat, akik miatt ez a helyzet. Jó, akkor utálom őket. Nem csak utálom, gyűlölöm őket. Nem csak ma, nem csak megint. Mindig és örökre. És nem, nem fogtok győzni, csak azért sem lesz belőlem véres szájú szélsőséges. Ma sem. Ma már megint nem. Még akkor sem, ha ilyen napokon nagyon nehéz. Nem hagyom, mert nem hagyhatom, mert ha mindenki elengedi a pórázról a benne lakó vadállatot, akkor vége a világnak. Annak a világnak, amiben zsidó és arab együtt ment életet. Azt a világot, amelyből erőszakkal szakították ki Slomit Krigmant.
Emléke legyen áldott!
fotó: Facebook
szép írás, köszönöm
Nos, ha tanultunk volna valamit a múltunkból, s ha talán nem lennénk ennyire rasszisták, akkor nem lenne gond, ha egy arab ránknézne. Az is sokat segítene a dolgon, ha nem az elfoglalt területeken laknánk.
Laknátok.
Én ma jót kávéztam Herzliyán. Nem is tudom, hány arab volt a környéken. Sokan, hiszen épp a szomszédban van egy remek arab étterem. Na jó, nem is annyira remek, de azért ebédre elég.
Nekem fel se tűnik, hogy ki arab.
Lehet, hogy azért, mert nem vagyok rasszista.
Igen, még emlékszem azokra az időkre, mikor te sem voltál az. De akkoriban még pajszerral kellett volna egy kipát Peti fejére húzni és akkor még eszedbe sem jutott volna zsidó yisuvban lakni – pláne nem az elfoglalt területeken.
Változnak az idők.
Ma a védelmi ösztönöd a rasszizmus.
Szégyenlem magam helyetted is.
Vannak akik névvel vállaljak a véleményüket, Egy-esek meg nem.
Bár kétségtelenül sokkal könnyebb személyeskedni így. Kár, hogy az erkölcsi magaslat kicsit kérdésessé válik.
Nos, ha tanultunk volna valamit a múltból, nem lenne baj, ha egy arab étterem csak éppen ebédre elég.
Én ma is le fogok menni a sarki gyrososhoz, ahol nagyon jó a kaja, és nem tartom számon, hogy ők arabok. Vagy törökök. Vagy a fene tudja.
Lehet, hogy azért, mert nem vagyok rasszista.
Változnak az idők.
Ma a neten versenyzünk azon, ki rasszistább nálunk.
A verseny bizony szoros, és sajnos mi, izraeliek bizony az élmezőnyben vagyunk.
Kedves “Egy”, remélem legközelebb nem Tel Avivban a Dizengoff egyik kávéházában fogsz kávézni mert mire kifejted az álláspontodat a Közel-keleti helyzetről, már kilőtték rád az egész tárat. Bár ez persze Párizsban is előfordulhat, úgy kell nekik, miért laknak Párizsban.
Mindenesetre, a Kati által leírt érzés messze van a rassizmustól. A legtöbb izraeli nap mint nap együtt él, dolgozik arabokkal, a helyzet nem olyan sötét mint ahogy te képzeled.
Nem a helyzet sötét, hanem, amit Kati írt, ergo, hogy csúnya dolog a rasszizmus, jajj de hát mit tehetünk, hogy ha az arabok miatt kénytelenek vagyunk kicsit rasszistának lenni.
Nem, nem vagyunk kénytelenek.
Nekem a családom nagyrészét kiírtották az ilyen felfogások. És akkor is mindent meg lehetett magyarázni.
De a rasszizmust nem lehet megmagyarázni semmivel, pláne nem ráfogni a másikra. De, ha már mégis rasszisták vagyunk, akkor legalább vállaljuk fel egyenes gerincel és ne kenjük a másikra.