ujkelet.live
Danny Orbach jeruzsálemi történész legújabb könyve, a „Szökevények: A náci zsoldosok története a hidegháború alatt” (Pegasus Books, 2022, héber fordítása ebben a hónapban jött ki a Kinneret-Zmora Bitan kiadónál) a világszerte zsoldosként alkalmazott náci háborús bűnösökről szól a hidegháború idején.
Orbach könyve kiterjedt levéltári kutatásokon alapul, amelyek magukban foglalták a német hírszerzés, a CIA és a Moszad dokumentumainak tanulmányozását. Alanyai nácik, akik különféle pozíciókat töltöttek be a hitleri Németországban, és 1945 után új foglalkozásokat kerestek.
Orbach „a történelem hulladéká” nak nevezi őket.
„1945 után valóban lehetetlen volt nácinak lenni a régi értelemben. Ők minden lehetséges módon különböztek a náciktól. Nem erkölcsileg, hanem világnézetükben, politikai és stratégiai szinten és ideológiailag is, mert más volt a világ és a borzalmas vereség miatt. Egy ilyen vereség után nem tudod maradéktalanul megőrizni az ideológiádat” – nyilatkozta a szerző a Haaretz hírportálnak.
Számos lehetőség állt az „új nácik” rendelkezésére. Néhányan továbbra is ragaszkodtak az antiszemita és antidemokratikus irányvonalhoz, de felhagytak a kommunizmus elleni küzdelemmel. Így a Szovjetuniót szolgálhatták. Mások, akik ragaszkodtak egy kifejezetten antikommunista irányvonalhoz, de már nem vallottak antiszemita vagy antidemokratikus nézeteket, az Egyesült Államoknak dolgoztak. Egy másik csoport továbbra is őrjöngő antiszemita volt, és a zsidó nép és Izrael elleni harcot választotta, de átvették a gyarmatosítás elleni látszólagos harc új ideológiáját, amely magában foglalta a fejlődő világ és a különféle „fajok” iránti empátiát.
És voltak olyanok is, akik „gyűlöltek mindenkit”, ahogy Orbach fogalmazott. Papíron semlegesek maradtak, de „a hidegháborúban részt vevő felek – amerikaiak, németek, oroszok, arabok, sőt izraeliek – között uszítottak azzal a céllal, hogy minél gazdagabbak legyenek anélkül, hogy elköteleznék magukat egyikük mellett” – mondja Orbach. A szökevény németek egy részét mohó kalandornak, másokat hivatásos szélhámosnak írják le. Ez az ideológiai rugalmasság magyarázza a náci zsoldosok jelenlétét a globális aréna minden szegletében, amelyben a szuperhatalmak az 1950-es és ’60-as években szembesültek. Néhányan a fejlődő világban zajló „náci ihletésű” forradalmak ragyogó jövőjéről, a zsidó célpontok elleni látványos terrortámadásokról és hasonlókról fantáziáltak.
A titkosszolgálatok, amelyeknek kollaborátoraik voltak, néha becsapták magukat. A CIA például úgy vélte, hogy elengedhetetlen Hitler egykori csatlósainak felhasználása a Szovjetunió feletti diadal érdekében.
Walter Rauff
Az ellenségekkel körülvett zsidó állam titkosszolgálatai sem zárkóztak el a volt nácik alkalmazásától. Az egyik bonyolultabb eset ezzel kapcsolatban Walter Rauff német háborús bűnösé. Rauff kulcsszerepet játszott a nácik több százezer zsidó életét kioltó „mobil gázkamráinak” a kifejlesztésében. Rauff egyike volt azoknak, akiknek feladata egy olyan egység létrehozása volt, amelynek célja a palesztinai zsidók megsemmisítése és a holokauszt általános kiterjesztése Levantéra – ez a terv végül papíron maradt.
Később Tunéziába, Görögországba és Olaszországba küldték ki, és mindegyik országban üldözte a zsidókat és az ellenállókat egyaránt. A háború után Rauff megmenekült mindenfajta bíróságtól vagy büntetéstől. Csatlakozott a Szíriában menedéket találó nácikhoz, Huszni Zaim szíriai diktátor katonai tanácsadója lett, segített a szíriai hírszerző szolgálatok kiképzésében „a Gestapo vonalain”. Többek között kínzóeszközöket tervezett a szíriai zsidók kihallgatására és terrorizálására” – írja Orbach.
1949-ben, a szíriai kormányváltást követően Rauffot kiutasították az országból, és Dél-Amerikába költözött. Útközben Olaszországban meglepő munka merült fel: az izraeliekkel. A szírek ejtése miatt megkeseredett Rauff beleegyezett, hogy információkat ad el Izraelnek. Kezelője Salhevet Freier volt, a külügyminisztérium egyik tisztviselője, aki az egyik alapítója volt az izraeli atomprojektnek. Akkoriban Rauffot Rómába küldték, hogy hírszerzési információkat gyűjtsön az arab államokról. Rauff részletes tájékoztatást adott az izraelieknek a szíriai helyzetről, és beleegyezett abba is, hogy izraeli ügynök legyen Egyiptomban, de aztán úgy döntött, hogy inkább Ecuadorba költözik. Freierrel 1951-ig tartotta a kapcsolatot.
Freier eleinte még a tel-avivi főhadiszállás előtt is titkolta a beszervezést, talán abból az aggodalomból, hogy parancsot kap, hogy szakítsa meg a kapcsolatot az új ügynökkel. Amikor végre jelentést tett Rauffról, meglepődve tapasztalta, hogy a Külügyminisztérium nem talált okot arra, hogy kifogásolja az exnáci foglalkoztatását. Ugyanakkor az Izraelnek végzett szolgálat nem biztosított neki mentelmi jogot: 1980-ban egy Moszad csapatot küldtek, hogy likvidálják. Az osztag azt tervezte, hogy chilei háza előtt, ahol végül letelepedett, kapja el, de a felesége kiabálni kezdett, a kutyája pedig ugatott. Körülbelül egy évvel később rákban halt meg, és náci bűnözőként került be a történelemkönyvekbe, aki egyszerre volt a Moszad ügynöke és szerepelt a likvidálási listáján.
Otto Skorzeny
Nem Rauff volt az egyetlen háborús bűnös, akit Izrael alkalmazott. A Moszadtól kapott borítékban Orbach áttanulmányozására váró dokumentumok között megtalálta a Waffen-SS egykori tisztjének, Skorzeny Ottónak a beszervezési és alkalmazási aktáját is, aki szintén a Moszaddal dolgozott.
Egy „kétes alak” – összegzi Orbach. A második világháborúban kommandós hadműveletekben szerzett hírnevet, nevezetesen a merész rajtaütéssel, amely 1943 szeptemberében kiszabadította a fogságból Benito Mussolinit. A háború után üzletember, fegyverkereskedő és zsoldos lett, „aki állandóan kalandokat keresett, hogy leküzdje unalmát” – írja Orbach. Segített katonai tanácsadókat toborozni Szíriának, és részt vett különféle ügyletekben olyan német szakértőkkel, akik tanácsadóként szolgáltak az egyiptomi rakétaprogramban.
1960-ban a Moszad főnöke, Isszer Harel fontolgatta, hogy hajtóvadászatot indít ellene, de utódja, Meir Amit inkább előkészítette a terepet, hogy beszervezze őt mint forrást. Rafi Meidant, a Moszad nácivadász egysége, az Amal egykori parancsnokát jelölték ki a misszióra. Ahhoz, hogy Skorzeny közelébe férkőzzön, először összebarátkozott feleségével, Ilsével. Különböző jelentések szerint bensőséges kapcsolatot ápoltak, ami végül utat nyitott férjéhez, akivel a nő a Moszad jelentése szerint „nyitott kapcsolatban” volt. Miután megbeszélte a találkozót a célponttal, Meidan bevonta Avraham Ahituvot, a Sabak belbiztonsági szolgálat leendő igazgatóját.
Ahituv és Skorzeny egy madridi szállodában találkoztak. Ahituv számára ez kínzó feladat volt, mivel „utálta, amit csinál” – mondta Orbach. Ahituv azonnal szóba hozta az elefántot a szobában, és a holokausztról beszélt. Skorzeny azt állította, hogy nem vett részt a zsidók megsemmisítésében. Később meglepte Ahituvot azzal, hogy azt mondta, kedveli Izraelt, amelyet kicsi, merész országként jellemzett, amelynek népe még a „fizikai munkában is kiváló”. Hozzátette, Izrael a megoldás az antiszemitizmusra, és minden zsidónak oda kellene bevándorolnia. Később mindketten elmerültek a „zsidókérdés” körüli vitában, és csak ezután jutottak el a témához, amely a találkozásuk oka volt: Skorzeny beszervezése Izrael számára, hogy megfúrja a német rakétatudósok tevékenységét Egyiptomban.
A Moszad házon belüli jelentése, valamint Meidan saját vallomása szerint Skorzeny nem pénzt, hanem egy „apró” szívességet kért: segítséget a nevének tisztázásához és ahhoz, hogy lekerüljön a Simon Wiesenthal nácivadász által összeállított legkeresettebbek listájáról. Ezek a kérések nem teljesültek, de az együttműködés tovább ment. Jóval később a Moszad ügynöke, Rafi Eitan azt mondta Ronen Bergman újságírónak és írónak, hogy véleménye szerint Skorzeny remélte, hogy az izraeliekkel való együttműködés révén elkerülheti Adolf Eichmann sorsát. Úgy gondolta, csak a Moszad kínálhat neki „félelem nélküli életet”. A Moszad-dokumentumokból Orbach azt is megtudta, hogy a kapcsolat Skorzeny és izraeli kezelői között a következő években is folytatódott.
