ujkelet.live
Jichák Herzog izraeli, Frank-Walter Steinmeier német és Andrzej Duda lengyel elnök szerdán Varsóban részt vett a gettófelkelés 80. évfordulójára rendezett állami ceremónián, amely a gettóhősök emlékműve előtt zajlott a harcok kitörésének helyszínén.
,,Nyolcvan éve, ma, 1943. április 19-én a varsói gettó egyik zsidó lakosa, akinek neve a mai napig ismeretlen, a következőt írta naplójába: ‘Hármasával járunk, rálépünk a macskakövekre, amelyeken ezen az úton 300 000 zsidó taposott. Itt a vég’– írta. ‘Az út vége. Nyugodtan kiszámolom: most 14 óra van. Nézem a tiszta áprilisi eget. Ha beesteledett, Treblinkába visznek minket. Mire megvirrad, már nem fogok élni. Szimpla kalkuláció: most látom utoljára a kék eget a felhők között.’ Ma, pontosan nyolc évtizeddel később, erre a névtelen zsidóra gondolok. Az eget nézem, mint ő. Ugyanaz a felhős áprilisi égbolt. És a fájdalom a szívembe hatol.
Jeruzsálemből jöttem ma ide, a szabad, szuverén, zsidó és demokratikus Izrael Állam örök fővárosából. Ide jöttem, és velem – velünk – itt vannak egész családok, egész közösségek fiai és lányai, akik a pezsgő zsidó élet, az évezredes történelem, a lengyel zsidóság gazdag és virágzó civilizációjának szimbólumai voltak és továbbra is azok; a hatalmas bátorság szimbólumaiként állnak természetesen a gettókban, táborokban és erdőkben, mindenütt, mindig és minden módon a szörnyű holokauszt mészárlása során, amely a második világháború alatt ért bennünket. Ide jöttünk, nyolcvan esztendővel azután, hogy kitört a varsói gettófelkelés, a hősiesség jelképe, az emberiség legsötétebb órájában.
Itt, ezen a helyen, ahol összegyűlünk, állt a gettó szűk, nyüzsgő, és tele élettel. A közelben volt a ‘gyűjtőpont’, vagyis az Umschlagplatz. Ott pecsételődött meg 300 000 lengyel zsidó sorsa: gyerekek, idősek, nők és férfiak, akiket a treblinkai haláltáborba deportáltak. Amikor becsukom a szemem, látom a lázadás bátor harcosait, a Zsidó Harci Szervezet és a Zsidó Katonai Unió tagjait, azt a néhány száz lelket, akik szembeszálltak az őket megsemmisíteni akaró, gettót megrohamozó több ezer náci katonával. Szembenézni a náci elnyomó erőivel – kiképzett, szörnyeteg és állig felfegyverzett –, akik ajtóról ajtóra, házról házra törtek be egy ördögi és felfoghatatlan zsidóvadászat során, míg rájuk egyetlen sors – a halál és a megsemmisítés – várt, egy fiatal lengyel zsidó csoport eltökélt volt, tele hittel és reménnyel, erejüket abból a hősi sorozatból merítve, amely szálként húzódik végig a zsidó történelmen, Dávid király bátor embereitől a Maszada, Bar Kokhba és a Makkabeusok harcosaiig. Harcoltak, az esélyek ellenére. A háztetőkről, a csatornákból, a legmélyebb pincékből, az utcákon és az udvarokon, omladozó falak mögül, lángba boruló szobákban. És győztek.
‘Nem volt esélyünk a győzelemre a csatában’ – emlékezett vissza Zivia Lubetkin, egy nő, akit egész életemben csodáltam, a Zsidó Harci Szervezet vezetőségének tagja, a lázadás egyik hősnője, akinek a Zsidó Harci Szervezet héber rövidítéséről elnevezett unokája, Ejál ma itt van velünk. ‘Egyértelmű volt számunkra, hogy nincs esélyünk a győzelemre, a szó normál értelmében. De tudtuk, hogy a nap végén győztesen kerülünk ki. Mi vagyunk a gyengék. De az erőnk ebben rejlett: hittünk az igazságban. Hittünk az emberiségben.’ Zivia Lubetkinnek és társainak igaza volt, és duplán is. A varsói gettófelkelés harcosainak többsége nem élte túl. De az ő szellemük, a lelkük győzött itt, ezen a hős testvéreink vérével megszentelt talajon.
Ki hős? Ez a zsidó lét egyik alapkérdése. Itt a válasz egyértelmű. Ők voltak a hősök. Nem csak nálunk, hanem egész Európában. A könnyek nyomában, a mészárlás mélyén, a gettók börtönében és a megsemmisítés táboraiban – a pokol mind a kilenc körében. Egy széteső világban, a halál árnyékában, a megaláztatás, az éhínség és a kényszermunka körülményei között, a gettókban, a halálgödrökben, a halálvonatokon, a gázkamrákban és a krematóriumokban, a koncentrációs táborokkal és a megsemmisítő táborokkal szembesülve – sikerült nekik, anyák, apák, gyerekek, nagyapák és nagymamák, megőrizve az emberi erkölcsöt, a kölcsönös felelősséget, hitet és az alapvető emberséget. És az emberiség szeretetét. Kitartottak a legalapvetőbb zsidó imperatívusz mellett: ‘Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.’ Nem voltak egyedül. A nácik és bűntársaik elleni hősies csatában minden országban ott voltak a Világ Igazai és a helyi ellenállási mozgalmak tagjai, köztük természetesen itt Lengyelországban a Lengyel Világ Igazai és a lengyel földalatti mozgalom tagjai, akik életüket kockáztatták, és úgy döntöttek, nem maradnak tétlenek.
Itt állok ezekben a szent pillanatokban, egy olyan helyen, ahol népünk egész ágait levágták, elpusztították, megkínozták és kiirtották. Egy olyan helyen, ahol a zsidó remény és hit olyan kihívásokkal nézett szembe, amelyeket az emberiség nem ismert. És nem tudom nem elképzelni népem leányait és fiait, kik egymást szerették, életükben kedvelték, a halálba sem váltak el (Sámuel II 1:23). Elképzelem, mit mondtak volna, mit gondoltak volna, ha azokban a sötét órákban, a csatornák és a fullasztó pincék bűzében, a fegyver- és harckocsicsöveket bámulva valaki azt súgta volna a fülükbe, hogy nyolcvan év múlva mi – Lengyelország, Izrael és Németország elnökei – itt állunk majd és tisztelegünk hősiességük előtt, és közösen esküszünk örök esküt szent emlékükre, egy esküt, egyetlen központi üzenettel: Soha többé.”
Frank-Walter Steinmeier német elnök beszédében „bocsánatot” kért hazája második világháborús bűneiért.
,,Ma önök előtt állva, bocsánatot kérek a németek által itt elkövetett bűnökért” – mondta.
Duda beszédében azt mondta, hogy a lázadók „a szabadságért harcoltak. Sajnos nem a szabadon élésért, hanem a saját sorsuk feletti szabadságért.” Példaként szolgálnak – mondta – „az Izrael határait őrző katonák és a lengyelek számára, akik Lengyelország határait őrzik”.
Az elnökök később a varsói Nozyk zsinagógába mennek, és részt vesznek a Lengyel-Izraeli Ifjúsági Szimfonikus Zenekar esti koncertjén.
