ujkelet.live
Az állam aláíratlan és keltezetlen, ,,leleplezésre jóváhagyott részeket” nyújtott be válaszul egy bírósági petícióra, amelynek célja, hogy megvilágítsa a Moszad és a libanoni keresztény milíciák közötti kapcsolatot, amely 1982 szeptemberében a bejrúti Szabra és Satila menekülttáborokban történt mészárláshoz vezetett. A petíciót Eitay Mack ügyvéd nyújtotta be.
A következő beszámoló szerepel a Moszad kémügynökség tevékenységéért felelős Miniszterelnöki Hivatal által a Legfelsőbb Bírósághoz benyújtott, múlt héten közzétett dokumentumban a Haaretz hírportál szerint:
„Ez volt Izrael legjobban megtervezett háborúja” – áll a Moszad hivatalos dokumentumában, mely feltárja Izrael munkáját Libanonban az 1950-es évek és az első libanoni háború előtt. „Az előkészületek már 1981 közepén elkezdődtek, és az év vége felé lendületet kaptak. 1982 januárjában Ariel Saron találkozott a keresztény vezetéssel – és azt mondta Pierre Gemayelnek: ‘Teljes körű háborúba kezdünk, és ennek eredményeképpen a libanoni-izraeli kapcsolatokban változásnak kell bekövetkeznie.'”
A dokumentumban az izraeli hadsereget – nem pedig a megválasztott kormányt – a Libanonnal kapcsolatos politikát ténylegesen diktáló testületként írják le.
„A libanoniaknak azt kell tenniük, amit szeretnénk” – áll a dokumentumban. „Mivel az állam nem annyira szervezett a döntéshozatalban, nem [Menachem] Begin [miniszterelnök] és a kormány mondta meg nekünk, hogy mit tegyünk az eszközzel, hanem a katonaság.”
A dokumentum leírja Izrael katonai szerepvállalását Libanon ügyeiben az 1950-es évektől az első libanoni háború előkészületéig a 80-as évek elején. A kapcsolat először 1958-ban jött létre, az akkori libanoni elnök, Camille Chamoun, a hatalom elvesztése miatti félelme kérésére, az iráni sah-rezsimmel együttműködve, amely repülőgépen fegyvert küldött Libanonba.
1975-ben, a libanoni polgárháború kitörésekor Chamoun, egy maronita keresztény, aki akkor már nem volt elnök, ismét Izraelhez fordult segítségért. A dokumentum szerint Izrael még akkor sem vette figyelembe a fegyverek eladásának, amelyek egy része a Szovjetunióból származott, és a libanoniak katonai kiképzésének következményeit. „Nem voltak messzemenő diplomáciai tárgyalások a keresztényekkel, nem volt mélyreható vita” – áll a dokumentumban. Az alkalmazott képlet – állítja a dokumentum – volt a helyes: „Segítünk a keresztényeknek, hogy segítsenek magukon.” A dokumentum szerzője azonban elismeri: „nem mindig láttuk helyesen az érintett érdekeket”.
A Chamounnal kezdődő kapcsolat más maronita alakokra is kiterjedt, köztük az Al-Tanzim (szó szerint „A Szervezet”) milícia vezetőjére, Georges Adwanra és a Cédrus őrzői milícia vezetőjére, Étienne Saqr-ra.
A dokumentum szerint egy alkalommal „1976 elején egy nagyon esős, viharos éjszakán egy hajó, amely látszólag Libanonból jött, bajba került, és az izraeli hadsereg elfogta. A fedélzeten három libanoni volt. Ez a csoport azzal a szándékkal jött Izraelbe, hogy az izraeli vezetéssel találkozva segítséget kérjen.”
A dokumentum két változatot közöl az izraeli hadsereg és a libanoni keresztények közötti közvetlen kapcsolat kezdetéről. Az egyik változatban már 1975-ben létrejött a közvetlen kapcsolat, míg a másik változatban 1976-ban kezdődött a Moszad hírszerző és hadműveleti részlege delegációjának látogatásával, hogy „közvetítés nélkül tanulmányozzák, mi történik a háborúban a szekták között.” A megnevezett képviselők között van Benjamin Ben Eliezer, aki akkoriban összekötő tiszt volt Dél-Libanonban, majd a Katonai Hírszerzés vezetője, végül a Munkapárt Kneszet tagja és kabinetminiszter.
„Meglátogattuk a falangisták és a chamounisták parancsnoki állomásait, volt egy további megbeszélésünk Bashir Gemayellel a falubeli szülei otthonában” – áll a dokumentumban. „Miközben étkeztünk, Amine Gemayel megjelent egyenruhában. Nagyon visszafogott volt velünk, és alig ment bele, hogy kezet fogjon velünk. Ezt követően a Moszad vette át a találkozók vezetésének felelősségét, de a dokumentumból egyértelműen kiderül, hogy „mindenki beszélt mindenkivel”.
A fegyverek átadásának módját a dokumentum úgy írja le, mint „szállítmányok, amelyeket olyan tutajokra raktak, amelyek sok fegyvert szállítottak. Egy adott éjszakán két szállítmánnyal érkeztünk, a harmadik szakaszban pedig még többel. Beszállítók voltunk, oda-vissza hajóztunk.” Az átadott arzenál 6000 M16-os puskát és minden puskához 1000 golyót tartalmazott; 40 db 120 mm-es aknavető mindegyikhez 300 db tüzérségi lövedékkel, és 100 db 81 mm-es aknavető mindegyikhez 200 db tüzérségi lövedékkel.
A 2020-ban benyújtott petícióra válaszul a Moszad eredetileg azt állította, hogy nehéz lokalizálnia a libanoni tevékenységére vonatkozó történelmi dokumentumokat. Ezt követően a dokumentumokat megmutatták a Legfelsőbb Bíróság elnökének, Eszter Hajutnak, aki megállapította, hogy egyes dokumentumok sérthetik Izrael biztonságát, ha közzéteszik őket, de arra kérte a Moszadot, hogy vizsgálja meg újra, lehetséges-e az anyagok egy részének nyilvánosságra hozása. A petíciót tavaly áprilisban elutasították, a múlt héten pedig a Moszad közzétette a dokumentumot.
Eitay Mack, a petíció benyújtója szerint: ,,Lenyűgöző döntés a Moszad részéről, hogy nyilvánosságra hozza ezt a dokumentumot, bár nem világos, hogy miért.” A dokumentum azt sugallja, elmondása szerint „a szabrai és satilai mészárlás egy volt a keresztény milíciák által végrehajtott mészárlások, kivégzések, emberrablások, eltűnések, amputálások és holttestekkel való visszaélések láncolatában. A titkos ügynek napvilágra kell kerülnie, és lehetővé kell tennie a vitát és olyan nyilvános következtetések levonását, amelyek megakadályozhatják, hogy a Moszad és Izrael Állam továbbra is támogassa az atrocitásokat elkövető biztonsági erőket és milíciákat szerte a világon. A Moszad azonban továbbra is úgy véli, hogy joga van továbbra is eltitkolni az ezzel kapcsolatos információkat a nyilvánosság elől.”
Az 1982-ben létrehozott Kahan-bizottság egyetlen izraelit sem tekintett „közvetlenül felelősnek”, bár úgy találta, Izrael „közvetett felelősséggel bír”, míg Ariel Saron védelmi minisztert „személyes felelősség terheli a vérontás és a bosszú veszélyének figyelmen kívül hagyásáért” és a vérontás megakadályozása érdekében szükséges megfelelő intézkedések elmulasztásáért”. Saron gondatlansága Bejrút polgári lakosságának védelme kapcsán, ami az izraeli ellenőrzés alá került, „a védelmi miniszteri feladat elmulasztása”, ezért a bizottság Saron menesztését javasolta a posztról.
Saron kezdetben ezt megtagadta, és Begin sem volt hajlandó kirúgni.
1983-ban Jona Avrusmi kézi gránátot dobva a tömegbe egy békemenet során megölte Emil Grunzweig Peace Now aktivistát és megsebesített további 9 személyt. A rendezvényt a miniszterelnöki hivatal előtt tarották. A tüntetők felszólították a Begin-kormányt, hogy fogadja el a Kahan-bizottság megállapításait a szabrai és satilai mészárlás kapcsán.
Grunzweig megölése után Saron bár lemondott mint védelmi miniszter, a kabinetben maradt portfólió nélküli miniszterként.
