Eitan Posner: Balladák

0

ujkelet.live/IMISZ

Márk és Emma

A bankban láttam őket először; az enyémmel párhuzamosan kígyózó sorban álltak. Mágnesként vonzották tekintetemet. Kissé furcsának tűntek. A fiú sovány volt, alacsonyabb a lánynál. Új ing és farmernadrág feszült remek felépítésű testén, amolyan csinos, kölyökarcú srác volt. A vastag bajusz, mellyel gondolom öregíteni akarta magát, nem takarhatta el fiatalos csibészségét. Szüntelenül suttogott valamit a lánynak, de szavaiból semmit nem hallottam.

A lány telt alkatú, inkább kövérkés volt, széles combú, keskeny csípőjű. Lefelé szélesedő könnyű, virágos ruhát viselt. Fiatalosan hatott; meglehetősen nagydarab volt, de ezzel együtt finom és lágy. Arca angyali szépségű. Akkoriban elmélyedtem a művészetben, így mindjárt Mona Lisát véltem felfedezni benne. Felismertem azt is, hogy orosz bevándorlók. Tekintetünk többször találkozott.

– Kik lehetnek? – találgattam. Testvérek, barátok, vagy házaspár? Anya és fia? Aztán én kerültem sorra a pénztárnál, belemélyedtem a papírokba, aláírtam amit kellett, és elmentem.

Kopogtattak a fogtechnikusi műhely ajtaján. Az ajtónyílásban tétovázó tekintetű, riadt, szégyenlős arc jelent meg. Nem hittem a szememnek: Mona Lisa a bankból! Nyomában a fiúval bejött, leültek a főnökömmel szemben. A lány beszélt, csak a lány. A fiú néhány szót gagyogott ivritül, s amit tudott, azt is szégyellte kimondani. A lány kérte meg a főnököt, tanítsa be és alkalmazza a fiút, akiről kiderült, hogy Oroszországban klarinétozni tanult.

Itt, az Országban azonban hamar kiderült, hogy megélni ebből nem lehet. A lány elmondta azt is, hogy ő maga zongorista, de ez sem biztosítja a megélhetést. A Zeneakadémia kollégiumában laknak, ott is ismerkedtek meg egymással. Barátok, nem házasodtak össze.

A főnököt elbűvölte a lány, így hát alkalmazta a fiút, Márkot, akit egyébként utált; a bögyében volt az első perctől fogva. Úgy – ahogy meg tudom érteni, mert a srác totális kudarcnak bizonyult a szakmában. Eltemette magát a főnök előtt. Ennek ellenére kábé egy éven át velünk maradt, amiben nekem nem kis szerepem volt.

Próbáltam tanítani, rengeteg energiát fektettem bele – mindhiába. Még falaztam is neki. Nagyon megkedveltem az első perctől. Tanítottam a szakmára, no meg főként a nyelvre, ő pedig egyéb dolgokra tanítgatott engem: Oroszország történelmére, kommunizmusra, művészetre – és főleg zenére. Életem akkori korszakában nagyon összeillettünk. A főnök éppen csak hátat fordított, és máris csintalankodni kezdtünk: próbáltuk egymáson az erőnket, dulakodtunk, röhögcséltünk, fogadásokat kötöttünk. Igaz barátokká váltunk. Poccnernek becézett, én meg Smokklernek szólítottam (Schmuchler volt a családneve, az enyém meg Posner).

Mindennapos vendég voltam náluk a kollégiumban, alaposan megismertem barátnőjét is, Emmát. Kicsiny, Oroszországból hozott könyvekkel zsúfolt szobában laktak. Az ő hatásukra kezdtem olvasni klasszikusokat, meg művészek önéletrajzait. Még a könyveknél is több hanglemezük volt, nagy, nehéz, Oroszországból hozott lemezek; klasszikus zene a legnagyobb alkotóktól. Mindent tudtak ezen a téren; mindent. Megpróbálták belém verni tudományukat: több tucat, később talán több száz klasszikus alkotást hallgattam végig magyarázataik kíséretében.

A klasszikusok súlyos áradatát számomra könnyebben emészthető zenével törték meg időnként; ilyen volt a Mauthauseni balladák, Mikisz Theodorakisz szerzeménye Maria Farandori előadásában. Ez egy görög lemez volt, görög felirattal, amiből persze egy szót sem értettem. Mindent elmagyaráztak, és Bach, Bethowen és Csajkovszkij mellett ez a zene progresszív popként hangzott. Megértettem mindent: a dallamot, a tartalmat, a ritmust. Bizonyára belefáradtak már zenei nevelésembe; mindhármunk számára nyilvánvaló volt, hogy kérés nélkül is az általam kedvelt lemez, a Balladák zárja be találkozóinkat.

Kollégiumi életük aztán véget ért. Nyomorúságos, a kollégiuminál is kisebb szobát béreltek Rechávián, egy szörnyű vénasszonynál. Segítettem költözködni. Szegényes ruhatárukkal, az összes könyvvel és lemezzel degeszre tömött táskákkal ingáztunk a 4-es buszon a Shmuel Ha’Navi utcából Recháviába.

Márkot kirúgta a főnök, megszakadt mindennapi kapcsolatunk. Egyik látogatásom alkalmával ágyban találtam őket; vastag könyvet olvastak, hallgatták, mint mindig, a klasszikusaikat, egy gyertyafény erősségű lámpa mellett, és kekszet eszegettek. Nem volt otthon más étel.

Bevonultam katonának, aztán Márk is. Bat-Jamban béreltek lakást, ahol Márk szülei laktak. Az apja hegedűs volt. Nem sikerült Izraelben elhelyezkednie. Aztán első hegedűsi állást kapott Dél-Afrikában, és elhagyta az Országot.

A találkozásaink egyre ritkultak. Kaptam tőlük meghívót az esküvőjükre. Hajfán házasodtak össze, ott laktak Emma szülei. Nem tudtam elmenni, csekket küldtem. Nagyon soványka kis csekket, egy sorkatona anyagi helyzetének megfelelően. Mai napig röstellem az összeget. Márk leszerelt, és miután továbbra sem sikerült érvényesülniük, Dél-Afrikába költöztek. Én is leszereltem, és azonnal, egész lényemmel belevetettem magam az életbe: házasság, saját műhely, gyerekek, jelzálogkölcsön. Elfeledkeztem róluk.

Péter

A bátyám. Jobban szerettem mindenkinél: anyámnál, apámnál, a lánytestvéreimnél, önmagamnál is jobban. A hatnapos háborúban súlyosan megsebesült, életveszélyes állapotban volt. Kilábalt belőle, én — lelkileg — sosem. A fizikai korlátok ellenére — jobb karját amputálták, lábai összezúzódtak — sajtófotós lett. Minden szabad percemet vele töltöttem. Nem felejtem el a látványt: Péter összes felszerelésével igyekszik lejutni a lépcsőn a hatodik emeletről a földszintre, hogy lefotózhassa a német kancellárt, aki kíséretével együtt lifttel tette meg ugyanazt az utat, s akit odafent nem sikerült lencsevégre kapnia. Akkoriban a külügyminisztérium megbízásából dolgozott. Természetesen a kancellárt nem sikerült lefotóznia. Péter társának döntése nyomán aztán felszámolták a közös vállalkozást. Péter hivatásos fotósként kezdett dolgozni; mikrofilmeket, reprodukciókat készített levéltárak számára. Főként bankokkal és állami hivatalokkal dolgozott. Véget értek közös kiruccanásaink. Ismét a munkámnak és új családomnak éltem.

Apu

Apu, apám meghalt. Nem emlékszem, hogy három összefüggő mondatnál többet beszéltünk volna egymással az életben. Nehéz természetű ember volt. Ha dicsérni akart, gúnyosan “művész úr”-nak hívott. Mereven viselkedett, de nem mindenkivel. Emlékszem, Kati nővéremmel képesek voltak kutyákként marakodni, és rögtön utána hisztérikus nevetésben törtek ki valami kis hülyeségen. Zsuzsi nővéremmel jól kijött. Zsuzsival mindenki kijön. Azért ahányszor Zsuzsi új nadrágot vagy blúzt vett, Apu mindig nekitámadt. Bátyámat, Pétert igazi apai szeretettel szerette. Annak ellenére, hogy állandóan vetélkedtek a családfenntartói címért, megvoltak egymással, mint férfi a férfivel. Kishúgunk, Jutka volt Apu szemefénye; ezzel együtt egyikőnkkel sem beszélt soha semmi lényeges dologról, csakis a hétköznapi problémákról. Kapcsolata anyánkkal, mármint a feleségével kölcsönös ütlegelésekből, a közösen vezetett étkezdékben megkezdett és otthon folytatott rettenetes veszekedésekből állt. Totális szeretet-utálatban, kölcsönös függőségben éltek. Soha senkivel nem beszélt másról, mint a szorgalmassága ellenére napirenden lévő hétköznapi megélhetési nehézségekről. Viszont gyakran monologizált új szomszédunk, Karpelesz jelenlétében, két-három pohár vodka után.

Karpelesz is átélte a vészkorszakot. Felesége és hat gyereke Auschwitzban pusztultak el. A háború után újra megnősült, született még egy lánya. Apu családjából sokan elpusztultak, a szülei sem tértek haza. Semmit nem tudott róluk, mikor, hol és miként haltak meg. A háború kezdetén Aput behívták munkaszolgálatra; messze az otthontól, Budapest környékére vitték. Mikor leült inni Karpelesszel, együtt sírtak és felváltva mesélték az átélt szenvedéseket, no meg hőstetteiket, melyeknek köszönhetően megmenekültek a pokolból. Apu abban az időben fiatal, erős és nagyon bátor volt, mindenhonnan megszökött. Így ismerte meg anyámat Budapesten. Tucatszor mentette meg anyut családjával együtt. Mindig kiváló hamis igazolványai voltak. Egyszer még SS egyenruhát és pisztolyt is szerzett. Gyakran gondoltam rá csodálattal: hogyan sikerülhetett? Anyu mesélte, hogy egyszer majdnem elájult, mikor egy egyenruhás SS-tiszt lépett be a rejtekhelyükre. Apu volt. Keserű sírás közepette mesélte Apu, hogy egyszer egy teljes napot gyalogolt hazáig, mert látni akarta az anyját. Az apja azonban visszakergette a kollégiumba, nem engedte, hogy találkozzanak.

Hivatásos katona volt az apja a magyar hadseregben, kitüntetéseket kapott az első világháborúban, több elismerő érdemrendet is kapott. Tiszteletkeltő, büszke, hatalmas ember volt. Apu édesanyja rabbicsalád lánya volt, ezért Aput kiskorában héderben taníttatták. Soha az életben nem hallottam, hogy kiejti a száján Isten nevét. Izraelben az első években megszállottként kereste a falubeli túlélőket, hogy legalább valami halvány információt kicsikarjon tőlük szülei sorsáról. Mindössze annyit sikerült megtudnia, hogy egy napon tehervonatra rakták a falu teljes zsidó lakosságát, és valószínűleg egyenesen Auschwitzba vitték őket. Többet nem sikerült megtudnia sem a szüleiről, sem öccséről, aki tíz évi szibériai fogság után tért vissza a faluba. Aztán Apu révbe jutott. Egyszerű munkásként kezdett dolgozni az egyik hadiüzemben. Ez volt élete legjobb évtizede. Könnyű munka, jó körülmények között, jó társaság, emberi bánásmód, gondtalan élet. A csúcsot az apró jutalmak, a közös kirándulások és a szakszervezeti rendezvények jelentették számára. Szerette az életet, az emberek kedvelték őt. A számára rendezett ünnepélyes búcsúztatáson többször sírásban tört ki, mint mindig, ha valamitől elérzékenyült.

Apu nyugdíjba ment. Péter mesélt neki új munkájáról: a Jad Vasem Intézmény és Holokauszt Múzeum teljes dokumentumanyagának mikrofilmre rögzítését bízták rá. Felajánlotta Apunak, hogy dolgozzon vele napi néhány órát; nem lesz más dolga, mint sorra a gép alá tenni a dokumentumokat és elkattintani az exponálógombot. Egy kis nyugdíjkiegészítés sohasem árt. Apu azonnal igent mondott. Munka közben Apu hirtelen észrevette, hogy valaki mögötte áll és nézi, mit csinál. Köszönt az illetőnek, beszélgetni kezdtek. Kiderült, hogy a Jad Vasem egyik vezetője a látogató, meg akarta nézni, hogy megy a munka. Apu megkérte, segítsen neki kideríteni, mi lett szülei sorsa. Megadta nevüket, a falu nevét és a körülbelüli dátumot. A férfi megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Apu folytatta a munkát. Többszáz, többezer okiratot fotózott le. Nevek, nevek, nevek… Aztán egyszercsak megjelent a férfi. Felindultan átadott Apunak egy okmányt, amolyan kártyafélét.

Eredeti, náci bélyegzőkkel hitelesített okmány volt — halotti bizonyítvány. A név: Posner Zoltán, Apu apja. Valódi adatok, a halálozás órára pontos dátuma, csak a halál oka nem volt valódi – természetesen. A halálozás helye: Mauthausen.

Édesanyjáról Apu soha nem tudott meg semmit. Megpróbáltam megszerezni neki a lemezt, a Mauthauseni balladákat. Próbáltam Franciaországból, Amerikából, Angliából és mindenhonnan, ahová valamelyik ismerősöm utazott. Nem sikerült.

Apu meghalt. Csöngött a telefon a műhelyben. Márk érkezett meg. Látogatóba jött. Találkozni akar velem, 18 év után tért vissza Jeruzsálembe. Nagyon megörültem neki. Apró ajándékot hozott Dél-Afrikából, mellé azt a lemezt, amit, emlékezett rá, annyira szerettem. A Mauthauseni balladákat…

© Eitan Posner

Fordította: Somos Péter

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .