Jécer hárá: a rossz lelkiismeret dilemmája

0

IMISZ/jécerhárá

Eitan Pozner regénye, a Jécer hárá emléket állít a vészkorszak értelmetlen pusztítása nyomában meggyilkolt mintegy hatmillió zsidó áldozatnak, magyarázatot keresve a gonosz ösztön árnyékában elkövetett megannyi szörnyűségre a sátáni nyilas pusztítás idején.

Az első könyves író története fikció és valóság közötti lázálom, miközben a reménytelen mélységből váratlanul, rövid pillanatra felsejlik a gonosz lelkiismeretének dilemmája. A három női alak keretbe foglalja a regényt és összekapcsolja időrendi sorrendben a történetet: a vészkorszakot túlélő generáció számára a feldolgozhatatlan traumát követő lét elviselhetetlen könnyűségét és a mögötte feltűnő, újjászülető Palesztinát.

Magda – egy fiatal nő, akinek gyenge vállaira túlzottan nagy teher kerül

Elkalandozott tekintete támpontot keresett egy megviselt, közvetlenül előtte bizonytalanul lebegő táblára meredve. Az utca nevének megfejtésébe kapaszkodva keserű mosoly ült ki arcára. A felismerést követően, kissé oldalra billentve fejét próbált nyomára bukkanni a kis fedett piacnak, ahová régen apjával járt, de már sehol sem volt. Minden elpusztult a felismerhetetlenségig.

Megpróbált feltápászkodni és valamely ismerős maradványra lelni, de hiába. Rosszullét környékezte, és a szédüléstől lecsuklottak pillái. Homályos képzeletében megjelent egy forró nyári nap, amint a vásárlásból térnek vissza. Apja egyik kezében egy nagy szalmakosarat cipel, a másikkal szorosan fogja kis kezét.

Lassan megpróbálta kinyitni szemét, de párás, sűrű lehelete elhomályosított mindent. Ólom súllyal ránehezedő szemhéja mögül képzeletében megjelent a tollaitól megtépett tökéletes liba egy zománcozott fazékba zsúfolva, elrejtve a kosár alján, és máris látta a befőttes üvegben a csodás, áttetszően aranyló libazsírt meg a levesbe való zöldségeket. Halványan elmosolyodott, amikor eszébe villant kis szalmakosara teletömve friss, illatos kerti borsóval. Lakásuk ajtaja melletti közös folyosón, egy apró fazsámolyon ülve a meleg délutáni napsütésben körmeivel felpattintja, és kis hüvelykujjával kifejti a borsószemeket. A fülében csengett, ahogyan a bádogtálkába esnek, mint azok a kis színes üveggolyók, amelyekkel régen a többi kislánnyal játszadoztak az utcán.

Hirtelen súlyos szorongás lett úrrá rajta. Teste vadul remegett, fogai fékezhetetlenül vacogtak. A hideg elviselhetetlenné vált, kétségbeesés kerítette hatalmába és hátrahanyatlott egy ajtó nélküli keretnek támaszkodva. Tekintetét megpihentetve a mezuzán próbált erőt gyűjteni, mígnem gyötrő éhsége valahogyis útra keltette. Ennivalót keresett, majd hirtelen térdre rogyott egy friss hókupac előtt, és enni kezdte. Átszellemülten, behunyt szemmel nyelvével a szájpadlásához tapasztotta a szétmálló, fagyos havat, és hosszan élvezte a libazsír ízét.

Amint kissé magához tért, felállt és tovább botorkált volna, de az utcasarkon túl olyan látvány tárult elé, amely aláásta józan eszébe vetett hitét. Hunyorgó szeme előtt lassan bontakozott ki egy félig a járdán parkoló katonai teherautó. Rajta a katonák minden irányba dobálták a kenyereket. Körülötte feldúlt emberek káromkodtak, miközben kétségbeesetten próbálták elkapni még röptében a zsákmányt. Magda, utolsó erejéből és rá nem jellemző féktelen dühtől megtáltosodva száguldott feléjük. Vadul a lökdösődő verekedők közé vetve magát elhatározta, hogy szerez magának egy veknit, amikor a tömegből egy szomszéd fiú felismerte, és hirtelen elkezdett hangosan kiabálni:

– Mit keres itt Lőwi Magda, ez a zsidó kurva!

Az izgatott tömegről leperegtek az elhangzott vádak. A katonák azonban felfogták az üzenet értelmét, pillantásokat váltottak egymás közt, és egyiküknek jelezték, hogy követelje azonosítását. Közben a parancsnok a teherautó tetejéről kiabálva fenyegette. Amennyiben kiderül, hogy tényleg zsidó, elvezetteti és átadja a közeli rohamszázad járőrének.

– Ő majd kezelésbe veszi, ahogyan illik, ezt a rohadt tolvajt! – nyomatékosította üvöltve.

A kijelölt katona késedelem nélkül ütlegelni kezdte. Menetközben terelve durván lökdöste, és nagy erővel sújtott le vállára a bunkósbottal. Úgy tűnt, túlságosan is jól elszórakoztatja ez a váratlan feladat.

A közeli saroknál elhaladva, rongyokba burkolózó férfiak és nők, gyerekek és idősek példás csendben meneteltek végig a főutcán. Levegőben elfojtott zokogás keveredett a rohamszázad katonáinak üvöltése, habzó szájú kutyák ugatása és az út szélén álldogáló, felbolydult tömeg éljenzésének zajába veszve. A járda szélén összegyűlt emberek büszkén, magasba lendített öklökkel meresztették szemüket, mintha ritmikus dobszóra lépegető császári lovak menetelését bámulnák egy képzeletbeli katonai győzelmet követően.

Miriam – Magda anyja, akitől csak egy órával ezelőtt vált el…

Az út végén a sofőr váratlanul mindkét lábával durván rátaposott a fékre. A teherautó irányíthatatlanul csúszott tovább majd oldalra billent, és teljes erővel egy fatörzsnek csapódott. A katonák a plató elejéről széles ívben repülve fennakadtak valahol a felgyülemlett mély hóban.

A motor hangos reccsenést hallatott az összenyomódott fémtől, majd kifulladt. Csend lett. A sötétben a sofőr szitkait és átkozódásait lehetett csak hallani. Miriam az ütközéstől előrecsúszott egy vastag koszréteggel átitatott felületen. Forgott vele a világ, de biztosra vette, hogy ki kell használnia az utolsó lehetőséget. Fel akart kelni, kiugrani és elmenekülni, de teste nem volt hajlandó engedelmeskedni. Erős fájdalmat érzett és úgy érezte, hogy szüksége van még egy kis pihenésre.

Az imbolygó katonák irányából hangos kiabálás hallatszott, amint dühösen kikászálódva a hóból, haragjukat teljes erőből a plató hátsó ajtaján töltötték ki. A sofőr melletti utas hátulról mászott fel és lábánál fogva rángatta ki Miriamot. Dühösen a földre lökte, miközben megállás nélkül átkozta és szidalmazta, folyamatosan őt okolva a balesetért.

Torka szakadtából üvöltötte, hogy a zsidók közelsége minden esetben átkot von maga után, és szent meggyőződése, hogy el kell taposni őket, mint a csótányokat, kiégetni, mint a tetveket, vízbe fojtani, mint a patkányokat, és hogy egyszer s mindenkorra meg kell szabadulni tőlük.

A gyenge utcai világítás fénye ellenére, esés közben Miriam észrevette, hogy a férfi kabátja valójában egy papi csuha. Tekintetével követte, amint dühösen elhaladt mellette és megfordult, hogy bemenjen egy házba, majd erősen bevágta maga mögött az ajtót. Útközben még volt ideje utasítani a sofőrt, hogy vigyázzon a földön fetrengő kurva vadmacskára.

Hosszú, fagyos percek után az ajtó mellett, ahol a férfi bement, fülsiketítő csikorgással kinyílt egy széles vaskapu. Emberek hosszú sora özönlött az utcára. Amint lassan elhaladtak mellette, Miriam még kapott egy jól célzott rúgást a sofőrtől, aki ráparancsolt, hogy rögtön ugorjon fel és csatlakozzon a menethez. Nagy erőfeszítés árán feltápászkodott és megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy megszabadult ettől az iszonyatos embertől.

A menetet néhány könyörtelen nyilas katona vezette. Ütemes ordításaik ellenére a sor nehézkesen haladt, és még az oldalról érkező rúgások sem vezettek eredményre.

Félholtak hosszú menete volt ez. Amikor Miriam közéjük keveredett, teljesen elképedt, és még a fájdalmairól is megfeledkezett. Sokat hallott az ehhez hasonló menetekről, de nem hitte volna, hogy vele is megtörténhet. Megpróbált körülnézni, de a sötétségben nehezen tudta megkülönböztetni az embereket. Érzelmek nélkül, nehezen vonszolta magát és csak sodródott tovább a tömeggel.

A hely ismerősnek tűnt számára és lassacskán ráeszmélt, hogy az út közvetlenül a Dunához vezet. Az is átfutott az agyán, hogy alig fél órája még férjét, Istvánt támogatta. Naivan azt hihették, hogy egyszerűen csak átvágnak ezen a szörnyű dzsungelen.

– Milyen buta voltam – sóhajtott fel sírva, és amint leszegte fejét tekintete megakadt csizmáján.

Magda alakja jelent meg előtte, miközben könnyei záporoztak az arcán. A torkából feltörő sikoly most összevegyült a szerencsétlen bántalmazottak fájdalmas kiáltásaival, akik erőteljes ütéseket szenvedtek el testük minden részén. Aztán feltűnt előtte a feketéllő folyó. Nagy jégtömbök úsztak a felszínén, és úgy csillogtak a ragyogó holdfényben, mint csúfosan vigyorgó démonok. Füttyszóra az út szélén leselkedő két teherkocsi lámpái kigyultak.

Folytonos ütlegelések és kíméletlen rugdosások közepette, párossával arccal a folyó felé sorakoztatták őket. Megparancsolták nekik, hogy vessék le ruháikat és cipőiket, majd kötéllel kettesével összekötötték kezüket. Hátuk mögött egy tüzelő osztag foglalta el helyét, a tűzparancsot levezénylő, előző papi csuhát viselő férfival az élen, aki most széles karimájú szaturnusz kalapot is viselt. A kivégzőosztag élére állva, az övéből előhúzott pisztolyt az első áldozat tarkójának szegezte és mennydörgő hangon kiadta a parancsot:

– A Szent Jézus Krisztus nevében, tűz! – ordította és lőtt. A többiek követték példáját.

A prédikátor a folyópartig tartó úton végig vizslatta. Kicsit elidőzött, amint észrevette, hogy blúza rajta maradt. Úgy tűnt, hogy felismerte, majd ráüvöltött, hogy húzza ki magát előtte.

A következő körben Miriam került sorra. Egész testében remegett, a félelemtől fogai hangosan vacogtak. Hirtelen harag lobbant fel benne, ami arra ösztönözte, hogy ne fogadja el sorsát. Miközben azzal küszködött, hogy lehúzza csizmáját, haragja erősödött és egy gyors gondolat villant át fejében. Eszébe jutott előbbi fogadalma, hogy még találkozni fog lányával, Magdával. Mindenképpen be fogja tartani ígéretét, – esküdözött fogait csikorgatva.

Keze egy öregasszony kezéhez volt hozzákötve. Vigyázzban állt, a testéről mintha teljesen megfeledkezett volna és csak a parancsra várt. Amikor meghallotta a „Jézus nevébent”, teljes erejével előreugrott maga után rántva az öregasszonyt a folyóba.

Lövés dördült. Társa visszahúzta, végül egymásba gabalyodva fennakadtak egy úszó jégfelületen. Az öregasszony lecsúszott a jégtábláról a fagyos vízbe merülve és maga után rántotta Miriamot a sötéten tátongó mélybe.

Nina – aki megjárta a poklot, de sorstársai szigorúan elítélik…

Erőteljes, elnyújtott mozdonyfütty hangzott fel. Feleszmélve az ijedelemtől az elevenebbek az ablakhoz pattantak és félig kihajoltak, míg a többiek fejükkel próbáltak befurakodni. Amint a sűrű, szürke füst eloszlott, teljes pompájában feltárult előttük egy gőzmozdony sejtelmes körvonala.

Nem hittek a szemüknek. Tekintetüket kapkodva, álmélkodva néztek egymás szemébe, miközben meglepetten szemlélték a mozdony tetején lassan lépegető Nina kerekded alakját. Egyik kezét a kazánház melletti korláton csúsztatva, a másikkal széles mozdulatokkal integetett feléjük, majd jártában erősen riszálta fenekét.

Széles mosoly terjedt az arcán. Izgatottságában nem tudta tovább türtőztetni magát, ugrálni kezdett, majd perdült egyet és torkaszakadtából hangos nevetésben tört ki. Piros ruhája oldalt majdnem derékig felhasadt, így könnyebben le tudott ugrani a mozdonyról. A vagon lépcsőjére tovább szökkent és onnan egyenesen a döbbent tömeg közepébe tartott.

– Hoztam nektek egy mozdonyt! – mondta remegő ajkakkal, miközben tüzes tekintettel azt a férfit kereste, aki előző este gúnyt űzött belőle. Felfedezve a tömegben odalépett hozzá és arcához hajolva teli torokból üvölteni kezdett:

– Láttad?! Ki az, aki mozdonyt szerzett, netán te? Egy olyan kisegér, mint te? Nem bizony, hanem én, Nina! – ordította, ahogy a torkán kifért.

– Nina mindent megkap, amit csak akar! – vágta hozzá, majd hirtelen elhallgatott. Tömény alkohol szaga áradt belőle.

– Na, persze! És vajon milyen áron? – kiáltották a tömegből.

– És mit adtál cserébe? – fűzte hozzá valaki, aztán felkacagott.

– És hány orosznak hagytad magad örömmel egyengetni? – firtatta egy érdeklődő az időközben köréje gyülekező tömegen tovább terjedő általános derültség közepette.

Wolf úgy érezte, hogy a helyzet kezd elharapózni, és így nehéz lesz az indulatokat kordában tartani. Ninához lépve gyengéden maga mellé húzta, és megköszönte segítségét. Nehezen tudta leküzdeni émelygését a lányból áradó dohány és alkohol bűzétől, ahogyan a türelmetlen emberek hálátlan, durva viselkedését is visszataszítónak találta.

Egy termetes, rekedt hangú asszonyság, rossz indulatúan támadt Ninára és mindenféle célzattal kezdte vádolni, azt kiabálva felé, hogy nincs szüksége semmilyen szívességre egy ilyen mocskos büdös kurvától. Kifakadva azt üvöltötte, hogy azok után, amit át kellett élnie neki nem derogál és büszkén, emelt fővel fog átgyalogolni az előtte álló mezőkön. Mások kiabálva azt vetették a szemére, hogy szégyellik magukat, és undorodnak Nina kirívó jelenlététől. Elegük van simulékony viselkedéséből, amiért bármely orosz katonának áruba bocsátotta testét. Csak meg akarnak szabadulni tőle, és arra vágynak, hogy színét se lássák többé.

Nina mindezt nagy figyelemmel hallgatva végig, mindenki ellen intézett hangos ordítozásban tört ki. Kidülledt szemekkel toporzékolt, fenyegetően az öklét rázva átkozódott, majd a testes Ilona fejéhez vágta, hogy jól emlékszik, amikor mint egy kegyetlen kápó a lágerben a kenyéradagjaikkal kereskedett. Ilona majd felrobbant a méregtől. Nagy lendülettel, dühösen nekiindult, hogy megüsse, de a férfiak közéjük állva megakadályozták.

Nina szálfaegyenesen állt a helyén, és szúró pillantásokat vetett Ilona felé. Rövid időre elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön, majd visszafogottabban hozzátette:

– Mind utolsó, alakoskodó, álszent képmutatók és gyávák vagytok! Ostoba, tehetetlen szerencsétlenek! Kik vagytok ti, hogy erkölcsről prédikáltok nekem?! – firtatta hevesen. Hol voltatok ti okoskodók, és a hozzátok hasonló bölcsek, amikor az “első számú férfi” az életemben, Mengele doktor a testemben vájkált, és kitépte a méhemet?

Kezeivel úgy hadonászott a levegőben, mint akinek elment az esze. Ordított és sikoltozott majd a vagon padlójára vetette magat, és levegőért kapkodva fulladozni kezdett. Miriam letérdelt mellé, felfogta a fejét és megpróbálta vízzel magához téríteni. Kissé megnyugodva, Nina rámosolygott, és rekedtes hangon nyöszörögve folytatta:

– Az oroszok legalább szerettek. Tiszteltek és a nőt látták bennem. Keményen tárgyaltunk, vég nélkül dohányoztunk, aztán ittunk és szeretkeztünk! – felnevetett és a padlón vonagolva tovább folytatta:

– Éreztem a férfi testek melegét. Ujjaikat végig csúsztatták az egész testemen. Csókolták ajkaimat, ráolvadtak melleimre, simogatták a csípőmet, síkos, ragadós likőrt csepegtettek a lábaim közé, majd nyelvükkel kinyalogatták. Olyan mennyei boldogságot okoztak nekem, amelyről korábban sejtésem sem volt.

Tekintete megmerevedett, miközben könnyei csorogtak az arcán. Egy pillanat erejéig abban reménykedve, hogy gyereket szülhet, dadogott valamit, majd őrülten felsikoltott és eszeveszetten jajveszékelni kezdett.

Hirtelen állati erővel felállt, mint egy dúló vad ellökte a körülötte állókat, és elindult, hogy holmiját összeszedje. Sietve kevés mindenét összekapkodta, becsukta bőröndjét és kezében tartva áthaladt a kábult tömegen. A kijárat felé sietve ruhája alól előhúzott papírdarabbal legyintett feléjük. Hangosan nevetve közölte velük, hogy az állomás parancsnoktól kapott egy vonatjegyet a trieszti szerelvényre, ami hamarosan meg fog érkezni.

– Örülök, hogy megszabadulhatok tőletek, ti barmok! – üvöltötte, miközben azt is hozzátette, hogy egészen biztosan megelőzi őket a Palesztinába vezető úton.

Egy közeli vonat füttyét lehetett hallani, amint Nina kilökte a vagon ajtaját és leszállt. Egy pillanatra megállt a sínek között. Habozva körbenézett, és amikor megpillantotta a közeledő mozdonyt, nagy lendülettel elindult felé.

A szerző Soá túlélő leszármazottja

Eitan Pozner Halevi: יצר הרע
Regény, (héber) Publishing books, 280 oldal, ©Eitan Pozner

Jécer hárá: a rossz, a jó, a regényíró és a pap

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .