Jécer hárá: a rossz, a jó, a regényíró és a pap

0

Történt egyszer, valahol a zsidó államban, hogy hosszú évtizedek múltán, minden különösebb előzmény nélkül egy holokauszt túlélő elmesél fiának egy rövid történetet…

Majd évekkel később (az ok ismeretlen), nevezzük jó órában, az említett túlélő leszármazottja, aki még beszéli és jól beszéli a magyar nyelvet, édesanyja elejtett szavai nyomán időt és fáradtságot [és pénzt] nem kímélve nekilátott tanulmányozni és felgöngyölíteni múltját, majd időközben tollat is ragadva mindebből az élmény kavalkádból írt egy regényt.

A szerző első és remélhetőleg nem az utolsó regénye egyike, a magyar fővárosban a sátáni nyilas pusztítás idején játszódó számtalan hasonló, megírt vagy megírásra váró történetnek a túlélés ösztönéről, a gátlástalan gonosz ellenében.

Eitán Posner – a kezdő regényírás és a kreatív kurzus útvesztőiről, az életreszóló barátságról, amelyhez közös nyelv tudása sem szükséges és a gonosz ösztönről, amelynek esélye sincs a jóval szemben.

Az egész úgy kezdődött, hogy anyám, aki már régen meghalt – egy pár évvel halála előtt elmesélt egy történetet, amit átélt. Anyámat nem deportálták. Budapesten – én úgy mondom, hogy a Soá peremén élte túl a náci szörnyűségeket. Mára már tudjuk, de akkor persze nem lehetett tudni, hogy a borzalom utolsó hónapjait, napjait írták. Szóval, valamikor annak idején szokásukhoz híven megérkeztek a nyilasok razziára a házba, ahol anyámék laktak. Miközben a házmester fia, aki egy bandita, egy átok ember volt, lentről ordított részegen, fel a nyilasoknak, mondván

menjetek fel a harmadik emeletre, ott lakik Lőwy Márta, a zsidó kurva és vigyétek már végre a Dunába, már itt az ideje, hogy őt is elvigyétek.”

Mire a nyilasok odaértek azonban anyámnak sikerült valahogy átszökni a szomszédba, aki egy magasrangú rendőrtiszt volt és elbujtatta, úgy hogy nem fogták el.

Anyám tovább mesélte, hogy ezt követően egyik nap, amikor az utcán próbált szerezni valami ételt, tényleg elkapták a nyilasok és elvitték valamilyen vonatállomásra, ahol összeszedték a zsidókat és onnan küldték tovább Ausztria felé kényszermunkára. Rengeteg zsidót gyűjtöttek össze, nőket és gyerekeket is. Anyám azt hitte ezúttal tényleg mindennek vége, amikor egyszer csak érezte, hogy valaki megfogta és kiráncigálta a tömegből majd utána épségben hazavitte. Kiderült, hogy ez a jótevő ugyanaz a házmester nyomorult fia volt, akit én elneveztem a regényben Ernőnek, ugyanis anyám már nem emlékezett rá, hogy hívták vagy mi lett vele a háború után.

Anyám egyszer mindezt egy szép napon – nem volt semmi különös emlékezetes nap, Jom Hasoá vagy ilyesmi, mesélte el nekem, és nem tudom miért, de szöget ütött a fejembe. Éveken át azon gondolkoztam, hogy történhetett meg ilyesmi és úgy éreztem, valahogy le kell írni ezt az esetet.

Vagyis ez egy valós történet, erről szól a regény?

Pontosabban így kezdődik, de én nem voltam akkoriban író…

Beiratkoztam tehát egy kreatív író tanfolyamra. A kurzust professzionális pályára készülő hallgatóknak tartották az egyetemen, de mások is beülhettek az órákra, persze nem ingyen. Nálam volt egy idősebb asszony, aki mindenkit bosszantott ráadásul a mondanivalóját állandóan akadozva adta elő, mert kézírással írta az egészet. Teljesen kiakadtak tőle, a sorban én voltam a második legrosszabb, ami nagyjából annyit jelentett, hogy én legalább legépeltem a dolgot a számítógépen és kinyomtattam. De úgy döntöttem inkább hallgatok, amikor láttam, hogy a fiatalok kitaláltak és semmi perc alatt írtak meg nagyon fantasztikus történeteket és ráadásul egyenesen a laptopról olvasták fel, ki sem nyomtatták. A végső döfés az volt, amikor jött egy fiatal lány, egy orosz olá hadasa, aki fogta magát és egyenesen a telefonjáról olvasta fel az írását. Ez hét évvel ezelőtt történt, akkor jelentek meg ezek az úgynevezett okostelefonok, akkor láttam kivel van itt dolgom és azt mondtam magamban, inkább meg sem mukkanok. Nem akartam semmit felolvasni, mondván itt vannak ezek a tehetséges gyerekek, nekik ez lesz a foglalkozásuk, én nem tartozom oda, csak zavaron őket.

Hazamentem és elgondolkoztam azon, hogy mit kezdjek és akkor kezdtem el írni ezt a történetet, amit anyám elmesélt nekem.

A kurzusokon továbbra is hallgattam, egy szót sem szóltam. A tanárnő kérdésére elmondtam, hogy én otthon miket írok, de azt hiszem ez volt a kiindulópont, amiért elkezdtem írni. Megrendített, hogy ezek a fiatalok milyen rendkívül tehetségesek.

Tehát el kezdtem írni anyám történetét, de ez egy nagyon rövid mese volt, még egy novellához is kevés adat, nem hogy egy regényhez. Így azután elkezdtem kutatni és utána olvasni az interneten és hirtelen megvilágosodtak a korabeli események és történetek, amelyeket beleszőttem az alaptörténetbe. A kutatás során olyan dolgokat ismerhettem meg, amit sokszor a budapestiek sem tudtak. Természetesen a helyszínekre is elmentem, utoljára három évvel ezelőtt voltam a Maros utcai zsidó kórházban egy megemlékezésen, olyan eseménnyel kapcsolatban amiről a könyvben is írtam.

Ezek szerint az események valósak és ez egy történelmi regény?

A megtörtént események természetesen valósak, de az összekötés többnyire fikció.

Két zsidó kórházban lemészárolták a betegeket, az ápolókat, az orvosokat és az ott dolgozó teljes személyzetet. Az egyik a Bíró Dániel szanatórium és a másik az előbb említett Maros utcai zsidó kórház és mellette volt még az öregek otthona. Az utolsó hónapokban, percekben mindenkit lemészároltak, 70-80 idős embert kivégeztek. Kihurcolták őket, hogy a Dunába lőjék őket, de túl hosszú lett volna az út, ezért lerövidítették és kivégezték őket géppuskával, kézigránátokkal, ezekről a nagyon is valós eseményekről is szól a regény.

És miközben írtam a könyvet és hozzá olvastam meg kutatgattam, rájöttem olyan dolgokra, amit én korábban egyáltalán nem tudtam, hogy voltak cionista mozgalmak, ellenállók. Korábban hallottunk Wallenbergről meg az Üvegházról, de nagyjából ezzel ki is merült a tudásom.

A földalatti mozgalom története, teljesen magával ragadott, hogy milyen fantasztikusan és sikeresen működtek. Amikor arról olvastam, hogy elfogták a mozgalom három cionista tagját, az egyiket a helyszínen agyonverték és a másik kettőt a Margit-szigeti katonai fegyházba vitték, ami ma már nem létezik, elmentem a helyszínre, de mára már lerombolták. Azt viszont lehet tudni, hogy az ellenállás két életben maradt tagját kiszabadították a katonai fegyházból és nemcsak kettejüket, hanem volt még rajtuk kívül 117 zsidó fogoly és őket is. Számomra mindezekről kutatni és tudomást szerezni fantasztikus dolog volt, mert hol a világon történt még ilyesmi.

A regényből nem maradhattak ki az ellenállók, ahogyan a hírhedt gyilkos Kun András (Páter), a 12. kerületi nyilasok legborzalmasabb vezére és az ő véres keze-munkája is a történet része.

Aminek tudtam utána jártam, de egy ponton túl nem jutottam tovább a kutatásban, ugyanis arra sehogysem tudtam rájönni, hogyan sikerült megszöktetni őket a fegyházból.

Ki kellett találnom egy verziót, az én verziómat, így aztán ez az összekötés fikció. Érdekes módon, mire már megírtam utána találtam egy nagyon rövid magyarázatot.

És ez mennyiben egyezett

Semennyiben …

Végül is, egy részben fikción alapuló regénybe ez belefér, vagy átírtad?

Nem, dehogy. Bolond lettem volna. Regényt akartam írni, és az említett összekötő részeknél nem kell pontosan betűről betűre ragaszkodnom, főleg olyan dolgokhoz, amit nem is biztos, hogy tudunk. Ráadásul ebben az esetben az én verzióm érdekesebb megoldásnak tűnt, persze hogy bennehagytam.

Kicsit beszéljünk a jövőről. Anyanyelveden – ami jelen esetben a héber, íródott a könyv, ami a téma iránt érdeklődők számára akadályt jelenthet. Mikor fog magyarul megjelenni, vagy angolul…

Jó kérdés, de ehhez nem kevés saját erőre lenne szükség és az igazság, hogy Magyarországon nem is hallottak erről a regényről. Izraelben [is] a kiadóknál sorban állnak a kiadásra váró könyvek, nagyon nehéz első regényíróként megjelenni. Mindenképpen saját hozzájárulás kell, de ez valahol rendben is van, mert nagy a verseny és van benne egyfajta motiváló erő. Mindenestre a regényt végül sikerül kiadni és itthon országszerte lehet kapni a Stimatzki és a Tzomet Szfarim hálózat boltjaiban illetve mindenhol a kisebb helyi árusoknál, de e-book formában is elérhető. Aki eddig olvasta egyébként mindenki elégedett volt, pozitív a visszajelzés, volt aki egy péntek délután le sem tudta tenni, amíg a végére nem ért.

Én úgy láttam a kommentekből és a recenziókból, hogy a héberül olvasó sokadik generációs izraelieknek meglehetősen hiányos a tudásuk a holokauszt idején történtekről, ezért is van az, hogy nem tudták letenni...

A regény nagy része időben az említett nyilas pusztítás utolsó időszaka idején játszódik, emellett a harmadik részben a háború után folytatódik, de ezt nem részletezem, mert aki elolvassa az utolsó sorig talál benne meglepetéseket.

Mindenestre mostmár nem mondhatod, hogy kezdő vagy, illetve ha legközelebb elmész egy kurzusra már nem hallgathatsz. Egy regény megírásához nagyon erős akarat kell, hogy útközben illetve, ha valami nem úgy alakul ne mondhasd azt, hogy majd holnap folytatom és akkor sosem lesz belőle semmi, főleg így minden írói tapasztalat nélkül.

El kell mondjam, hogy attól a ponttól kezdve, amikor anyám elmondta nekem ezt a rövid, de annál érdekesebb részletet és végül nekiálltam az írásnak, én magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen ment kiírni magamból ezt a regényt, mintha egész életemben körülöttem forgott volna, mintha az én feladatom csak annyi lett volna, hogy megragadjam a lehetőséget és megírjam. Annyira termesztésnek tűnt, mintha egész életemben csak erre vártam volna, nem tudtam olyan gyorsan írni, amilyen hirtelen benne találtam magam az egész történetben

A regény természetesen arról a rengeteg szörnyűségről szól, amit a nyilasok elkövettek a zsidók ellen és persze ennek a tetőfoka a már említett Kun András, de az egész történetben helye van azoknak is, akik mentették a zsidókat és ezáltal a saját életüket is veszélyeztették és nem kevesen voltak. Az ördögi mű hátterében a kontraszt meg kell jelenjen, és akkor elérkeztünk a könyv címéhez.

Jécer hárá

Mindenekelőtt ez egy bibliai metafora, a Mindenható azt mondta Noahnak, hogy nem csinál újabb özönvizet, mert az ember szíve fiatal kora óta már eleve gonosz. Lehet, hogy most haragudni fognak rám a haredik, ha azt mondom, ezen a ponton az I-n kicsit belátta, hogy tévedett, mert az emberben eleve benne van a gonosz természet – a jécer hárá és ez felül tud kerekedni, ugyanakkor a rossz és a jó ösztön – a jécer hatov, mindig együtt jár.

Az édesanyád története ennek a bizonyítéka, a gonosz, aki egy megmagyarázhatatlan pillanatban valamiért úgy döntött, hogy édesanyádnak élnie kell. A semmiből megjelent egy szikrányi jó a szörnyetegben és valahol ennek a történetnek a folytatása – nagyban, hogy megalakult Izrael és te is megszülethettél illetve édesanyáddal itt élhettél, cionista vagy és hosszú évek után ugyanez a fuvallat visszavitt téged egészen a történet kezdetéig és újra átélted, amit az édesanyád aztán megírtad a regényt.

Egész életemben azon törtem a fejem hogyan történhetett meg a Soá, a jó és rossz viszonya, mint a babiloniai Talmudban. Aki egy ember életét megmenti, az egész emberiséget megmenti…

Úgy gondolom a jécer hárá egy olyan fontos elem, hogy bele kellene foglalni Mengyelejev periódusos táblázatába. Az urániumhoz lehet hasonlítani, igaz?

Aktuális, mondhatni

Tegyél hozzá egy kis sót meg paprikát és kijön belőle az atombomba, ami nagyon rossz vagy tegyél hozzá egy kis sót és mondjuk paradicsomot és kijön belőle a paradicsomleves. De viccet félretéve, ugyanaz a koncepció a nukleáris erőmű esetén, ami hasznos energiaforrás, amennyiben békés célokra használják.

A lényeg, hogy a rossz természet is jóra fordítható, ugyanakkor az ellenkezője is bekövetkezhet és ehhez egy kis szikra is elég. Erre kell törekednünk és tanulnunk egy életen át.

Visszatérve a könyv címére. Évek óta van egy igazi jó barátom, aki egy pap. Ez a keresztény pap a Vatikánban élte le az egész életet és most is ott lakik, de már az öregek otthonában. Utoljára három éve látogattam meg. Nos, ez a pap mikor megtehette minden évben nyáron eljött Izraelbe és különféle egyetemi kurzuson tanult többek között persze judaizmust is. Tényleg egy rendkívüli jó ember.

Nincsenek véletlenek, úgy ismertem meg, hogy egy látogatása során eltörte a fogsorát és úgy került hozzám, mert én civilben fogtechnikus vagyok és azóta nagyon jó barátok lettünk. A barátom nem tud angolul és ivritül sem, én pedig nem tudok olaszul, valahogy mégis olyan jól megértjük egymást. Azóta a találkozás óta minden nyáron, amikor itt volt elvittem kirándulni és annyira boldog volt, hogy nem is tudom elmondani. Az élettársam csomagolt nekünk az útra szendvicseket meg üdítőt és így utaztunk Izraelben. A vallásos helyekre is elvittem és soha nem volt még ilyen boldog, ami érthető – mert ki csinált neki az életében szendvicset, senki. Amikor legutóbb itt volt és körülöttünk nagyban dúlt a háború, arról beszélgettünk, a magunk módján, hogy lehetnek ilyen szörnyű dolgok a holokauszt után, mint az iszlám dzsihád, amikor egyszer az utazás közben megszólalt és azt mondta: jécer hárá.

Hirtelen megállítottam az autót és akkor már biztosan tudtam, hogy ez lesz a könyv címe.

Eitan Pozner Halevi: יצר הרע
Regény, héber Publishing books, 280 oldal

Fotók: Eitan Posner/Facebook

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .