Schwartz Reiner Katalin története – 7. rész

0

Kivándorlás Izraelbe

Máábárában

1957-ben alijáztunk: Anyám, mostoha apám, Kenéz József és én, a 19 éves fiatal lány. Anyám nem akart tovább élni abban az országban, ahol elvesztette fiát, férjét és rokonait. Abban az országban, ahol a magyarok is részt vettek a zsidók elpusztításában.

Izraelben az élet nem volt könnyű. Anyámnak testileg, lelkileg összetörve, aránylag idősen kellett új életet kezdeni. Olyan helyen, amelynek kultúrája és nyelve is idegen volt számára. Eleinte az átliti átmeneti táborban laktunk, majd átköltöztünk az atliti máábárába.

Mintha fejbe vágtak volna minket: a máábárá sátrai Mauthausenre emlékeztettek. Nagy városból jöttünk, a háború után aránylag kényelmesen éltünk majdnem fényűzően berendezett lakásban. Itt vaságyakon aludtunk, a Szochnuttól kapott gyalulatlan faasztalon ettünk. Nyáron a nap átforrósította a sátrak falait, a szúnyogok össze-vissza csipkedtek, véresre vakartam magam. Egy idő múlva orvoshoz utaltak elfertőzött sebeim kezelésére. A sátorban nem volt WC, éjszakánként kijártunk egy kinti, úgynevezett illemhelyre. Télen szörnyen fáztunk, lakóhelyünket elöntötte a víz, holmijaink a víz felszínén úszkáltak. Anyám bűntudatot érzett, amiért egy ilyen fiatal lányt ilyen szörnyű körülmények közé hozott. Éjszakánként hallottam, hogy sírt. Szüleim nem találtak állást. Anyám eladogatta értéktárgyainkat, amelyeket magunkkal hoztunk Magyarországról. Emlékszem, kiárusított pár kristályvázát is, abból vett egy zománcozott lavórt, amiben megmosakodhattunk.

Nagy csalódás ért bennünket az “új hazában”. Életünk ezen fejezetét igyekszem elfelejteni. Szerencsénkre egy újságíró megírta az Új Keletben (izraeli magyarnyelvű napilap), hogy Hercz Rózsi (Anyám) Izraelbe érkezett. Vajon ismeri-e valaki? A hír megjelenése után nem sokkal kunyhónk előtt megállt egy elegáns autó. Kiderült, hogy Kepes Cvi és Lipstein Shmuel urak, akik Tiv’onban laktak, még Magyarországból ismerték Anyámat. Meglátták szúnyogcsípéses sebeimet. Hétvégekre felváltva meghívtak otthonukba. Nem volt pénzünk, se otthonunk, se munkánk. Nem tudtuk a nyelvet és azt se tudtuk, hogyan juthatunk el Haifára, a Szochnut hivatalába.

Állás a vasútnál

Kepes úr újra segített. Magyarországon közlekedésügyi technikusi képesítést szereztem, még mozdonyvezetői engedélyem is volt. Kepes úr beprotezsált a vasút vezérigazgatójához. Sok kimerítő próbálkozás után, bizonyítványaimmal (melyeket nem volt pénzem lefordítani), és egy cédulával a szakszervezeti munkaadóhivataltól végre eljutottam a vasúthoz. Két héttel alijázásom után állást kaptam az izraeli vasút technikai osztályán, műszaki rajzolóként. Az alkalmazottak a világ minden tájáról verődtek össze, többnyire új olék, akik nem beszéltek héberül, emiatt a kommunikáció sem volt egyszerű. Egyetlen nő voltam az osztályon, aki műszaki munkát végzett. Idővel csatlakozott még egy, Bulgáriából alijázott, újbevándorló lány. Lassan, fokozatosan kezdtem beilleszkedni új hazámba. Haifa keleti vasútvonaláról készítettem első műszaki rajzomat Izraelben. Ott találkoztam Takáccsal, egy magyar származású mérnökkel, aki már régi izraeli volt. Bátorított és azt mondta, “minden rendben lesz”. Három hónap után megérkeztek csomagjaink. Az eső eláztatott mindent, értékeink megpenészedtek és elrohadtak. Alig maradt valami a sok szép holmiból, amit Budapestről elhozhattunk. Csak a fájó emléke maradt meg mindannak, amit magunk mögött hagytunk. Nem voltak rokonaink, vagy ismerőseink. Nagyon szerencsétlen és magányos voltam.

Próbáltam héberül tanulni a nyelviskolán, de képtelen voltam összeegyeztetni a munkát és a tanulást. Minden nap hajnalban keltem, hogy időre beérhessek lakóhelyemtől a Haifa melletti hivatalomba. Munka után Anyámmal találkoztam a haifai emlékparkban, ahova szendvicsekkel felpakolva érkezett. Ötig a parkban időztem, majd elmentem hébert tanulni az ulpánba. Nyolc óra felé eluralkodott rajtam a fáradtság és elnyomott az álom.

Anyám megvárt a parkban, hogy éjszaka ne utazzak egyedül. Télen, az esőben, zord hidegben ez lehetetlené vált. Háromszor szakítottam félbe a tanulást. Végül is eldöntöttem, nem folytatom az ulpánt, hanem saját erőmből igyekszem, amennyire csak lehet, megtanulni a nyelvet. Vásároltam egy füzetet, magyar-héber szótárt és elkezdtem héberül tanulni. Takácsot megkérdeztem, melyek a mindennapi használatos szavak és azokat feljegyeztem a füzetembe. Minden nap megtanultam néhány új héber szót.

Végre saját otthon

A máábárában az élet napról-napra nehezebbé vált. Állandóan fáradt voltam a sok utazás miatt. Elhatároztuk, hogy keresünk valami lakásmegoldást közel a munkahelyemhez. Egyszobás lakást béreltünk Haifán, a Hádár negyedben. A szoba kicsi volt, de végre volt WC és zuhanyozhattunk a lakáson belül.

Egy idő múlva a kollegáim rávettek, hogy forduljak a Szochnuthoz lakáskérelemmel. Nem volt pénzünk és megelégedtünk egy kétszoba, szalonos lakással Givat Nesher negyedben. A lakás kicsi volt, a közlekedés rossz, de mégis az otthonunkban lakhattunk. 1962-ben hozzámentem Schwartz Istvánhoz, egy erdélyi Holokauszt túlélőhöz, aki Ukrajnában volt munkaszolgálatos. Izráelben fogtechnikusként dolgozott. Továbbra is Nesherben laktunk Anyámmal. Néhány év múlva párommal megvettünk egy kulcspénzes lakást a Hess utcában, Haifán. További tizennégy éven át a vasút technikai osztályán dolgoztam, este gépészmérnöki szakon tanultam tovább. Tanulmányaim befejeztével átkerültem a vasút műszaki osztályára, ahol Takáccsal együtt dolgoztam. Összesen harmincöt évig voltam a vasútnál, egészen nyugdíjba vonulásomig.

1987 szeptemberében férjem elhunyt. Szívroham vitte el, ötvennyolc évesen. Azóta eltelt harminc év és nem házasodtam újra. 2001-ben úgy döntöttem, elköltözöm, miután elestem az utcán. Rájöttem, a környék túl meredek és veszélyes számomra. Vettem egy kis lakást Haifán az Arlozorov utcában, ott lakom a mai napig.

Teri nővérem tagja volt egy cionista mozgalomnak, készült Izraelbe, de az oroszok elfogták az osztrák-magyar határon. Egy évre ítélték el hazaárúlásért. Szabadulása után ápolónőnek tanult, majd elhelyezkedett egy kórházban. Esténként tanítóképzőbe járt, amit kitüntetéssel végzett. Idővel ledoktorált pedagógiából és komoly eredményeket ért el az oktatás terén. Szintén Holokauszt túlélőhöz ment férjhez, dr. Lukács Sándornak hívták. Végül Magyarországon maradt. Úgy döntött, maga mögött hagyja nehéz gyermekkorát, veszteségeit és beolvad a magyar társadalomba. Nővéremnek egy szem fia van, Dr. Lukács Imre. Ők, a felesége Erzsébet és két gyermekük, Sára és Ádám egyetlen meglévő rokonaim. Budapesten laknak, a gyerekek a Chábád iskolájába járnak és beszélnek héberül.

Emlékezni, nem felejteni

Fáklyát gyújtani az áldozatok emlékére

Harmincötév után nyugdíjba mentem. Anyámat és beteg férjemet ápoltam. Odaadással gondoskodtam mindkettőjükről. Elhalálozásuk után szükségét éreztem, hogy segítséget és bátorítást nyújtsak a Holokauszt túlélőinek. Első feladatom a “Perach Lenicol” (Virágot a túlélőnek) nevű szervezetben volt, amelyet a Soá túlélő árva gyerekek számára hoztak létre. Aztán önkéntesként a “Yesh” elnevezésű alapítványban tevékenykedtem, ahol tagja voltam az északi körzet igazgatótanácsának. Ezenkívül részt vettem a Kneszet a Holokauszt emlékére létrehozott parlamentáris szervezetében, és abban a bizottságban is, amely állami alapítványból jóváhagyta a rászoruló izraeli túlélők támogatását. Az összes túlélő érdekét igyekeztem képviselni, ezzel magamon is segítettem. Tizennégy éven át utaztam kora reggel dolgozni a Kneszetbe.

A náci üldözések által sérülteket segítő törvény alapján, azok a túlélők, akik 1953 októbere előtt érkeztek az országba, havi segélyben részesültek. Anyámmal csak 1957-ben alijáztunk, ezért nem voltunk jogosultak erre a támogatásra.

Végre – számtalan erőfeszítés nyomán – 2014-ben az 1953 után érkezettek is megkapták az 53 előttiek jogait. Tulajdonképpen Izrael Állama csak ettől fogva ismert el engem, mint Holokauszt túlélőt. Sajnos Anyám évekkel előbb elhunyt, ezt az elismerést már nem érhette meg. Teri nővérem 2010-ben halt meg. Azóta én vagyok a Reiner-Hercz család utolsó, életben lévő tagja.

A Vészkorszakban elpusztult családtagjaim emlékére részt vettem néhány fontosabb eseményen. 2014-ben egyike voltam, akik emlékfáklyát gyújtottak a Kneszetnél a Soá emléknapján. 2014-ben a Kneszet küldöttségével Auschwitzban voltam a haláltábor felszabadításának 70-ik évfordulóján. A 2016-os Soá emléknapon fáklyát gyújtottam a haifai városi színház nagytermében.

Az a világ füstbe szállt

Hosszú éveken át magamba temettem az egykori borzalmakat. Próbáltam normális életet élni: házasság, munka, barátok. De ez csak a látszat volt. Látszatra tűntek el a rémségek. Ahányszor csak egyedül maradtam, gondolatban visszatértem Auschwitzba, Mauthausenbe. Az appelekhez, a szögesdrót kerítéshez, a halálmenetekhez, a hullákhoz.

Hétéves voltam, amikor melegséggel és szeretettel körülvett, biztonságosnak vélt világom összeomlott és soha többé nem tért vissza. Az a kislány, aki akkor voltam, soha többé nem tér vissza, pedig mindössze egy év telt el azóta, hogy elhagytuk otthonunkat…

„Az éjszaka álmomban ismét Kunhegyesen jártam. Mintha újra otthonunkban lettem volna. Úgy éreztem, a ház nem üres, minden úgy van, mint régen. A holdfény különös játékot űz az alvó képzelettel. Ott álltam visszafojtott lélegzettel. Láttam, hogy a nagyon szép, üveggel körülvett verandánkon éppen vacsorához terítenek. Az ablakból fény szűrődött ki, az esti szellő szelíden meglebbentette a függönyöket. Láttam drága szüleimet, nővéremet, bátyámat, amint körbe ülik az asztalt és vidáman beszélgetnek, miközben a mi kedves Marink behozza a vacsorát.

Aztán egy sötét felhő, amelyet eddig nem vettem észre, eltakarta a Holdat. A káprázat szétfoszlott. Egyszerre kialudtak a fények, a nagyon szép ház lélektelenül állt előttem, szürke kőtömeg volt csupán. Komor falai között nem volt többé élet.

Ha nappal emlékszem régi életünkre, a gondolatok nem keserűek többé. Látom édesanyám szeretett orgonáit, fehéreket, lilákat, érzem illatjukat. Felidézem magamban, amint kint játszom a kertben, emlékszem a szép rózsákra, a madarak csicsergésére.

A valóságban már ezer kilométerekkel távol élek ezektől a régmúlt emlékektől.

Hirtelen felébredek, kinyitom a szemem s tudom, álmomban megint olyan volt minden, mint régen, amikor még kicsi lány voltam. Rendezett életem és szép családom volt. Maradhatott volna így a világ végezetéig, ha nem jön a tragédia, az egész magyar zsidóság tragédiája, a Holokauszt.

Próbálok felejteni, de a szörnyűségek újra és újra feltámadnak. Már egészen kicsi gyermekként megismertem a félelmet az auschwitzi és a mauthauseni haláltáborokban. Most, öregkoromra pedig a teljes magányosságot is.

Ismerem a reménytelen kétségbeesést, de az életem folyamán mindig megpróbáltam helytállni, keményen dolgoztam hosszú évtizedeken át. Remélem, minden gonosz szellemmel sikerült megbirkóznom. A gonosz már nem kínoz többé, csak fáj, fáj, amíg élek.

Azt hiszem, a szenvedés az embert jobbá és erősebbé teszi, segít, hogy igaz ember válhasson belőle.

Elveszett mindenem, régi életem, drága családom és rokonaim, akik már soha többé nem térnek vissza. Mindörökre eltűntek az életemből. Azt hiszem a seb, amit gyermekoromban kaptam, sosem gyógyul be, de mindig igyekeztem erőt és bátorságot meríteni további életemhez. Az emlékezés most is fáj, nagy árat fizettem, de ma már nyugodtabban tudok régi életemre visszagondolni.

Mit nem adnék, ha még egyszer érezhetném drága apukám simogató kezét, hallhatnám becéző szavait!

Ha ma feltekintek a mindig tiszta, ragyogó kék egünkre, egészen más érzés tölt el, mint álmaim holdfényében.”

A könyv hátsó borítója

„Néha gyerekkoromba repít az idő: azt álmodom, hogy otthonom kertjében vagyok. Bátyámmal játszunk. Látom Apát, Anyát, nővéremet, amint a vacsorához készülődnek, hallom hangjukat, kacagásukat. A függönyöket lengeti a szél. Hirtelen szürke felhő ereszkedik a tájra. Felébredek és tudom, hogy ez a világ romba dőlt, füstté vált”.

Az Egy elveszett kislány Auschwitzban történet, az anya végtelen hősiességről és elkötelezettségről szól lányai iránt. Történet ez az életbe való visszatérésről is, annyi nehéz trauma után. „Kötelességemnek érzem, hogy elmondjam a következő generációnak, mi mindenen mentem keresztül” – mondja Schwartz Reiner Katalin. „Talán ők egy jobb világot fognak teremteni, ahol többé nem fordulhatnak elő hasonló tragédiák”.

Schwartz Reiner Katalin hét éves kislány volt, amikor a nácik bevonultak Magyarországra és ezzel a biztos, boldog élete összeomlott. Teljes éven át vándorolt a koncentrációs és megsemmisítő táborok között, éhesen és halálra fagyva, amit csodálatos módon Anyjával és testvérével túléltek. Katalin ma Haifán él.

Schwartz Reiner Katalin története

Katalin elbeszélése nyomán lejegyezte: Zvia Haimovics; fordította: Popper Miriam és Peer Gideon

Az ujkelet.live oldalon megjelenő részek a szerző azonos címen, 2018-ban a Jad Vasem és a Claims Conference támogatásával héber nyelven megjelent könyvének fordítása alapján, a szerző kérésére került közlésre.

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .