Schwartz Reiner Katalin története – 6. rész

2

Vége a háborúnak

Elmentek a németek, ki lehet jönni!

Akkor még nem tudtuk, hogy a háború a vége felé közeledik. A veszélyek nem múltak el: a szövetségesek, vagy talán az oroszok bombázták lágerünket. Időnként a foglyokat érték a találatok. Az emberek meghaltak, mégis akadtak olyanok, akik nem voltak képesek elhagyni barakkjaikat. Anyám is nagyon legyengült, de erőnek erejével kivitt minket a szabadba, minél távolabb lakóhelyünktől és elbujtatott egy fa alá. Néhány másodperc múlva barakkunkat telitalálat érte. Testrészek repültek szanaszét. A havat vörösre festette a vér. Anyám kezével próbálta eltakarni a szememet, hogy ne lássam a szörnyűséget. Pár napig egyik fülemen nem hallottam, a légnyomás miatt.

Barakkról barakkra terjedt a hír, hogy lazább lett az őrség a tábort körülvevő tornyokban. A németek menekülni kezdtek. Egy nap azt mondta az egyik fogoly, látta, valaki fehér zászlót lengetett és hogy a németek eltűntek. Azt kiabálta: „A németek elmentek, ki lehet jönni!” A rabok a félelemtől nem hittek neki. Azt gondolták, az illető megbolondult. Senki sem mozdult a helyéről. Egy idő után a barakkajtók lassan-lassan megnyíltak. Az emberek bizonytalanul, hitetlenkedve szállingóztak elő rajta. Anyám kézen fogott és kivitt bennünket.

A felszabadító amerikai katonákkal álltunk szemben. Ijedten meredtek ránk, néhány lépést hátráltak. Úgy nézhettünk ki, mint a kisértetek. Csíkos rabruhába öltöztetett, kétlábon járó csontvázak. Az amerikaiak kinyitották a németek raktárait. A kiéhezett foglyok rávetették magukat az élelemre. Ezrével haltak meg emiatt. Egy ismerős orvos kérte, uralkodjunk magunkon, együnk lassan. Az embereket nem lehetett visszatartani. Én majdnem megfulladtam, mert egy falat a torkomon akadt. Egy katona csapott a hátamra. Az amerikaiak rémült arcáról leolvashattuk, milyen borzalmas látványt nyújtunk. De nem csak a kinézetünk volt szörnyű, hanem a szagunk is elviselhetetlen. A katonák visszatértek szálláshelyükre, maszkokat és kesztyűket húztak, sorba állítottak bennünket és DDT-vel bepermeteztek.

Anyám elvesztette az eszméletét. Ezen időszakra csak homályosan emlékszem. Nem értettem, mi történik és hová viszik Anyámat. Rengeteg fehér teherautóra emlékszem, talán mentőkocsik voltak, amelyek elszállították az embereket. Később kiderült, hogy Anyámat többezer más, fizikailag teljesen leromlott emberrel – betegek, végkimerültségtől szenvedők, haldoklók – átszállították egy kórházba Linzben, Észak-Ausztriába. Ezrével érkeztek oda a zsidók, akik felszabadultak a környező táborokból, Dachau, Ravensbrück, Gunskirchen, Mauthausen és a többi helyről.

Az egészségeseket, mint nővéremet és engem is egy volt katonai táborban szállásoltak el. Forgolódtunk a tömegben, rengeteg idegen között. Emlékszem, a nővérem hideg vizet öntött rám, valaki segített megmosakodni. Kaptunk cipőt, de nem volt egy pár. A ruháinkat elégették, biztos, mert mocskosak voltak, de főleg az élősdiek miatt. Az ottani raktárakból kaptunk ruhákat, tulajdonképen rongyokat. Nagyon kicsi és sovány voltam, a nővérem nem talált számomra megfelelőt. Emlékszem, hosszú sorokban álltunk. Amikor megszólalt a csengő, elmentünk enni. Úgy látszik, végül én is megbetegedtem, vagy már előzőleg is beteg lehettem: engem is kórházba vittek. Nővérem eleinte nem tudta hova tűntem, merre vagyok.

Hol az anyám?

A kórházban megfürdettek és ágyba fektettek. Amikor felébredtem, azt hittem, a paradicsomba jutottam. Már elfelejtettem milyen tiszta, meleg ágyban aludni. Valószínűleg alultápláltságtól szenvedtem. A kórházban tartottak egy-két hónapig. Egész idő alatt azt kérdezgettem: “Hol az Anyám? Hol a nővérem?” Kérték írjam le, hogyan néz ki Anyám és nővérem, de csak annyit tudtam mondani: “Anyám nagyon szép asszony és a nővéremnek gyönyörű hangja van!” Ez a második részlet végül is hozzásegített nővérem, Teri megtalálásához. Az amerikai katonák tánc- és dalestéket szerveztek. Nővérem eleinte csak messziről hallgatta őket. Később ő is odament, zongorázott és elkezdett énekelni. Magyar dalokat. Szépen énekelt, dicsérték és megtapsolták. Így ismerték fel nővéremet, aki aztán bejött a kórházba, hogy meglátogasson.

Miután elhagytam a kórházat, egy nagy terembe szállásoltak el bennünket. Szüntelenül kérdeztem a nővéremet, hol van Anyánk és miért nem keresi. Azt mondta, hogy tífuszos, a tífusz ragályos, ezért el van különítve és tilos meglátogatni. Elhatároztam, hogy megkeresem. Forgolódtam a táborban és mindenkit megkérdeztem: „Hol van Anya?” Az emberek többsége nem értette mit akarok. Megsimogatták a fejemet, enni adtak, azt hitték éhes vagyok.

Egyik nap elmentem a konyhára és savanyú uborkát kértem. Elmondtam, hogy nem tudom mi történt Anyámmal és hogy hol van, de ha életben van, nagyon szereti a savanyú uborkát. Kaptam kettőt. Addig forgolódtam a táborban, amíg valahogy elkeveredtem a kórház ragályos betegeinek osztályára. Az őr utamat állta. Órákat várakoztam az ajtó előtt. Amikor egy percre elment, befutottam, de az őr elkapott és elkergetett onnan. Az ápolónők megkérdezték, ki az Anyám és melyik lágerből való. Én sírva csak azt hajtogattam, hogy az Anyám nagyon szép asszony. Egy nap felszöktem a negyedik emeletre és minden szobába beszóltam: „Anya! Mami…” Az egyik kórteremben megszólalt egy gyenge hang: „Katinka, itt vagyok.” Megláttam Anyámat és alig ismertem rá. Sápadt volt, nagyon sovány és egész testében reszketett, főleg a keze. Mégis ő szólt rám: „Hogy nézel ki?” A lábamon két különféle cipő volt, jóval a méretemen felül. Teri nővérem kötéllel kötözte meg lógó ruhámat, nehogy leessen rólam. Biztos nagyon furcsa lehettem. Azt mondtam: „Ezeket mind Teri találta nekem.” Azontúl naponta meglátogattam Anyámat. Mindig vittem savanyú uborkát is, de Anyám az éjjeliszekrényre helyezte. Azt mondta: „Nem bírok enni.” Felejthetetlen volt számomra a tekintete, amikor ezt mondta.

Határtalan boldog voltam, hogy megtaláltam Anyámat. Továbbra is látogattam és nem kaptam el a betegséget. Az őr már nem kergetett el, sőt, inkább invitált: „Gyere be kislány.” Egy nap Anyám megkért, hozzak neki anyagot a raktárból és szerezzek tűt-cérnát. A keze annyira reszketett, hogy nem tudta befűzni a tűt, én segítettem neki. Nagy kínnal-keservvel sikerült varrnia egy apróvirágmintás fehér ruhát. Reszkető kezeivel adta rám a gyönyörű új öltözéket. Anyám két hónapig maradt kórházban. Még egy szoknyát is varrt nekem. Órákig ültem mellette és csak estefelé hagytam magára az ápolónő kérésére. Anyám megkért valakit aki kuponokat osztogatott, hogy szerezzen nekem két kis, méretemre illő cipőt és lehetőleg legyen egy pár. Amikor legközelebb a konyhára mentem szép új ruhámban és még szalag is volt tar koponyámon, az ott dolgozók megértették, Anyám jobban van. Egész üveg uborkát küldtek neki.

“Nem lopni akar, éhes!”

Anyám meggyógyult. A katonai tábor raktárában kerestem neki ruhát és cipőt. Élelmet kaptunk, ha nem is volt túl ízletes. Kevés ruházat és orvosi ellátás is járt. Mindenkinek sürgős volt ott folytatni az életét, ahol abbahagyta. Még nem fogtuk fel a vesztesség méreteit. Ahol magyarul beszéltek, Anyám a rokonai felől érdeklődött. Még nagyon gyenge volt, eleinte csak tétován lépkedett, de folyton azt ismételgette, haza akar menni. Nagyon féltettük, de el volt szánva. Csatlakoztunk egy csoporthoz, akik tehervonatra szálltak. Rövid idő múlva letereltek bennünket, mert a vágányok szét voltak bombázva. Gyalog mentünk tovább. Útközben orosz katonákkal találkoztunk. Anyámnak és nekem nagyon nehezünkre esett a gyaloglás, néha felvettek az arra haladó kocsikra. Nővérem többnyire gyalog ment. Úttalan utakon haladtunk. Nem volt semmi élelmünk. Anyámnak beletört a foga egy darab fekete kenyérbe, annyira kemény volt. Az oroszoktól lopta.

1945 szeptember elején érkeztünk az osztrák-magyar határhoz, ahol a Joint képviselői fogadtak. Kaptam egy nevemre szóló bizonyítványt (Reiner Katalin), ahol feltüntették, hogy megjártam Mauthausent és Gunskirchent, és hogy 1945 május 5-ikén szabadultam. Kezdett újra tudatosulni bennem, hogy ki vagyok. Addig nem emlékeztem a nevemre, nem emlékeztem a nagyszüleimre, a nagybátyáimra, a nagynénéimre. Előszőr tudatosult bennem kik vagyunk, hol vagyunk, hol voltunk és hogy most hazamegyünk.

Egy vagy két napig tartott, amíg Budapestre értünk. Nem járt minden vonat és nem minden vonatra szállhattunk fel. Valamelyik városba érkezve megláttam egy almát és elvettem. Nem tudtam, hogy az almát meg kell venni, nem tudtam, hogy létezik pénz, de ha még tudtam volna is, nem volt mivel fizetni. Az eladó elkezdett kiabálni, én megijedtem és elejtettem az almát. A nővérem odajött és rászólt : “Nem akar lopni, csak éhes!” Az eladó megbánta és nekem akarta ajándékozni az almát, de a nővérem elhúzott onnan. “Hagyd, nem kell, majd boldogulunk nélküle is.”

Végre megérkeztünk Budapestre. A Jointtól kaptunk pénzt. Hála nekik, néhány napig szállodában lakhattunk és találkozhattunk nagybátyámmal, Dr. Reiner Bertalannal, és feleségével, Linck Rózával. Bertalan általános orvos volt, felesége fogorvos. Előttünk érkeztek, már hazatértek egykori otthonukba. Még a régi házvezetőnőjük is visszatért. Telefonáltak nekik, hogy megjöttünk. Feljöttek értünk Budapestre, majd levittek Kunhegyesre, oda, ahonnan elkezdtük rémületes kálváriánkat.

Úgy tűnt, hosszú évek teltek el azóta.

Reiner asszony hazatért

Idegenek laktak lakásunkban. Amikor meghallották, hogy Reinerné két gyermekével visszatért, rögtön kiürítették azt és visszaadták régi otthonunkat. A lakás tönkre volt téve és teljesen üres volt. Fokozatosan kezdtünk ráébredni a bennünket ért katasztrófa méreteire.

A 218 berettyóújfalui zsidó családból, akik a városban éltek, mindössze néhányan maradtak meg. Anyám öt testvéréből csak egy tért vissza, Hercz Béla. Megjárta Dachaut és Buchenwaldot. Pár évvel a felszabadulás után elhunyt. A család többi tagja a krematóriumok kemencéiben végezte. Akik Auschwitzból tértek vissza elmondták, hogy Anyám anyját, Gács Máriát és két leányát, Helént és Sárát, Anyám húgait elgázosították. Helén fiatal volt és alacsony, úgy nézett ki, mint egy kislány. Az emberek azt mesélték, fogta anyja kezét, nem volt hajlandó elengedni azt. Mengele intésére együtt váltak füstté. Megtaláltuk régi magassarkú cipőjét, amit a cipész külön rendelésre készített, 35-ös méretben.

Anyám két bátyja, Ferenc és Lajos munkaszolgálatosok voltak, Ukrajnában pusztultak el. A bátyámról nem hallottunk semmit. Anyám soha nem tért magához bátyám halála, férje és családja legnagyobb részének elvesztése miatt. Nem volt maradása régi lakásunkban. Béláéknál laktunk és ott is étkeztünk. Anyám világszerte kereste rokonainkat, de senki sem menekült meg. Béla azt kérte az emberektől, hogy neki meséljék el a rémes híreket és kíméljek Anyámat, aki még nagyon beteg. Azután megpróbálta kíméletesen továbbadni neki. Anyám sápadt és gyenge volt. Polipot találtak az orrában, meg kellett operálni. Nem volt hajlandó kórházba menni, végül engedett, a debreceni klinikán operálták meg. Emlékszem simogatásaira és öleléseire. Nem akart tőlem többé elválni.

Béla nagybátyám folytatta a családi üzletet, mindent nulláról kellett kezdeni. Nagyon jó és szófogadó kislány voltam, igyekeztem könnyebbé tenni Anyám életét. Mindig a teraszon várt rám és én sohase késtem, hogy ne nyugtalankodjon. Éveken át nem beszélhettünk Anyámmal a történtekről, egy falat épített maga körül azért, hogy tovább élhessen. Eltartott egy-két évig, amig meggyógyult és megerősödött.

Idővel visszakaptuk a boltot, a vágóhidat és a szalámigyárat. Szerencsénkre visszatért hozzánk Szabó Mária, aki a háború előtt nálunk dolgozott. Akkor tizenhétéves, fiatal lány volt és nagyon ragaszkodott hozzánk. A nagybátyámtól kapott fizetést, ő vezette a háztartást és nekünk második anyánk lett. Nagyon szerettem, együtt voltunk és mindent megosztottunk egymással. Nővéremmel nem jártunk iskolába. Az utcákon csatangoltunk, minden magaviseleti vagy étkezési illem nélkül. Kézzel ettünk és slamposan öltözködtünk, szedett-vedett holmiba. Senkinek nem maradt ereje velünk foglalkozni, bennünket nevelni.

Két kislány az előkelő bentlakásos iskolában

Béla nagybátyám félt, hogy vademberként nővünk fel és azt ajánlotta, helyezzenek el valami jó bentlakásos iskolába, ahol tanulhatunk is és rászoktatnak az udvarias, illedelmes viselkedésre. Anyám nem akart elválni tőlünk és könyörgött, ne vegyék el tőle lányait. Azért ő is megértette, hogy ez a legjobb megoldás számunkra. Szomorú volt, gyenge és beteges, nem volt ereje rólunk gondoskodni. “Én az üzletet kell vezessem, nem érek rá, te nem bírsz velük foglalkozni, nekik viszont tanulniuk kell. Van autóm és telefonom, bármikor meglátogathatjuk őket és tarthatjuk velük a kapcsolatot” – mondta nagybátyám Anyámnak.

Anyám végül is engedett. Nagybátyám talált nekünk egy megfelelő, bentlakásos iskolát Debrecenben, nagyjából 40 kilométerre Berettyóújfalútól. Nem volt könnyű bekerülni, főleg a mi állapotunkban. Nem tudtam írni-olvasni, a háború előtt nem sokat jártam iskolába és amit tanultam, azt is elfelejtettem. Beteg és nagyon sovány voltam, szinte csont és bőr, hajam sem volt. Mindentől megijedtem, képtelen voltam kapcsolatot teremteni, vagy társaságban viselkedni. Egyszóval nem voltam bizalmat keltő látvány.

Végül mégis sikerült bejutni az iskolába. Két évig maradtunk ott, 1946-tól 1948-ig. A környezet nagyon jót tett nekem. Rendszeres orvosi felügyelet alatt álltam és fizikailag is megerősödtem. A tanulás is rendszeres volt, kijártam az első és második elemit, jó tanuló voltam. Igyekeztem mindenben kitűnő lenni. Megtanultam viselkedni, öltözködni és kész “kis lady” lett belőlem. Nővérem még zenélni is tanult. A gondoskodás és a bánásmód jó volt, a tanítónők apácák voltak, de én nagyon vágyódtam Anyám után és folyton sírtam. A nagybátyám meglátogatott, de Anyám túl gyenge volt egy ilyen útra. Néha hazamehettünk szabadságra, de a visszatérés sokkal nehezebb volt.

Az internátusban igyekeztem normális életet élni, senkinek sem meséltem el, mi volt “ott”. Egy éjszaka rémálmomban elkezdtem kiabálni, a szolgálatos nővér megértette, honnan származik a rémálom. Simogatott és megpróbált nyugtatgatni, mondván, hogy nincs többé SS. Mai napig vannak rémálmaim. Annak ellenére, hogy új életet teremtettem magamnak, éjszakánként még mindig ott vagyok.

Egy lélek vagyunk

Két évvel a háború után Anyámat megműtötték. A debreceni kórházba utalták. A műtőterem folyósóján ültem, nem lehetett onnan eltanácsolni. Az arra járó orvosok próbáltak megnyugtatni, megsimogatták fejemet és arra kértek, várjak otthon Anyukámra. De semmi sem győzhetett meg, hogy újból elváljak tőle. Végül is békén hagytak, ottmaradhattam. Csak annyit mondtak, hogy egyelőre nagyon gyenge a szíve miatt, nem lehet meglátogatni. Megmakacsoltam magam, elkezdtem bőgni. Azt mondtam, inkább meghalok, de muszáj látnom őt. Bementem a kórterembe, megfogtam a kezét és többé nem lehetett onnan el tanácsolni. Mellette voltam, amikor magához tért az altatásból. Emlékszem keze gyenge érintésére arcomon. Rám mosolygott és azt mondta, hogy ha én nem lennék nem maradt volna életben. Én adtam erőt a túlélésre. Úgy gondoltam, nélküle én is meghaltam volna.

Anyám sokáig maradt a kórházban. Egyszer klinikai halál állapotába került (ma már tudom, mi az), de az orvosok biztattak, hogy fel fog épülni és meg fog gyógyulni. Csak ültem mellette és beszéltem hozzá még akkor is, amikor nem válaszolt. Meséltem neki, milyen jó lesz nekünk, miután meg fog gyógyulni. Nem mozdultam el az ágya mellől. Nem játszottam, csak beszéltem hozzá. Úgy éreztem, egy lélek vagyunk.

Az élet visszatér normális medrébe

Egy évvel a műtét után, amikor Anyám felépült és már jobban érezte magát, Budapestre költöztünk, a Margithíd közeli Lipótvárosba. A hosszú gyász után Anyám elhatározta, hogy visszatér a normális életbe. Újból megházasodott. Mostoha apám, Kenéz (Klein) József szintén túlélő volt, biharkeresztesi. Feleségét és két gyermekét veszítette el a Holokausztban. Sohasem beszélt a múltjáról. A házasság után átköltöztünk egy másik lakásba. Mostoha apám állami vállalatnál kezdett dolgozni, Anyám egy gyógyszer import-export cégnél, ahol gyenge egészsége és rossz szíve dacára vezető pozíciót ért el. Szép környéken laktunk, a lakás tágas volt, elegánsan bebútorozva, még zongora is állt a sarokban. A gáz be volt vezetve, volt telefonunk és rádiónk is. Anyám ismét ugyanaz az energikus asszony lett, mint a háború előtt, csak nagyon ritkán mosolygott. Béla bátyja, a nagybácsi, dr. Gács Jenő, valamint Apám testvére, dr. Reiner Bertalan segítettek visszatérnie a normális életbe, hátrahagyva a halálmeneteket, a lágerek szörnyűségeit és a veszteségeket.

Újra láttam Anyám figyelmes tekintetét, éreztük gondoskodását és észrevettük, hogy örömét leli otthonunk ápolásában. Zenét nem igen hallgatott, de szívesen kísért el bennünket a hangversenyekre. Mégis, minden erőfeszítése ellenére, hogy visszatérjen a normális életbe, valami eltörött benne. Meghasadt a szíve.

A nővéremmel gyakran jártunk uszodába, titokban még németül is tanultunk egy keveset. Az elemi iskolában koromhoz illő osztályban kezdtem tanulni. Jó tanuló voltam, komoly és szorgalmas kislány. Igyekeztem Anyámat kímélni, hogy ne szenvedjen többé. Ő a maga részéről támogatott és bátorított. Feltehetőleg az éhezés és az alultápláltság következtében, valamint a betegségeim miatt hosszas és nehéz fogkezelésre volt szükségem, gyógyszerekre és vitaminokra. Anyám elkísért, orvostól orvoshoz vitt, és azzal bátorított, hogy “minden rendben lesz”.

Viszonylag normális életet éltünk, mégis, mindig előbukkant valamilyen fájó emlék. Fel-feltűnt valamilyen gondolattársítás, ami arra emlékeztetett, ami “ott” volt. Az iskolatársaim tudták, hogy zsidó vagyok és hogy deportáltak, de nem értették annak értelmét, én meg nem meséltem róla. Úgy éreztem, két külön világban élünk, ami között egy áthatolhatatlan fal van. Nem volt apám, nem voltak nagyszüleim. Apám, bátyám, nagybátyjaim és nagynénéim mind különböző, szörnyűbbnél- szörnyűbb halált haltak. A koncentrációs táborokban gyilkolták meg őket, betegségektől, éhségtől, fagytól szenvedtek. De igyekeztünk olyanok lenni mint a többiek, a körülményekhez képest normálisan élni.

Anyám és mostoha apám azon voltak, hogy nővéremnek és nekem mindent megadjanak. Mostohámat Apának szólítottam és voltak, akik szerint hasonlítottunk egymásra. Mégis, bár jó viszonyban voltunk, nem tudtam közel érezni magam hozzá. Odaveszett felesége és a gyermekei is. Úgy éreztem, hogy emiatt nem szerethet engem és a nővéremet. Azt olvastam ki pillantásából, hogy eszébe jutnak saját, halott gyermekei. Egyszer, egy hirtelen harag és kétségbeesés pillanatában kifakadt: “miért az én gyerekeim pusztultak el, és miért ti menekültetek meg?” Anyám halála előtt azt mondta, nem kellett volna hozzámennie egy ennyi fájdalommal teli emberhez. Ettől függetlenül, amikor alijázásunk után mostoha apám nem kapott állást, én tartottam el őt és Anyámat is. Miután Anyám elhunyt, mostoha apámat tovább támogattam és gondoskodtam róla.

folytatás következik

Schwartz Reiner Katalin története 

Katalin elbeszélése nyomán lejegyezte: Zvia Haimovics; fordította: Popper Miriam és Peer Gideon

Az ujkelet.live oldalon megjelenő részek a szerző azonos címen, 2018-ban a Jad Vasem és a Claims Conference támogatásával héber nyelven megjelent könyvének fordítása alapján, a szerző kérésére került közlésre.

Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 7-én Új Kelet Live

Netanjahu családja védelmének meghosszabbítását kérte; Új törvényt fogadtak el a Kneszetben az illegális fegyverrekkel kapcsolatban; Ami kimaradt; Időjárás
  1. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 7-én
  2. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 6-án
  3. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 5-én
  4. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 4-én
  5. Az Új Kelet Live éjszakai hírei december 2-án

2 Kommentek

  1. hogy tudnàm olvasni az egész könyvet? A Schwartz Rainer Katalin története cimü könyvet???

    • Kedves Vera, nyomatott könyv formájában eddig csak héberül jelent meg. Az ujkelet.live folytatásokban közli a teljes fordítást.

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .