Schwartz Reiner Katalin története – 5. rész

0

Mauthausen

Esett az eső, hideg volt. Láttuk a sötétben az SS katonákat a koponyajelvényükkel és zseblámpáikkal, hallottuk kiabálásukat: “Schnell! Schnell!” Szétválasztották a férfiakat és a nőket. Apám elment a többi férfivel, én nővéremmel és Anyámmal maradtam.

Akkor láttam Apámat utoljára. Később tudtam meg, hogy tífuszban halt meg. Nővéremnek volt igazolása, hogy Lám Bachban, Ausztriában van eltemetve, tömegsírban. Apám arcára csak fényképekről emlékszem, de hangja és keze érintése, amint copfjaimat simogatja, tisztán emlékezetemben vésődtek. Emlékszem mosolyára, milyen büszke volt két szép lányára és hogyan halmozott el bennünket ajándékokkal.

Mauthausenben állandó kiabálások és parancsok hangzottak el, mi engedelmeskedtünk, mint az automaták, anélkül, hogy fogalmunk lenne, mi történik. Levetkőztettek, leborotváltak, majd mindenki kapott egy darabka szappant mosakodásra. Tulajdonképen a gázkamrák előtt várakoztunk. Az előttünk levő csoport bement, kiáltásokat hallottunk. Az ajtó becsapódott mögöttük. Mi kerültünk sorra. Ekkor csoda történt: valamilyen technikai probléma lehetett a ciklongázzal. Így menekültünk meg a megsemmisítéstől! Elkezdett havazni, fújt a hideg szél, nem voltak ruháink. A barakkokhoz futottunk, de azok zárva, vagy zsúfolásig tele voltak. Az emberek mindenféle nyelven beszéltek, csak annyit értettük, hogy menjünk a sátrakba. Fogalmam sincs Anyánk honnan szerzett ruházatot: csíkos pizsamafélét és fapapucsot kaptam, ami jóval nagyobb volt a lábamnál. Évek múlva se volt hajlandó elárulni, honnan. Nyilván Anyám is, mint sokan mások, azok ruháit és lábbelijét húzták le, akiknek már nem volt rá szükségük. Szörnyű hideg volt. Akik éltek mindent elkövettek, hogy még egy további napot életben maradhassanak.

Anyám talált egy rozsdás, koszos edényt, telerakta hóval, hogy azt “egyem” meg. Az éhezéstől, a hidegtől, vagy talán mindkettőtől a szám tele volt fájó sebekkel, a hó volt az egyetlen dolog, amit Anyám a fájdalom könnyítésére és az éhség némi enyhítésére adhatott. Megettem néhány falat havat a sebek enyhítésére, majd elaludtam. Anyám sovány karjai közt szenderültem el, ő a testével melengetett. Akkor még nem tudta, hogy magas láza van és ő is elkapta a tífuszt. És ha tudja is, mit tehetett volna? Minden nap volt “appel”. Én kicsi voltam, éhes és gyenge, lábaim tele sebekkel és úgy meg voltak dagadva, hogy alig bírtam ráállni. Anyám attól félt, nem maradok életben. Mindenek ellenére, a szenvedés, a hideg, a betegsége, magas láza és saját gyengesége dacára, emberfeletti erővel, soha nem adta fel, soha nem hagyott elesni.

Minden blokkban volt egy felelős és egy kápó. Nem egyszer a kápó megvert bennünket (nekem elferdült az orrom), Anyám átölelt és igyekezett testével felfogni az ütlegeket. Nem emlékszem és akkor se tudtam, miért kapom az ütéseket. Egyáltalán szükség volt valamilyen okra? Kőfejtőben kezdtünk dolgozni. Mai napig sem értem, miként volt képes egy tizenkét kilós kislány akkora köveket cipelni. Át kellett hordani egyik helyről a másikra. Négyen voltunk lányok, köztük a nővérem is. Mint később egy Mauthausenről írt cikkből kiderült, földalatti óvóhelyet építettünk rádióaktív anyagok tárolására.

A Krematórium tovább működik

Az épületek és az égbolt is szürke volt a füsttől, a levegőt betöltötte az égett hús szaga. Mauthausenben a krematórium megállás nélkül működött.

Az emberek meghaltak az éhségtől, hidegtől és a betegségektől. Szörnyű hideg volt, havazott, nem volt elég ruhánk, hogy megvédje testünket. Borzalmas kinézetű emberekre emlékszem. Láttam egyet, aki mozdulatlanul feküdt a földön, szemei az ég felé meredtek. Nem értettem mi történik körülöttem. Anyámnak nem volt ereje megmagyarázni, csak annyit mondott, hogy vannak itt emberek, akik többé nem fognak felkelni. Azokat azután a németek elvitték.

Néhány hónapot töltöttünk Mauthausenben. Nem tudom, hogy bírtuk ki, hogyan maradtunk normálisak/épeszűek. Legyengültem, csont és bőr voltam, és úgy nyávogtam, mint egy kismacska mielőtt megdöglik. Egy orvos a foglyok közül, akivel Anyám beszélt, azt mondta, nincs esélyem az életben maradásra. Mindenek ellenére, amíg Anyám mellett lehettem, védettnek éreztem magam.

Kiabálásokat hallottam. Csak már felnőttként tudtam meg, hogy Dr. Heim Aribert, aki a “haláldoktor” nevet kapta, borzalmas kísérleteket végzett a szerencsétlen mauthauseni foglyokon. Nem lehet elképzelni, vagy elfelejteni a szerencsétlenek ordítozásait, olyan emberekét, akiknek levegőt fecskendeznek a testébe.

Halottak az út mentén

Egyik szörnyűség a másikat érte. A front egyre közeledett, a háború a vége felé járt. Úgy látszik, a németek minél előbb akartak végezni velünk. Kiürítették barakkjainkat és elhajtottak Gunskirchenbe. Idegen emberek közt lépkedtem, nyelvüket nem értettem: kislány egyedül a szürke embertömegben, amely nehezen vonszolja magát. Más táborokból is csatlakoztak hozzánk. Mindig újabb és újabb transzport érkezett. Emberek ezrei…

Az SS katonák kiabáltak és unszoltak bennünket, menjünk gyorsabban, ne álljunk meg. Volt, aki nem bírta tovább, összeesett, az útszélen lehelte ki lelkét. Aki megállt, a németek agyonlőtték. Nem volt már jártányi erőm sem. Többször elestem, de valaki mindig felemelt, megtámasztott, segített továbbmenni. Nem emlékszem, miképp találtam Anyámra és nővéremre, vagy hogy Anyám talált-e rám. Úgy látszik, szájról szájra járt a menetelők közt, hogy van egy elveszett kislány, aki állandóan sír és az anyját keresi. Akárhogy is, csak arra emlékszem, hogy a későbbiek során újra együtt voltunk. Sűrű erdőben mentünk, ahol a nap sugarai alig szűrődtek át a fák lombjai között. Nehéz tél volt, minden megfagyott. Alig volt ruhánk. A papucsom, ami jóval nagyobb volt a kelleténél, nehéz lett a ráragadó sártól.

Gunskirchen

A menetelés végén megérkeztünk a felső-ausztriai Gunskirchenbe, közel Wels városához. Gyűjtőtábor volt. Ide hozták Mauthausen és más, kiürített táborok zsidó foglyait. Barakkokban laktunk. Alig volt munka, a legtöbb ember amúgy is a halál küszöbén állt. Az appeleket azért továbbra is megtartották. Valaki azt mondta, férfiak is vannak a barakkokban. Anyám át akart menni, hogy megkeresse Apámat. Én vállalkoztam a feladatra. Beléptem a barakkba és magyarul megszólaltam:

“Apa, Apukám!”

Nem jött válasz. Eleinte nem láttam semmit, csak miután a szemem hozzászokott a félhomályhoz vettem észre a férfiakat, akik ürülék és hányás között üldögéltek. El nem lehet képzelni azt a szörnyű bűzt, ami ott volt. Néhányan halottak voltak, a többi haldoklott. Azért végig mentem köztük. Mondtam, Anyám kért, érdeklődjem meg, talán tudnak valamit édesapámról. Senki se válaszolt. Volt aki nem értett meg, vagy aki nem ismerte Apámat. Voltak, akik ismerték, de nem tudták, mi történt vele. Talán olyanok is voltak, akik tudták, de képtelenek voltak gondolkodni, vagy megszólalni a végelgyengüléstől.

Olyanok voltunk, mint egy csorda. Kolompolásra kimentünk kávéért és egy darab kőkemény kenyérért. Akinél nem volt edény az a markából ivott. Ebédre valami meghatározhatatlan levest kaptunk. Anyám itt is talált valami ócska alumínium edényt, hóval megpucolta és abból ittuk a levest. Állandóan éhes voltam és csak sírtam, hogy enni és inni akarok. Anyám akkor már tudta, hogy tífuszban szenved. Csont és bőr volt, nem lehetett több mint harminc kiló. Gyakran felbukott. Végül nem bírta állandó siránkozásaimat. Kézen fogott és elindult velem a németek szállása felé. A zsidók többféle nyelven kiabáltak:

“Asszonyom, jöjjön vissza! Ez biztos halál!”

Anyám már nem volt magánál és nem vagyok biztos benne, hogy tudta mit csinál. Mindössze véget akart venni állandó sírásomnak. Elment az SS parancsnokhoz és azt mondta neki: “A kislányom éhes, adjatok neki enni.” A németek tudhatták, hogy ez a végünk, különben érthetetlen, miként hagyott minket az őrség átmenni. Két SS katona próbált elvonszolni onnan. Az emberek kiáltoztak: “Gyertek vissza! Meg fognak ölni.” (A németek azért is megöltek embereket, ha vízért mentek).

De Anyám nem törődött semmivel. Mindenki meglepetésére a parancsnok bement a házába és néhány vékony szelet kenyérrel és valami papírban csomagolt masszával tért vissza. Anyám, mint egy reményvesztett ember, csak tovább állt és azt mondta: “Kaphatnánk egy kis levest is?” Néma csönd. A német kezével a konyha felé intett. Anyámmal két sor kutya közt haladtunk, akik csak parancsra vártak, hogy széttéphessenek. Ahhoz az asszonyhoz mentünk, aki a német tiszteknek főzött. A konyhában egy fogoly magyarul fordult hozzánk. Kiderült, ismerte Anyámat. Megdöbbenve kérdezte, hogy merészeltünk a konyhába jönni. Anyám azt mondta, a parancsnok jóváhagyta. Végül is kaptunk levest, de az edény lyukas volt. Mire visszaértünk a helyünkre már nem sok maradt a csészében. De azért a nővérem is kapott belőle egy keveset.

Az emberek Anyámat hibáztatták, azt mondták, veszélybe sodorta önmagát és a gyermekét, vagyis engem. Anyám azt válaszolta, hogy nem gondolt semmire, csak meg akarta szüntetni a sírásomat. Feltételeztük, a németek tudhatták, hogy közeledik a vég és talán ez okozta, hogy megváltoztatták bánásmódjukat velünk szemben. Más magyarázat nincs arra, hogy élve kerültünk ki ebből a történetből.

Talán… Visszatekintve az eltelt évtizedekre, nem vagyok biztos benne, valóban kaptunk levest a tisztikonyhán, vagy mindez egy éhes kislány képzelgése volt csupán.

folytatás következik

Schwartz Reiner Katalin története 

Katalin elbeszélése nyomán lejegyezte: Zvia Haimovics; fordította: Popper Miriam és Peer Gideon

Az ujkelet.live oldalon megjelenő részek a szerző azonos címen, 2018-ban a Jad Vasem és a Claims Conference támogatásával héber nyelven megjelent könyvének fordítása alapján, a szerző kérésére került közlésre.

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .