Politzer Tamás/IMISZ
…Elmondhatom, én is majdnem doktor lettem. Dehogy, dehogy női szabó doktor, dehogy. Doktor feleség lehettem volna, ha az a két há betűs bitang szaralak nem rondít bele az életünkbe. A két há betűs? A Hitler és Horthy. És a doktor férj jelölt? Nem ismerheted, legfeljebb a nevét hallhattátok a családtól.
Doktor Zucker Jenő volt ő. Orvosi diplomáját a cseheknél szerezte, mert itthon ugye nem fért bele a létszámba. Tiszta jelessel végzett. Itt persze semmit nem ért már a diplomával, sehová nem vették fel…
Beállt a szülők mellé dolgozni. A papája vitte a terménykereskedést, a mama és Jenő nővére a szatócsboltot, Jenőke pedig a szódásüvegeket töltötte és lovas kocsival hordta szét. Doktor a bakon!
Én? Az ötödik szomszédotokban, ahol annak idején a Braun család lakott, volt egy kávéház. Ott lettem pincérlány. Jenő egy héten egyszer járt oda kártyázni. Észrevettem én rögtön, hogy a kártyalapok fölött nézeget engem erősen, férfiasan. Ismertük egymást látásból. Addig-addig nézegetett, én meg vissza, hogy egyik este, jóval kilenc után, amikor mentem hazaféle, mit ád a véletlen, összetalálkoztunk a patak hídján. Majdnem éjfélig beszélgettünk, sétáltunk. Aztán minden este.
Akkor történt a fordulat az udvarlásban, amikor a kávéházban a részeg Hegymegi botrányt okozott. A gyárban dolgozott ez a szivar, technikus volt. Napi vendég lett Braunnál, miután a kikapós felesége elszökött a Kovács Palival. Mindenki tudta, csak a férj nem, hogy az asszony rendszeresen pongyolában oson át a szomszéd özvegy emberhez. Hegymegi nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel, ivott és ivott záróráig.
Egyszer arra vetemedett, hogy miközben asztalára tettem az újabb kancsó vörös borát, be akart nyúlni a szoknyám alá. Visszakézből orrba vágtam. Erre elkezdett a nyikhaj engem cafkázni, ribancozni, satöbbi…Jenő és társai a kártyaasztalnál ültek, hallották a purparlét. Jenő felugrott, magából kikelve Hegymegi asztalához rohant. Az meg folytatta, valahogy úgy, hogy sokat nyert-e Jenő a kártyán, és van-e kurvázásra is pénze, meg hogy mér’ nem zsidó kuplerájba jár…És közben rám mutogatott…
Jenő szó nélkül egyszerűen kirúgta a széket Hegymegi alól. Aztán az öreg Braun kitámogatta az utcára, hallottuk, azt mondta neki, hogy soha többé ne jöjjön hozzánk.
Jenő a záróráig maradt, megvárt engem A kártyapartnerek és Braunék szemeláttára karon fogott, úgy távoztunk. Akkor este nem sétálgattunk, haza kísért, megcsókolt, én meg viszont. Azzal búcsúzott, hogy „szeretnélek szeretni, sokáig, ha te is. – Én is…”, mondtam.
Vasárnap bevitt a városba. A Király szállóban ebédeltünk, aztán minden szó nélkül követtem. Volt Miskolcon egy örökölt lakásuk. A szülei azt tervezték, hogy ha már nem dolgoznak, majd oda költöznek. Én kicsit szenvedélyesebb voltam, mint Jenő, pedig én is először…
Nem titkolta egyikőnk sem a szerelmes kapcsolatot. Az én szüleim csak sóhajtoztak, ha közöltem: nem alszom otthon, Jenővel megyek a városba. Az ő szülei? Na, nem örültek a vegyes szerelemnek, hogy finoman jellemezzem a helyzetet. Jenő elmondta, hogy már régen kiszemelték neki a szülők Fodor fakereskedőék kisebbik lányát és annak több tízezer pengős hozományát. Volt nagy ribillió, mikor Jenő lemondta a partit…
Jenő doktorom nem törődött senkivel, mások szavával. Csak velem. Én meg ővele. Kivett engem a pincérségből. A miskolci rokonuk fehérnemű boltjába ajánlott be. Nagyon elegáns, finom üzlet volt. Lakást bérelt nekem, mert a szülei ellenezték, hogy a lakásukba költöztessen. Majdnem minden este megjelent a bolt előtt a Topolinóval.
Boldog voltam. Ő is. Nagybátyja előimádkozó volt a nagy zsinagógában. Őt kérte meg, hogy tanítson engem a betérésre. Nem volt könnyű, mondhatom.Még őrzöm a héber ábécés könyvemet, és a bőrkötéses magyar nyelvű imakönyvet is… Ezek maradtak nekem…
Aztán minden, de minden rosszra fordult. Jenő bevonult munkaszolgálatra. Aztán a divatáru üzletet elzabrálták. Magamra maradtam. Mehettem haza. Haza? Anyámék úgy fogadtak…, hagyjuk…, gondolhatjátok.
Jenő írogatott tábori lapokat, amin csak egyen szöveg szerepelhetett. Egyszer jött csak haza. Legalább tizenöt kilót fogyott, néhány fogát elvesztette, anyja szerint tetveket is hozott… Rövid szabadság volt…Terveztük, hogy hátha jobb lesz…
Nem lett jobb. Még rosszabb lett. Az öregeket is kezdték vegzálni: kipaterolták őket a boltból, a szikvíz üzemből, Jenő autóját lefoglalták honvédelmi érdekből.
Mit gondoltok ki ült bele a Zucker vagyonba? A Hegymegi. Igen. Ha kellett, ha nem, lobogtatott egy papirost, hogy ő nagyon tisztes áron mindent megvett az öregektől, mert Jenő nélkül ugye már nem bírták a mindennapi munkát…
‘44 nyarán aztán kimutatta a foga fehérjét: megsúgta a csendőröknek, hogy Zuckerék több kilónyi aranyat meg dollárokat rejtegetnek, érdemes őket megszorongatni, majdcsak elárulják a rejtekhelyet…Zucker nénit a gettóból már nem kellett tovább hurcolni…Bandi bácsi még „bemutatkozhatott” az auschwitz-i táborban, aztán…Irénke is ott vesztette fiatal életét…
Jenő sem tért vissza. Egyik megmenekült muszostársa azt mesélte, hogy amikor irtózatos ukrajnai hóviharban gyalogoltak valahonnan valahová, Jenő eltűnt a hómezőn a sorból…
Vártam én őt sokáig, néha még ma is…Negyvennyolcban mentem hozzá Fonyó Ferihez, aki a szomszédunk volt. Negyvenhatban vált el tőle a felesége, vitte a két lányt is. Pletykafészkek szerint a két leány nem Feritől van… Mindegy. Átköltöztem hozzá. Vagyogatunk, két elhagyott…
Hadd olvassak nektek néhány sort. Jenőkém a lelkemre kötötte egykor, hogy a Derék hitves éneket tanuljam meg, mire hazaér… Gyakran nyílik ki ennél az imádságos könyv, de erőm nem volt megtanulni. Csak olvasom, sokszor:
„ Asszonyok közt, büszke nők közt
Ismeretes nem egy hős,
De közöttük, mint te édes,
Nincsen egy sem oly erős,
Minden szépség, minden bűbáj
Elmúlandó, hervatag,
Hű szerelmet egyedül az
Istenfélő nő arat…“
