Vágvölgyi B András: számomra az utóbbi, morális szempont volt a fontosabb

0
Vágvölgyi B András/ Vagesz. Fotó: Facebook

Ziva/ujkelet.live

Az embernek hirtelen olyasféle érzése támadt Magyarországon, hogy bár ugyanabban a darabban játszik, mint korábban, de nemcsak a színpad és a nézőtér változott meg, de az ő szerepe is. Pedig csak felkapcsolták rá a villanyt” (Krasznahorkai). 

Gyorsinterjú, előzetesben.

Vágvölgyi B. András 1989 átdolgozott regényének újrakiadása novemberben jelent meg, a borítón Krasznahorkai ajánlásával. A rendszerváltás műfajokon átívelő regényének izraeli bemutatója kapcsán várhatóan az izraeli szálon kívül, aktuális hazai politikai reflexiókra is kíváncsiak lesznek az érdeklődők.

Dokumentumregény és orosz-amerikai-izraeli kém-game plusz keserű belügyi romantika. A rendszerváltás eseményeit, egyrészt napló – Dániel könyve – formájában dokumentumálva másrészt a napló eseményeit nyomon követve, a titkosszolgálatok bejegyzései valamint olyan valós személyek, mint például az izraeli titkosszolgálat legendás ügynöke, Rafi Eitan mesélik el.

Belefeledkezve  az olvasásba, fel sem tűnik, hol a fikció és a valóság határa. Hol kapcsolták fel a villanyt, mennyire dokumentum és mennyire fikció az 1989? 

Vagesz: Egyszer, egy hasonló kérdésre azt válaszoltam, hogy e mű első kiadásának műfaját több kritikus is dokumentumregényként határozta meg, akkor az első kiadásban a hangsúly az összetett szó első részén van, ha pedig a második, jelentősen átdolgozott és szűkített második kiadását nézzük, akkor utóbbin, a hangsúly a regényen van. Történész, politológus, szociológus szakmai olvasóknak továbbra is az első kiadást ajánlom, míg az irodalomolvasásra és a kor zsigeri hangulatára kiváncsiakat a második kiadásra bíztatom. 

Mikor és hogyan jelent meg először és azonkívül, hogy meglehetősen kerek szám telt el a rendszerváltás óta, és három évtized után számot lehet vetni és számon lehet kérni, miért gondoltad, hogy pontosan most újra ki kell ki kell adni.

Vagesz: Marketing szempontból nem elhanyagolható persze az évfordulós aktualitás. Morális szempontból pedig, mivel 2009-ben ugyan egy hevenyészett és sok szempontból diszfunkcionális demokráciában éltünk, addig tíz évvel később egy magát kereszténynek hazudó és illiberálisnak mondott demokrácia van, ami valójában autokrácia, hibrid rezsim, vagy 21. századi európai diktatúra. Számomra az utóbbi, morális szempont volt a fontosabb. Mert ne felejtsük el, hogy a fiataloknak a hidegháború lezárása előtti világról vajmi kevés ismeretük van. 

A rendszerváltás izgalmas háttér eseményei körül zajló regény főhőse, a dokumentumnapló narrátora Dániel. A névválasztás szimbolikus, Dániel az Írás szerint álmokat fejt, látomásokat magyaráz vagy akár álpróféciákkal veszi rá a zsidó népet arra, hogy a Messiás eljövetelére vonatkozó jóslatait elhiggyék. A történéseket lejegyző és az idő-tér körülményekből adódóan kívülről szemlélő Dánielhez képest, az alterego Vagesz nagyon is benne él és alakítja saját életet és a történelmi eseményeket. 

Vagesz: Dániel és Vagesz korántsem egy és ugyanaz. Életrajzi átfedések vannak. A második kiadásból ki is vettem az elsőben még szereplő figurát, Vágvölgyit, aki egy nagyarcú hőzöngő, mert a kritikákból és olvasói megjegyzésekből zavar csendült ki. Dániel könyve az Írásban a babiloni fogságból való megszabadulás hamisreményének könyve. Ez a könyv is a hamisreményről szól. 

A regény (egyik) erénye, hogy olvasása közben mindenki saját emlékei törnek a felszínre. Az 1989 rólunk szól, személyes saját fejlődésregényünk beilleszthető a sorok közzé, mint egy rejtélyes egyenlet változói. Végül önmagunkat megoldva, mintha a történelem ismételné magát, szembe találkozunk harminc évvel fiatalabb kiadásunkkal. Nehéz spojlerezés nélkül, de olvasás közben, [talán ez is az újrakiadás célja], számomra legalábbis, elsősorban nem az “akkor történt” inkább a déja vu jutott először eszembe

“Hogy a Hitel mégsem így jelent meg, nem a gyávaságunkon bukott el, s nem is a mindenáron való alkudozás ügyetlenségén, hanem egy hosszú távra tervezet megfontoláson. (…) [mi] nemcsak a politikai s hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét, [ezt] sehogy sem kezdhettük volna riadalmat keltő radikális eszmékkel és radikális módszerekkel.“ Legyek künikosz? „Ezen kívül, persze, más okunk is volt a ‚harmadik-utas óvatosságra‘. Az, hogy mi a politika megújítása mellett az irodalom módszeres és lassú megújítására is gondoltunk, s a szépirodalmat ezért semmiképpen sem szerettük volna lecsábítani a föld alá.“ Orosz, lengyel és csehszlovák barátaink mindazonáltal ölég szép szamizdatos irodalmi korpuszt produkáltak az elmúlt húsz évben. Miért a metafizikai igény, ha azt mondja, hogy „elveszítettük az emelkedettség jogát“, miért akarja valamiféle fensőbbség abszolutista magaságból meghatározni, hogy mit tegyenek a „lelkek“? Hová marad a szabadság abból a koncepcióból, amely abszolutizálja a nemzetet?”

Majd így folytatod

Apám 59 éves. Önmagához hűen ünnepelte: egész nap a kanapén hevert, újságot olvasott. Este koccintottunk. Emlékidézgetés. Nyolc év körül lehettem, mikor mondták, jön hozzánk este egy író, „egy olyan író“, vacsora utánra jön, lehet, hogy sokáig marad, csak feküdjek le, miután bemutatkoztam. Bemutatkoztam, szimpatikus, szemüveges, nem túl magas, sovány férfi, klasszik értelmiségi mosollyal. Anyámnak hozott egy csokor virágot, nekem egy doboz bonbont, aminek matyóhímzéses borítása volt, apámnak egy üveg italt. Apám szabadkozott, nem kellett volna. Aztán én lefeküdtem, ők a másik szobában beszélgettek, nem tudtam aludni, néha felkeltem, kilestem a sötétítő mögül, jól megnéztem magamnak, mégiscsak ő „egy olyan író“. Kaptak dedikált példányt A látógatóból, büszke voltam rá, hogy nekünk ilyenünk is van, csak gimnazista koromban olvastam el. Aztán anyám valakinek kölcsönadta, hiánycikk volt, a kölcsönvevő eltökítette, sajnáltam.”

Dániel anno úgy látta, hogy a “harmadik-utas óvatosság, a politika és az irodalom megújítása mellett, a szépirodalmat nem szerettük volna le csábítani a föld alá”. Konkrétan mi volt az elképzelés akkor és ehhez képest, hol tartunk most? 

Vagesz: Ez a magyarországi ún. népi ellenzékről és az ebből a körből kifejlődött MDF korai politikai alapállásáról szól. A „Nagy Népi Hurrá”, ahogy ez a kör nevezte magát a nyolcvanas években, mintegy a mongol nemzetgyűlésre hajazva, kívánatos adottságnak vette a hatalommal való mutyizást. Ez legpregnánsabban a 89 nyári ún. Antall-Pozsgay paktumban öltött testet. „Az elnök a tiétek, a miniszterelnök a miénk” elvében, ami a Adam Michnik maximája volt a lengyelországi helyzetre, ami ugye korábban kezdődött, ezért korábban, akkor még kedvezőtlenebb nemzetközi helyzetben jelentősebb kompromisszumokat kellett kötni. Ám a nyár végén, amikor a magyar kerekasztal-tárgyalások döntéseit kellett meghozni, a keletnémetek ügye éppen zajlott, majd pozitíve eldőlt, így Magyarország Nyugat-Németországban erős nyugati szövetségest tudhatott. A reformkomcsik átdobták a váltót. De az MDF részéről a puhább, hatalomhoz dörgölőző magatartásának történelmi gyökerei voltak. Én Illyést nagy költőnek és szépírónak tartom, de írófejedelmi státuszából fakadó politizálását kontraproduktívnak látom. Hetvenes évekbeli naplóit úgy olvastam, mint egy horrorregényt. Igen, én a szamizdatozó, az undergroundot is vállaló urbánus ellenzékkel szimpatíroztam, és büszke vagyok rá, hogy apám révén, aki dolgozott velük szociológusként kisgyerekkoromtól ismerhettem Szelényi Ivánt és Konrád Györgyöt, akiről a második idézeted szól. 

A rendszerváltás keserű belpolitikai romantikája mellett vagy és talán csak én érzem fontosnak a kulturális-izraeliség részt. Rácsodálkozás és kötődés. Vagesz szabadságérzése és:

 “Gili anyja folyamatosan az intifádát szidta: még egy-két éve is milyen jó volt, jártak át Betlehembe, keresztény arab hentesekhez, disznóhúst venni.

– Disznóhúst vinni Jeruzsálembe? – kérdezem elképedve.

– Te most hülyének nézel?! Hát Mea Shearimban lakom én, hordok parókát, csinálom a hókusz-pókot?! Dehogy! Nemrég halt meg egy rokon, a Stern Ármin bácsi Haifán, ő Nagyvázsonyból jött, ő ott még disznót is vágott Haifa mellett a kibucban, tudnád milyen kolbászt csinált” – belefér a történetbe.”

A haredi-féle ugyan másfajta szabadság, ami az izraeli élet egyik meghatározó alap összetevője és a magyarországi, a rendszerváltás után feltörő általános szabad vallásgyakorlás, amely egyúttal a zsidó vallás reneszánszát is jelentette később, kimaradt a könyvből. A történet szempontjából vagy egyszerűen ennek a forradalmi ifjúságnak ez [még] nem volt releváns?

Vagesz: Én ateista nevelést kaptam, ez sajnos kibukik. Az izraeli szál, Dánielé személyes, a kémkórus izraeli tagjáé pedig nagypolitikai és bizonyos a magyar közéletben elterjedt sekélyes mítoszok irónikus rombolása. Mert azért az, hogy a „rózsadombi paktum” úgy zajlott, hogy a budai hegyekben egy titkosszolgálati villában tartott nemzetközi titkosszolgálati go-go és rúdtáncverseny kísérőeseményeként zajló pókerpartit az izraeli ügynök nyer meg és a vesztes és illuminált magyar szt. (értsd: „szigorúan titkos”) tiszt a manükűrösnőjén keresztül elterjeszti a suttogó propaganda eszközével, hogy „az országot eladták a zsidóknak”, ez szerintem újszerű közelítés. 

“Tudod mi volt itt most?! Faszikám, faszikám, tudod, mi volt itt most?! Eladták az országot a zsidóknak, faszikám, hallod, eladták!!! Ők nyerték meg, hallod, a B-ellátmányt is, meg az egész országot!!”

Az amerikai-orosz-izraeli titkosszolgálat kevésbé fiktív jelenléte meglehetősen izgalmassá és regényessé teszi a 89-es eseményeket, az “országot eladták a zsidóknak” “suttogó propaganda sejtelmesen átszövi az alaptörténetet már-már igaznak tűnik és sokáig megmarad az emlékezetben. Mint egy testreszabott James Bond jelenet, elülteti a bogarat az ember fejében, nyilván azért mert jól van megírva és nem azért mert igaz.

Vagesz:  Ez itt azért paródia, ahogy azt korábban is mondtam. Irónia, vicc. De az embereket néha a hülyeség mozgatja, és ezt illik kigúnyolni. És a hülység áradhat a legfőbb földi méltóságok hivatala felől, erre a mai szélütött világban is tudunk példákat mondani, számos helyről.

Lapozzunk, komolyabb vizekre. Az alábbi beszélgetés most, hogyan zajlana le?

– Mágyárok? – kérdezi.

– Én igen – válaszolok és a bal alkarján nézem a tetovált számsort. – Szintén Magyarországról? – kérdezek vissza.

– Nem, nem – tiltakozik akcentált magyarsággal, tótosan nyílt á-hangokkal – Szlovákiába való vagyok.

– Áhá – mondom –,  és mikor alijázott?

– 1946 óta itt élek – mondja, kicsit elgondolkodik. –  És milyen most Magyarországon?

– Hát, nehéz ezt itt így röviden. Politika változások vannak, demokratizálódás, a kommunisták kiszorulhatnak a hatalomból.

– Értem – néz maga elé üresen a szlovákiai magyarul beszélő férfi, aki kora alapján, valószínüleg még a Monarchia magyar felén született –, tehát visszajönnek a nyilasok.

Fölfortyanok: – Az azért nem ilyen egyszerű! Az elmúlt negyvenöt évben fejlődött is az az ország! Nem csak komcsik és nácik között lehet választani! Van mindenféle irányzat, szélsőség alig.

– Értem – mondja a szlovákiai Holocaust-túlélő, és nincs meggyőződés a hangjában, a galambokat fixírozza”

VageszNagyon jól választottad ezt az idézetet. Sokszor eszembe jut ez a férfi, akiről azt gondolom, hogy sajnos már nincs köztünk, mint ahogy a Holocaust-túlélők többsége sem. Ez a rész nem fikciós. Én akkor először dühös voltam, mert élt bennem az optimizmus, bizonyos mértékig az eufória és persze a reményről sem tudtam ifjonti naivitásomban, hogy az hosszabb távon hamis. Atyai barátomat, Eörsi István írót kérdeztem egyszer, jóval később, hogy 89-ben nem volt eufóriája, amire azt válaszolta: egy pillanatig sem, jó környezetismerő vagyok. Szóval akkor nem gondoltam, hogy ez egy ilyen vagy-vagy. Azóta sem gondolom, de azért kicsit kevésbé gondolom, mert menet közben én is elég jó környezetismerő lettem. 

A főhős számára a külföldi utazási egyenlő a szabadsággal, nem mellesleg fontos, hogy a rendszerváltás robogó eseményei közben Dániel sokat utazik. Izraelbe érkezve azt tapasztalja, ami azt hiszem harminc év alatt sem változott, hogy Haifa dolgozik, Jeruzsálem imádkozik, Tel Aviv szórakozik. Tzfáton, azonban mint mindenki, aki ide ellátogat akarva-akaratlanul, emlékeivel küszködik.

A nagymamám azt akarta: legyek fotográfus. Persze nem a Mosoly Albumánál, nem, ő azt is akarta, tanuljak földrajzt, mint az unokaöccse, aki járt Mongóliában, és nézzem meg, milyen jó állása lett Stockholmban! Angol, földrajz, fotó – világkörüli utak ígérete. Ismert gyerekkorában egy helyes kis zsidófiút, kortársak voltak, nagy lapoknak dolgozott később, beutazta a világot, fotózott mindenütt, jó női, befolyásos barátai voltak, elismerték, csak vigyázva, mert ő is munkahelyi balesetben korán meghalt.

Ez meg olyan Capa-féle déja vu…

Vagesz: Nagymamámmal egy környéken laktak és egyidősek voltak, a nagyi ismerte a Friedmann Bandit. 

A tel-avivi házibuli előtt már bandázunk. Meséli valaki Pestről, hogy június 29-én bemutatták A kém, aki szeretett engem című tizenkét éves James Bond-filmet a mozik. „Sokévi tiltás, megannyi harcos, leleplező cikkecske után, íme, hát megérkezett a magyar moziba is James Bond, a rettenthetetlen 007-es ügynök“ – írta ma Gantner Ilona a Népszavában. Mikor 74  augusztusában, Nixon lemondása után egy esős napon Antibes-ban láttam a Dr. No-t, még nem értettem miért tiltott gyümölcs Őfelsége titkosügynöke; mikor bejött a videóéra, a havernál hat James Bondot néztünk  egymás után, akkor sem értettem, kicsit viszont már kapizsgáltam a tiltó döntés primitivitását. Simon Templar volt. Lord Brett Sinclair és a The Persuaders! volt, a Modesty Blaise ment a moziban. A mozi felforgatóbb, mint a tévé, tiszta sor; ha full hülyére van véve, mehet, ha mindkét oldalát, a túlhabzó hülyét és a hősleg ügynököt is lehet interpretálni, nos, akkor hátrébb az agarakkal! Készüljön már ugrani az oroszlán!

Az A.T. Haifai kiadó a hatvanas években már kiadta a James Bond 007 Goldfinger “egyedül jogosított magyar kiadást”, állítólag Magyarországon akkor még szó sem lehetett róla. Mennyire voltál vagy lehettél “bennfentes” az akkoriban a rendszerváltás kapcsán Magyarország iránt hirtelen megnőtt külföldi érdeklődők, titkosszolgálatok vagy nevezzük néven kémek munkájával kapcsolatban, vagy egyszerűen sok kémregényt olvastál?

Vagesz: Nem voltam bennfentes. De a rendszerváltás során és után sokat tanultam. Kikértem a magamra vonatkozó iratokat a BM Történeti Hivatlától ami később az ÁBTL lett. Számon voltam tartva, mint lázadó hajlamú fiúcska, időszakos telefonlehallgatás volt a megfigyelés módja. Eörsi barátom viszont, aki tudta, hogy folyamatos helységlehallgatás célszemélye, azt mesélte, egyszer széles jókedvben, ám egyedül tért meg otthonába, mikor eszébe jutott, hogy felvidítja a fiúkat a mikrofon másik végén és egy háromszereplős, párbeszédes, ne feledjük drámaíró is volt, légyottot játszott el.

A napi izraeli politikában az egy éve húzódó kormányválság kapcsán, úgy tűnik váratlanul vagy kevésbé váratlanul, királycsináló szerepe lett az oroszajkú szavazók érdekeit képviselő Avigdor Libermannak és pártjának a Jiszrael Bejtenunak. Kérdés kik és hogyan emlékeznek arra, hogy Magyarországnak központi szerepe volt a 90-es évek szovjet alijája lebonyolitásában. Harminc év múltán előbukkan olyan érdekes vagy a feledés homályába tűnő részlet, amit a te regényedből lehet megtudni vagy érdemes feleleveníteni.

Vagesz: Szerintem egy valami mindenképpen: a német RAF, a Rote Armee Fraktion, amit korábban Baader-Meinhoff csoportnak is hívtak, utolsó merényletét 1991-ben a ferihegyi úton követte el alijázó szovjet zsidók ellen. Személyi sérülés szerencsére nem történt, egy busz és egy rendőrautó kiégett. 

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..