Hárs Gábor: Emlékút a budapesti zsidók deportálásának 75. évfordulóján

0
Anyám naplója. Archív:Hárs Gábor

Hárs Gábor/ IMISZ

Anyám naplójának első része:

1944. november 9.

Szomorú emlékű dátum. Hajnali 5 órakor az udvaron mozgásra lettünk figyelmesek. Sógornőmék este hozzánk jöttek aludni, mert lakásukat azonnal el kellett hagyniok.

Kinéztem az ablakon és rendőröket[1] láttam, amint a negyedik emeleten lakásról-lakásra mentek. Először azt hittük, hogy csak razzia van. Hamarosan kiderült, hogy értünk jöttek. A nőket 14-40 éves korig, a férfiakat 14-60 éves korig vitték „munkaszolgálatra”, a házfelügyelőnél korábban összeirt lista alapján. Apám már akkor 3 hete nem volt otthon /59 éves volt/, október 20-án vitték őt el. Hozzánk is bekopogtak, hogy egy órán belül legyünk készen. A pincében volt a hátizsákom elkészítve, mert sajnos készültünk erre a fordulatra.

Egy percre átvillant rajtam, hogy meg lehetne szökni, de valahogyan az volt az érzésem, hogy úgyis vissza fognak küldeni. Mivel régi turista vagyok, így igen praktikusan állítottam össze a hátizsákomat, de így is nagyon nehéz volt.  

Az eső zuhogott, az udvaron kellett sorakozni. Azt mondták, dolgozni visznek bennünket. Én nem tudom miért, de el is hittem és miután 2 éves gyerekem van, úgyis visszaküldenek. Mikor kimentünk az utcára, kisebb-nagyobb csoportokat láttam a Dunapart felé kísérni. Ettől féltem, a Dunántúlra vittek akkor már minden munkaszolgálatost is. Már akkor napok óta lehetett hallani Csepel felől az ágyúdörgést. Mi azt hittük, hogy napok kérdése és az oroszok bevonulnak Budapestre is. A Margithíd ekkor már fel volt robbantva, így a Lánchíd felé vittek. Ettől kissé ideges lettem, de még mindig reméltem. Délre kiértünk a „hírhedt” óbudai téglagyárba. Ott azzal biztattak, hogy megtörténik a válogatás és engem haza fognak küldeni. Nagyon sok tragédia indult el innen.

Betereltek bennünket egy poros téglaszárítóba, ahol az első percekben nem is tudtunk tájékozódni, mert olyan félhomály volt. Egyre többen és többen jöttek. Én egy kis rekeszben helyezkedtem el, hogy megpróbáljak pihenni. Lehetetlenre vállalkoztam. Zúgás, rugdalás, sírás. Nem tudtuk, mi vár ránk holnap.

Reggel ismét zuhogó esőre virradtunk. Egymás után vitték el a csoportokat. Izgatottan vártam, mi vár rám. Délben kivittek egy telekre, ahol akkor már nagy csoportok várakoztak. A pocsolyákban már halottak hevertek. Akkor még nem tudtam, hogy már hetek óta vonultak erre az ártatlan csoportok. Itt éreztem előszőr, hogy nem megyek haza. Erős zokogás vett erőt rajtam. Nem láthatom a kisfiamat többé? Magam előtt láttam, amint ott ült előttem az ágyban. Anyám kétségbeesett sírását hallottam.

Két óra hosszat álltunk a zuhogó esőben. Ötös sorokba állítva indítottak útnak. Célunk ismeretlen volt, Akkor még reménykedtünk, hogy valóban munkára visznek bennünket. Egész délután mentünk megállás nélkül. Az eső továbbra is esett, a hátizsákom egyre nehezebb lett. Este megérkeztünk a piliscsabai katonatáborba[2]. Akkor eszembe jutott, hogy a férjem itt volt katona korábban. A kísérő katonák bíztattak, hogy majd itt lesz a kivizsgálás. Később tapasztaltuk, minden állomáson ezzel bíztattak. Evvel szédítettek minket. Kimerülve érkeztünk a barakkokba. Betereltek minket a barakkokba olyan szorosan, hogy a szó legszorosabb értelmében egymáson ültünk, feküdtünk. Világítás nem volt. Még néhánynál volt gyertya, azt égettük. Itt még volt hazai, azt fogyasztottuk, de bizony voltak velünk olyanok is, már 3 hetes munkaszolgálat után kiéhezve voltak. A W.C.-re órákig kellett sorban állni, és olyan nagy volt a tolongás, hogy az ember inkább lemondott róla. Ez már a második éjjel volt, hogy semmit sem aludtam.

Reggel megint ötös sorakozó, 6 hónapig kísért ezután az örökös ötös sorakozó. (fünve reich) Örökké számoltak bennünket, az igaz, hogy mindig kevesebben lettünk, de hát ez volt a céljuk. Egy csajka levest kapott mindenki, akkor még finnyás voltam, nem ettem meg. Minden 4 ember kapott egy egész kenyeret. Megint útnak indultunk. Egész nap meneteltünk, senki sem tudta, hová. Pihenőt nem hagytak, legfeljebb kétszer 5 percet az evésre, de mire kicsomagoltunk, újra indulni kellett tovább. Napi 30-35 km-t gyalogoltunk. Megérkeztünk estére második állomásunkra, Süttőre[3]. Eddig még sohasem hallottam, hogy ilyen község is létezik. A vásártelepre vittek. Körül volt kerítve, gépfegyver volt felállítva és kihirdették, ha valaki szökni próbál, lelövik. Az egész vásártelep egy trágyadomb volt. Senki sem törődött vele, mint az állatok, úgy feküdtünk bele a piszokba.

Az esőben sorba kellett állni a bablevesért. (minden állomáson bableves volt). Megkérdezték, ki akar elmenni a kondérokért, én jelentkeztem. A csendőr, aki elkísért, évődött velem, viccelődött. Visszamenve elsőnek kaptam és annyit, akinek kevés volt, adhattam belőle. Egész éjjel esett az eső, itt sem aludtam. Én elég edzett turista voltam, de azért mégsem voltam hozzászokva, hogy november közepén, esőben szabadban aludjak. Reggel alig virradt, sorakozó, indulás, betegek, halottak hátrahagyásával. Elindultunk következő állomásunk, Dorog felé. Ekkor már az emberek kezdtek rongyosodni, piszkolódni. Voltak köztünk olyanok, akik már rossz cipővel, ruhával indultak el. Szinte úgy esett le az emberekről a ruha. Dorogra érkeztünk. A sportpályán[4] szálltunk meg.

Itt is bablevest és kivételesen fehér kenyeret kaptunk. Valahogy az volt az érzésem, hogy akik adták, szánakozva néztek ránk. Szégyelltem magam azok helyett, akik ezt velünk csinálták. Mindig az bosszantott egész életemben, ha engem sajnáltak. Itt is sár és pocsolya volt a fekhelyünk. Az éjszaka láttuk, amint Pestet bombázták. Hajnalban tovább indultunk Szőny felé. Ekkor már kezdtünk rájönni egy trükkre, ha egész nap sietünk, úgyhogy állandóan tudjuk tartani az iramot, elsőnek beérve még van kaja és jobb fekvőhely is akadhat. Megérkezve Szőnybe, egy uradalomba[5] tereltek bennünket. Egy résznek a padláson kellett volna aludni, de természetesen mindenki egyszerre akart felmenni egy keskeny létrán, így az leszakadt. Én egy pajtában helyezkedtem el.

Egy ilyen éjjeli alvást úgy kell elképzelni, hogy olyan szorosan kellett elhelyezkedni, hogy csak akkor fordulhatott meg az ember, ha előbb megbeszélte a szomszédjával, hogy fordulni akar. Egész éjjel sikítás, káromkodás, fülsiketítő lárma. Mindenkinek állandóan diaréja volt. A sötétben senki nem (mehetett) ki, arról nem is beszélve, hogy vissza sem talált a helyére. Nekem szerencsémre nem volt diarém, csak az utolsó héten, mikor hazafelé jöttem, de ez már akkor a tífusz előjele volt. Ez a lárma egész hazáig kísért. Mindig azután vágyódtam csak, egyszer egyedül lehessek egy csendes szobában és kialhassam magam.

Reggel folytattuk utunkat. Ismét egész nap esett az eső. Késő éjszaka volt, mikor Gönyűbe értünk. Az úton, amikor mentünk, nem találkoztunk senkivel. Előfordult, hogy órákig mentünk, se előttünk, se utánunk (3-4-es csoportokban mentünk) nem láttunk egy kísérőt sem. Nem tudom miért, eszembe sem jutott, hogy megszökjem. Útközben találkoztam valakivel, aki apámmal együtt volt Csomádon[6]. Állítása szerint itt ment el ő is és talán valahol találkozni is fogunk. A szállásunk egy igen ötletes találmány volt. Mármint a nyilasok szempontjából volt az. Egy uszályhajó belsejébe kellett menni egy keskeny pallón át. A Dunába való beesés igen könnyű volt. Az esőtől a hajó teteje igen síkos volt és a fáradt, elcsigázott emberek a sötétben egymás után potyogtak a vízbe.

A csomagomat d.u. egy kocsin előrehozták, és egyenlőre nem találtam. Én nagyon naív voltam, azt hittem, az végig velem maradhat. Később megtaláltam, kissé megdézsmálva. Lejutva a hajó belsejébe, egyszer csak valaki kiabálja, Kresz Géza u 36. Apám volt. Megijedtem, hogy nézett ki. Akkor már 3 hete volt, hogy utoljára láttam. Átmentem az ő hajójára, ahol a betegek feküdtek. Azt mondta, már várt, tudta, hogy jönni fogok. Már 3 napja ott tartózkodott mint betegápoló, csakhogy húzza az időt. Rá akart beszélni, hogy szökjünk meg, én lebeszéltem. Azt mondta, akkor jön velem. Olyan optimisták voltunk, hogy úgyis hamar vége lesz a háborúnak, mire a határhoz érünk. Bent a szobában éreztem először a hullaszagot. Rettenetes bűz volt. A háború állásáról semmit sem tudtunk. Hajnalban tovább indultunk. Borzalmas nap következett, megint egész nap zuhogott az eső. Délutánra heves szélvihar is keletkezett. Sár és víz térdig ért, teljesen át voltam ázva. Apámnak sikerült egy kocsira felülni és így a csomagomat is elvette. Késő éjjel értünk egy tanyára. Disznóólakba tereltek be. Rettenetes zsúfoltságba. Apámat nem találtam, kétségbeesésemben sirtam, mert nem tudtam semmi száraz ruhát magamra venni. Végre megtaláltam. Valahogyan rendbe hoztam magam. Reggel láttam csak, hogy milyen szennyben aludtam. Megbeszéltük egy páran, hogyha lehet, húzzuk az időt, és nem indulunk, amíg nem muszáj.

Délfelé elindultunk, mint lemaradt betegek. Aznap szerencsénk volt, nem kellett sokat menni, habár be kellett volna hozni a reggel elindultakat, de sikerült rávenni a vezetőt, hogy szálljunk meg valahol és csak reggel folytassuk az utat tovább.

Fennmaradt egy levelezőlap, november 17-i keltezéssel (a menetelés kilencedik napja). Nagyapám küldte, amikor együtt lehettek – apa és lánya. Valahol Győr és Mosonmagyaróvár között vannak, a feladó alá Dunaszeg van írva, a postai bélyegzőn pedig Hédervár szerepel.

Egy jóindulatú parasztgazdánál, tiszta pajtában, friss szalmával kaptunk szállást és meleg levest is kaptunk. Reggel jött a friss váltás és hajtottak minket tovább. Ez a váltás olyan volt, hogy csak reggeltől estig kísért bennünket ugyanaz a katona, és az őrség visszament és új váltotta fel. Úgy tűnt nekem az egész, mint a régi postakocsi, ahol az áru ment tovább, csak a lovakat váltották. Így természetesen a kísérők naponta változóak voltak. Így volt részünk különböző nyilasokkal találkoznunk. Volt olyan, aki vígasztalt, volt olyan, aki azt mondta, nem bánja, ha megszökünk, ő nem vesz tudomást róla. Volt, aki panaszkodott, hogy legszívesebben haza menne, mert már régen nem látta családját. Volt egy erdélyi paraszt, aki eleinte jóindulatúnak mutatkozott, csak éppen megállni nem engedett soha. Most is a fülemben cseng a hangja: csak menegessenek, csak menegessenek. Mit tehettünk mást, menegettünk. Mosonmagyaróvár volt a legközelebbi állomásunk. Ekkor már tudtuk, hogy Németországba visznek. Sőt, már alig vártuk, hogy ott legyünk, arra számítva, hogy ott valóban dolgozni fogunk, és aki dolgozik, annak jó dolga van, és enni is adnak neki. Akkor még nem hallottunk Auschwitzról , sem Bergenbelsenről. Mosonmagyaróváron a Dohánygyár[7] raktárában helyeztek el. Ez volt az első hely, amit reggel világosságban megláttam. Az egész terem egy klozet volt. Délfelé kocsira raktak és elindultunk Hegyeshalom felé. Egy éjszakát töltöttünk itt[8] és másnap délelőtt vittek a határra.

Még mindig volt bennünk egy halvány reménysugár, vártuk, hogy valami csoda történjen. Történtek is csodák, de nem a mi számunkra, hanem a gazdag zsidók részére. Volt, akikért autóval jöttek az úgynevezett schutzpassal[9]. Elképzelhető, milyen érzést váltott ki bennünk, mikor láttuk, hogy egy-egy nőt visszavisznek a határról. A határnál cca 1 km. hosszúságban, az út mindkét oldalán ss ruhába öltözött gyerekek (lehettek 14-16 évesek), magyar fiúk, akik nem is tudtak németül, puskával álltak sorfalat. A puska náluk nagyobb volt. Innen még cca 25 km-t mentünk gyalog, míg Zündorfba[10] nem érkeztünk. Ahogy átmentünk a kis osztrák falvakon, egészen furcsa kép ragadott meg. Mintha egy színpadot látnánk, ahol csak díszletek vannak és a szereplők hiányoznak. Sehol egyetlen emberrel nem találkoztunk. Estefelé elérkeztünk egy félreeső vasútállomáshoz.

Ott elvettek tőlünk késeket, ollókat. Bevagoníroztak bennünket. Mindenkinek adtak egy egész kenyeret, margarint, sajtot. Az első benyomás nem volt rossz. Egy vagonba helyeztek el. Szerencse volt, mert volt W.C.

2 és ½ napi út után megérkeztünk Landsbergbe. Az úton egy asszony rosszul lett és meghalt. Társaim nekiestek a csomagjának, nem törődve avval, hogy mi baja lehetett. Találtak egy tábla csokoládét is, abból én is ettem. 

Anyám naplójában eddig tart a Radnóti Miklós magyar költő által is megörökített „erőltetett menet” leírása. A napló további 19 lapján a németországi (Dachau, Bergen Belsen, a Drezda melletti Hellendorf) hónapokat, majd a májusi felszabadulást és a hazatérést írja le (ez utóbbi rész megjelent „Egy túlélő naplója” c. könyvemben, 2018-ban). A további részek feldolgozására később kerül sor.

Sok évtized elteltével is nehéz felfogni, hogyan történhetett meg mindez a huszadik század derekán, a civilizált Európa közepén, Magyarországon. Ki a felelős azért, ami emberek százezreivel történt, akiket pusztán származásuk miatt hajszoltak át fél Európán, hogy meghaljanak, vagy ha elég szerencsések, túléljék a borzalmakat. Az akkori magyar államnak, a kormányainak alárendelt szerveknek a felelőssége, bűnössége vitathatatlan. Bűnrészesek mindazok is, akik egyetértőleg vagy akár közönyösen szemlélték a honfitársaikkal történteket. Tudjuk, sokan voltak, akik igyekeztek segíteni vagy legalább együttérezni a szenvedőkkel, s emberek tudtak maradni az embertelenségben. Számtalan példát ismerünk arra, hogy a humanizmus felülírja a gaztetteket. Tanúskodjon erről egy ismerősöm írása, aki kisiskolásként volt szemtanúja a menetnek.

‘… soha nem tudom már elfelejteni vagy túltenni magamat ezen a szörnyű emléken. Több napon át, hideg, szitáló novemberi esőben, kora reggel vánszorogtak szerencsétlen honfitársaink a tokod-altárói bécsi országúton, vég nélküli sorokban. Mind fiatal nő és babakocsis kisgyermek, kamaszlányok és kisfiúk volt, meg nagyon idős, sokszor nyomorék öregek,– fiatal férfi egy sem volt közöttük. — Hova visznek minket? — Mi van rólunk az újságokban? — Dobjatok újságot, kenyeret és vizet nekünk! –időről időre kiáltották felénk a sorok közepéből. Főleg iskolába induló gyerekek és piacozó felnőttek álltunk ott az országút szélén, de az őket kísérő csendőr kordon megtorolt minden közeledést. Érdekes, hogy a nálam két évvel fiatalabb öcsém is ott állt a bámészkodók között 1944 novemberében. Micsoda nyomot hagyott benne is, — az 5 éves kisgyermekben– a “rettenet menete”, mert 40-50 év múlva egy megrendítő festményén jelent meg a sárga csillagos anyuka, a karján és a babakocsiba kapaszkodó két kisgyermekkel, azok is Dávid-csillaggal a kis kabátkájukon, ahogy az esőben reménytelenül mennek a végzetük felé. Remélem, méltó helyen emlékezteti az utókort ez a nagyalakú olajfestmény, milyen hitvány is tud lenni az ember.”

Budapest, 2019. augusztus


Zurndorf vasútállomásán az emlékezés köveit a sínek mellett helyeztük el.
Archív: Hárs Gábor


Jegyzetek

1 Anyám a deportálásból hazatérte után, kézzel írt naplóját a nyolcvanas évek vége felé írógéppel átírta. A fent olvasható dőlt betűs szövegben csak a hibák, elütések szükségszerű javítását végeztem el, egyébként szöveghű. (HG)   

2 A naplóban sehol nincs szó németekről. A novemberi deportálást kizárólag magyar rendőrök, csendőrök, katonák, nyilasok végezték.

3 Az 1890-es években az akkor épülő vasútvonal mellé a Perczel Mór laktanya települt. A II. világháború után a területet szovjet laktanyává alakították. 1994-ben nyílt meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kampusza a korábbi piliscsabai katonai tábor helyén. 

4 A naplóból nem derül ki, miért vitték őket előbb Süttőre, majd Dorogra. Lehetséges, hogy a háborús események miatt vissza kellett fordulni, de az is, hogy anyám a naplóban felcserélte a sorrendet.

5 A Buzánszky Jenő Stadion és sporttelep Dorog város, valamint Komárom-Esztergom megye egyik legnagyobb, egyben Magyarország egyik legrégebbi sportlétesítménye. Építése 1914-ben kezdődött, az I. világháború eseményei miatt megakadt és 1918-ban folytatódott, végül 1921-ben avatták fel.

6 Az „uradalom” alatt – más ilyen nem lévén Szőnyön – minden bizonnyal a jelenleg kórházként működő Solymosy-Gyürky kastélyt és melléképületeit kell érteni. Ottjártunkkor nem tudtak felvilágosítást adni, melyik épület (helyén) lehetett a naplóban leírt pajta.  

7 Nem tudni, nagyapám mikor és miért volt a Pest megyei Csomádon. 

8 Mosonmagyaróváron dohánygyárat semmilyen forrás nem tüntet fel. A megkérdezett helybeliek sem tudtak róla. Elképzelhető, hogy anyámnak ezt mondták, vagy ő tévesztette el. Az elhelyezés körülményeit figyelembevéve ennek nincs jelentősége.

9 Nem tudni, pontosan hol.

10 Schutzpass (védlevél): A semleges országok Magyarországon (Budapesten) maradt követségei tízezres nagyságban adták ki az üldözötteknek a menleveleket [Schutzpass], amelyek azt tanúsították, hogy tulajdonosuk az illető állam védelme alatt áll. A legtöbb ilyen védlevelet Angelo Rotta pápai nuncius osztotta ki a rászorulóknak. 1944 októberének végéig több mint 1600 budapesti zsidónak sikerült salvadori iratokra szert tennie. Az év végére a „védett házakban” a semleges országok és a Nemzetközi Vöröskereszt védelmét élvező zsidók száma 33 000 főre nőtt. A nyilas hatóságok többek között 7800 svájci és 4500 svéd védlevél érvényességét ismerték el. A budapesti zsidómentő diplomaták és segítőik (Rotta, Lutz, Perlasca stb.) talán leghíresebb alakja Raoul Wallenberg svéd diplomata volt, akit a főváros elfoglalása után az oroszok elhurcoltak. (Wikipédia)

11 Helyesen: Zurndorfba (Zurány).

12 2019. július 29-én testvéreimmel és feleségemmel végigjártuk a naplóban leírt magyarországi útvonalat. Az egyes helyeken letettük az emlékezés köveit. A fotók ez alkalommal készültek.

13 Nagyszüleimet 1944. április 14-én, az „illetékes hatóságok parancsára” a Magyar Zsidók Központi Tanácsa felszólította Visegrádi utcai lakásuk elhagyására, s a lakáskulcsuk azonnali (!) átadására. Ingóságaikat (bútorokat, ruhaneműiket, konyhai felszereléseiket stb.) ott kellett hagyniuk a beköltözésre kijelölt „kibombázottak” számára. Leltárt kellett készíteniük, s ezeket – ki tudja milyen célból – a Wesselényi utcában leadni. Elhelyezkedésükről önmaguknak kellett gondoskodniuk. És persze a fenyegetés: aki e parancsot nem teljesíti, vagy bármily késedelme esik … azonnal letartóztatásnak teszi ki magát. Mást nem tehettek, minthogy a mi kétszobás földszinti lakásunkba költöztek át.


Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..