Magyar Gólem

1.

– Barátom, amikor mindenki elszaladt szürke, bocsánat, fehér lovat bámulni, én éppen a cukrászdában ettem az arany-, bocsánat, somlói galuskámat. Mondja meg nekem őszintén, félbehagyna-e egy igazi, isteni finom, bármilyen galuskát egy lóért? Ugye nem? Ettől azért még hazafinak érezhetem magamat? – kérdezte mosolyogva Balassa Ármin fiatal barátjától, Lipóttól, aki éppen szemközt állt vele, miközben a földalattin utaztak. Lipót izgatottan nézett körbe, mint aki azt figyeli, hogy meghallották-e barátja hangjában az iróniát, vagy egyáltalán figyeli-e bárki őket. Senki. Megnyugodott. Ezt a pillantást azonnal észrevette Balassa, és miközben elővette selyem zsebkendőjét, hogy megtörölje gyöngyöző homlokát, csak ennyit szólt: – Nyugodjon meg. Van jegyünk. – és erre Lipót elmosolyodott.

– Visszafelé mehetnénk fiákerrel, Ármin bácsi. Szép tavaszunk van, nem értem, miért ragaszkodik a metróhoz.
– Ejnye, Lipót, de ellustult itt a fővárosban! Elárulom a Papának! – A „Papa”, Lipót édesapja, nem más volt, mint Löw Immánuel, a szegedi főrabbi.
– Már ahhoz is lusta, hogy metróval menjen moziba? Én itt voltam ennek a csodálatos járműnek az átadásán. Első volt a kontinensen!
– Első volt a kontinensen! – mondta szinte egyszerre Árminnal Lipót és hangosan felnevetett.
– Most most van! – szögezte le kissé dacosan Balassa, majd hozzátette:
– Visszafelé majd meglátjuk.
– Igen, Ármin bácsi: „Akkor akkor lesz.” – idézte Lipót Balassát. Jól tudta, hogy ez a kedvenc szavajárása az öregnek.

2.

A Széchényi fürdőnél szálltak le, majd lassú sétával értek el a Fortuna moziig. A Fortuna, özvegy Fényes Mártonné által alapított és vezetett egyik állandó, és első mozi Pesten, közel húsz éve nyitott meg a Panoptikummal és a Barlangvasúttal egy épületben. Nyáron naponta játszott, teltházzal rendszerint, ellenben télen csak szombat, vasár- és ünnepnap. Ilyenkor tavasszal, ha bejött egy-egy új, nagy érdeklődésre számító alkotás, mint például most, Fényesné nem habozott nyári nyitva tartást hirdetni. Persze moziba csak a városi polgárság és a munkások jártak leginkább, az arisztokrácia nagyon ritkán jelent meg ilyen züllött helyen. Ők máshol züllöttek.
– Tudja, Lipót, szerintem hamarosan minden filmszínházban hangosak lesznek a filmek. – mondta botjára támaszkodva Ármin, majd felemelte fehér kesztyűs kezét és úgy hangsúlyozta : – Sőt, színesek!
– Maga fantaszta, öreg barátom. Rajong a metróért, a moziért, ábrándozik az újabb technikai újításokról, mégis, alig ismerek magánál nosztalgikusabb alkatot.
– Hogyne lenne nosztalgiám! Ifjú volt még maga, Lipótom, a háború előtt! Én sokat éltem abban a másik Magyarországban, amely mostanra visszahozhatatlanná lett. „Új Magyarország”, mondják… de nem vagyok benne biztos, hogy ugyanazt értjük az „új” szócska alatt.
– Megígérte, hogy nem politizál! – tette barátja vállára kezét Lipót.
– Nem is politizálok, csak polemizálok! Méghozzá az „új” szó jelentésén. Emlékszem, amikor ez a földalatti „új” volt, vagy amikor néhány évre rá özvegy Fényes Mártonné megnyitotta az „új” Fortunát…
– Mondja csak, Ármin bácsi, volt valaha ez a Fényes Mártonné nem „özvegy”?
– Talán.
– Mikor?
– Amikor még nem volt pénze mozit nyitni Pesten.
– Ejnye, Ármin bácsi! – kacagott fel Lipót. – Jöjjön inkább… már hallom is özvegy Fényes Mártonné derék fiát, a Gyulát… jöjjön!

3.

Fényes Gyuláról úgy tartották, a város legjobb és legtehetségesebb kikiáltója. Ő csalogatta be a nagyérdeműt a Fortuna moziba. Szövegei a közönség nagy része szerint szellemesek voltak, és állítólag nagyon értett az emberekhez, így aztán mindig azokhoz igazította mondandóját, akik éppen hallgatták. A Városliget fái finom és telt tavaszi illatot árasztottak, amely megtöltötte az ember tüdejét, ha alattuk sétált. A közé az alig két tucat ember közé vegyült Löw Lipót és Balassa Ármin is, akik Fényes Gyulát hallgatták.

– Hölgyeim és uraim, magam sem értettem drága jó anyámat, hogy miért hirdet ilyen korai tavasszal nyári nyitva tartást, hogy miért kell nekem felállnom ennyire korán erre az emelvényre, hogy miért kell nekem szegény gégémet ismét így erőltetni? Hölgyeim és uraim, magam sem értettem, amíg meg nem néztem új filmünket, melyet egész Budapesten a Fortunában láthatnak először! A ma este nem csak azért különleges, mert prömiert tartunk, kedves uraim és még kedvesebb hölgyeim, hanem mert a legújabb európai filmművészet legcsodálatosabb és legfantasztikusabb alkotásának magyarországi premierjét tartjuk meg! Figyelem: fiatalkorúak és várandós nők csak szülői felügyelettel, kísérettel, és saját felelősségre nézhetik meg ezt a filmet. Kedves hölgyeim és uraim, ami ma este a gyöngyvásznon megjelenik a Fortuna moziban, az nem csupán egy film, hanem a film! – Mondd már a címét, Gyula! – kiáltott be egy féllábú huszártiszt, ami általános derültséget váltott ki a hallgatóságból.

– Ne rohanjon annyira, kedves tiszt úr! Ez a film ugyanis az 1500-as évekbe visz minket vissza. Soha ennyire élethűen és egyben művészien nem ábrázolták filmen a négyszáz évvel ezelőtti Prágát! Löw rabbi filmünk főhőse…

– Hát ezért hozott el, Ármin bácsi? – kérdezte Lipót mosolyogva barátját, aki biccentett egyet fejével, hogy hallgassák tovább a kikiáltót.
– … a nagy tudású Löw rabbi, akinek a gettóban élő zsidókat meg kell védenie a külső támadástól! Ezért, most fogóddzanak meg, kedves Hölgyeim és Uraim, elkészíti a monstrumot, a hatalmas agyagszobrot, a gólemet! – A hatás kedvéért ekkor Fényes Gyula fia, ifjabb Fényes Gyula, aki mind ez idáig a hallgatóság közé vegyült, összeütött két hatalmas cintányért.

– Ah! – hallatszódott egy hölgy sóhaja, mint aki mindjárt elájul. Ekkor Balassa Ármin lassan odalépett, és udvariasan felajánlotta a selyem zsebkendőjét. A csinos hölgy kissé zavarba jött, talán mert valaki más közeledésére számított, és elutasította a kendőt. Ármin alig észrevehetően vállát megrántva lassan lépdelt vissza Lipót mellé, miközben Fényes Gyula – megvárva a kellő hatásszünetet – így folytatta:

– Egy misztikus varázsigével és a testébe helyezett csillaggal kelti életre Löw rabbi a félelmetes… gólemet! – újra cintányér. – Borzalom, fantasztikum és bűntény keveredik a német rendező, Wegener csodálatos filmalkotásában, melynek zseniális fordulatait és félelmes jeleneteit a Fortuna mozi kiváló zenészei élőben kísérik, fokozva ezzel az amúgy is sodró hangulatot. Vajon sikerül-e megmenteni Löw rabbinak zsidóit? Vajon a zsidó nép felszabadítására hivatott ember formájú báb mivé változik? Mi az a gólem? – újra cintányér.

4.

– Ármin bácsi, nekem ennyi elég is volt. Biztos meg akarjuk nézni ezt a filmet? – kérdezte Lipót.
– Nincs visszaút.
– Közel van ide a Gundel… és a fürdőbe is mehetnénk inkább.

– Nyomós érvek, Lipót, az ügyvédi szakmában nagy hasznát veheti az ilyen jól felépített érveknek, de nézze csak: már megvettem a jegyeket. Most már megnézzük, mi is ez a „gólem”. – és elindultak a közönséggel együtt a Fortuna mozi vetítőterme felé. Miközben befelé tolongtak, s a ruhatárban letették könnyű tavaszi kabátjukat, Balassa Ármin a botját letéve halkan megszólalt:

– Mondja csak Lipót, olvasta ezt a regényt?
– Milyen regényre gondol, Ármin bácsi?
– Hát ennek a Gustav Meyrinknek a könyvét… a Gólemet, amiből ezt a filmet csinálták. – kérdezte.
– Néhány éve olvastam, amikor megjelent németül. Papának megvan… de ösmerem rövidgatyás korom óta magát, Ármin bácsi, amikor így mosolyog a bajsza alatt, és így kérdez valamit, akkor valójában nem is azt akarja kérdezni, hanem azzal már a következő kérdését készíti elő.
– Ennyire átlátszó lennék?
– Ennyire ösmerem. Szóval mi a kérdés?
– Nem beszélt magának erről a prágai rabbiról semmit a Papa?
– Maharalról?
– Kiről?
– Így hívták a prágai Löw rabbit, de miért nem kérdezi meg maga, Ármin bácsi?
– Gondolja, hogy nem venné tolakodásnak?
– Ugyan, hiszen ezeréves barátok. Jó érzés, hogy ennyire szereti és tiszteli a Papát. Mondja csak, merre van a helyünk?

A Fortuna mozi belülről ilyenkor úgy nézett ki, mint a Colosseum gladiátor mérkőzés előtt. A legjobb helyekért szinte közelharc folyt, s felárat kellett fizetni a számozott székekért, bár attól, hogy valakinek foglalt helye volt, még egyáltalában nem biztos, hogy azt szabadon is találta. Ilyenkor kezdődtek a heves viták. Balassa Ármin jól ismerte a mozit, s mindig középre, hátra, közel a kijárathoz foglalt helyet, amit most kis szerencsével szabadon is találtak.

5.

A zenészek hangoltak, néhány helyen még zajos perpatvar folyt, például a féllábú huszár mankójával haragosan fenyegetett egy tekintélyes pocakú urat, akit dühében gyorsan le is „vörösözött”, s aki ettől azonnal elsápadt. Aztán özvegy Fényes Mártonné hathatós közbenjárására és csitítgatására, hogy „Ejnye, fiúk, véget ért a háború, szenvedtünk eleget mindannyian!” – mindketten megtalálták a helyüket, s lassan elkezdett pörögni a film. Egy női hang hangosan felolvasta a film teljes címét: „Der Golem, wie er in die Welt kam”, de Balassa Árminban még mindig özvegy Fényes Mártonné mondata csengett vissza, s magában azt kérdezte, hogy vajon tényleg szenvedtünk-e eleget? Lehet-e a szenvedésből elég? Vagy a szenvedés olyasvalami, amit az emberek újra és újra kikövetelnek maguknak? Lehet, ezentúl magyar ember már nem is érezheti igazán jól magát, csak ha szenvedhet? – de az utolsó szavakat gondolataiból Ármin már hangosan mondta ki.
– Mit mondd, Ármin bácsi? – kérdezte Lipót.
– Semmit-semmit. – rázkódott meg, és sietve hozzátette: – Jól húzzák, mi? – és valóban jól húzta a Fortuna mozi élő zenekara, ennek ellenére Balassa Ármint valami egészen kellemetlen és rossz előérzet szállta meg. Legutóbb akkor érezte ezt, amikor a fiát elvitték katonának. Három közül a legidősebb fiát. Akkor, amikor azt énekelték, hogy csak néhány hét a háború. Néhány hét. Aztán négy év, négy kínkeservesen hosszú év telt el. Próbálta a filmre, a zenére terelni a gondolatait, de súlyos előérzetétől nem tudott szabadulni. Összekulcsolta a kezét, és hátradőlt.

Balassa Ármin benne volt már a korban, de azért még mindig sármos férfiembernek tartották. Ha a mozi félhomályában nézzük, fel sem tűnik, hogy mindjárt hatvan éves lesz. Hatalmas, átható, olajos- barna szemei voltak. Kopaszodott kissé, de ősz haját amúgy is rövidre vágatta, ellenben bajszát meghagyta, és nem kackiásan, hanem csak úgy elegánsan kipöndörítette. Szerencséjére sokat sportolt még fiatalon, így, bár gyengéi voltak a különböző édességek, messze nem hízott el úgy, mint más jogászok, hírlapszerkesztők vagy laptulajdonosok. Mert Balassa Árminnak, a kiváló ügyvédnek, a híres dél-alföldi kriminalistának saját napilapja is volt, a Szeged és Vidéke, amit egy évben indított özvegy Fényes Mártonné Fortuna mozijával. 1902-ben.

Amikor erre gondolt, elmosolyodott finom bajsza alatt, és összekulcsolt kezeit kinyitotta. Előtte népszínműveket írt, amiket szeretett, ha drámának neveznek, holott nem voltak éppen drámának nevezhetők. Első darabját, a „Szegény Lacit” 1888-ban mutatták be Szegeden. Egy évre rá szerzett ügyvédi oklevelet. Sokáig kacérkodott a gondolattal, hogy író lesz, nagy drámaköltő, s írt is pár „nem is olyan rossz” művet. Ez, hogy „nem is olyan rossz”, kedvenc szavajárása volt, s amikor fiatal, lángoló lelkű költők bevitték hozzá a verseit a redakcióba, akkor tudták, hogy Balassa Ármin „nem is olyan rossz” – a felér egy közléssel és némi honoráriummal. Mert bár a Szeged és Vidéke nem fizetett túl sokat ezeknek a költőknek és íróknak, de még a háborús évek alatt is Xizetett valamennyit, és erre nagyon büszke volt a laptulajdonos-szerkesztő. Ahogy arra is, hogy ő adta ki Szeged és a Tisza költőjének, Juhász Gyulának a verseit is. Kellő alázattal, de büszke volt saját sikereire is. Például arra, hogy „A cégér” című darabját Dankó Pista zenéjével mutatták be a budapesti Népszínházban, vagy hogy négy évvel később „A földönfutó”-hoz Dankó örömmel komponált ismét.

Balassa imádta a zenét. A jó zenét. Maga is írt dalokat, de később azt mondta, csak azért, hogy megtudja, milyenek a rossz dalok, s élvezni tudja az igazán jókat. Szeretett azokra az évekre gondolni, amikor „drámáit” írta, és azokra az estékre, amikor azokat bemutatták. Akkoriban „jött fel” Budapestre, s ismerte meg a feleségét.

Aztán a jogi pálya csak jobban jövedelmezett, mint az írói. Meg is maradt benne a tisztelet azok iránt, akik valami különös őrületből kifolyólag mégis inkább a poézist választják. Rájött, hogy legjobban lapján keresztül tud segíteni ezeknek a prófétáknak, mert Balassa Ármin prófétának tartotta a költőket. Különösen, akikben látta a tüzet. Ilyen volt az a néhány, akiket előszeretettel közölt, mint a pesti körökben már jól ismert, egyébként vajdasági Kosztolányi Dezső, vagy az ő unokatestvére, a szerencsétlenül elpusztult Brenner József.

6.

Amikor eszébe jutott Brenner, megrázkódott, s visszatért rossz előérzete. Szinte látta maga előtt, ahogy Szeged határában a szerb katonák elől az árokba veti magát, és szétharapja a ciános kapszulát. Egyesek szerint meggyilkolták, de Ármin tudta, hogy Brenner Jóska annyira büszke volt és romlott, hogy aligha adott volna át másnak ekkora megtiszteltetést, mint hogy az ő életét elvehesse. Az ő életét csak ő olthatta (önmagának) ki, hiszen az övé volt. Az övé, a nagy zenekritikusé, komponistáé és novellistáé, a mintegy mellékesen fürdőorvosé, és mint ahogy mindannyian sejtették: sajnos az ópiumfüggőé, és ahogy később végül kiderült: feleséggyilkosé. Szóval az ő élete csak az övé volt. Hogyan is képzelhette egy szerb katona, hogy csak úgy „jobb belátásra téríti”, s egyáltalán megérinti? Még nekik sem sikerült egyik sem. Még a közelébe férkőzni sem. Sem a barátoknak, sem a rokonoknak. Még Kosztolányinak, alias Desirének sem. Brenner József a demarkációs vonalnál tavaly ősszel meghalt. Túlélte a háborút, csak saját magát nem élte túl. Nem sokan gyászolták meg. Kevesen tudták, hogy Brenner József valójában Csáth Géza, hogy a drogfüggő fürdőorvos valójában magyar író.

Ármin kényelmetlenül érezte magát a mozi székében, kicsit fészkelődött, megtörölte selyemkendőjével homlokát, próbálta gondolatait elcsitítani, s követni a filmet. A film teljesen más dimenzióba vezette, s amint félszemmel a mellette ülő Lipótra sandított, látta, hogy barátja is csillogó szemekkel figyel.

A kékes fényekben hegycsúcsszerű háztetők és ragyogó csillagok jelentek meg, egy tudós rabbi, aki mindenféle különleges műszerek között komolyan vizsgálódik. „A bölcs Löw rabbi azt olvasta a csillagokban, hogy komoly szerencsétlenség fenyegeti a zsidókat.” – szólt a felirat, s valaki a sötét moziból felkiáltott: „Meg a vöröseket!” – Lipót és Ármin szomorúan összenéztek.
– Ez most már mindig így lesz?
– Nézzük inkább a filmet. – legyintett Ármin, s összehúzta a szemöldökét, hogy hátha meglátja, ki az, aki bekiabált. Mindhiába. Meg egyébként is, mi köze egy 1500-ban játszódó történetnek a mai Magyarországhoz? Miért csinálnak itt mindenből aktuálpolitikát? És miért mosnak össze politikai irányvételt vallási felekezettel? Nem volt elég a gyűlölködésből? Vajon a gyűlöletbe nem lehet belefáradni? S közben a filmen Löw rabbit mutatták, amin Lipót nagyot nevetett, s megjegyezte:
– Nem is hasonlít a Papára!

Ármin elmosolyodott, s inkább a filmen megjelenő rabbi házának csodálatos belsőjére koncentrált, ahol a rabbi lánya és famulusa beszélgettek. „Beszélnem kell Jehuda rabbival, katasztrófa fenyegeti a népünket.” – majd a rabbi és a famulus magas varázsló- kalpagokat fejükre feltéve elindultak a sötét prágai utcákon. Jehuda rabbi mécses felett tanulmányozta a régi iratokat: „Meghívtam a közösségünk minden tagját, hogy imádkozzanak egy éjen át Jehovához a templomban. A csillagok katasztrófát jövendölnek.”

Balassa Ármin eltűnődve csodálta a filmet, amin apró lángokat hordozva mentek a zsinagógába hőseink, s ott egyre verték a mellüket, leborultak és imádkoztak. Lipót közben halkan, de büszkén megjegyezte:
– Azért a szegedi zsinagóga ennél fényesebb hely!