Emlékeim

3
Emlékek. Debrecenben, a viilághíres Piac utcán. Fotó: Gideon Peer/facebook

Gideon Peer/ujkelet.live

Egy társaságban beszélgetés közben kiderült, hogy az egyik ifjú hölgy foglalkozására nézve pszichológus. Rácsodálkoztam, mondtam is, ilyen fiatalon? Ráadásul kórházban? Ő visszacsodálkozott: elmúltam harminc éves – mondta.

Hát igen, amikor az ember elér egy bizonyos életkort, már mindenki fiatallá válik körülötte. Ha lehet harmincéves miniszterelnök, miért ne lehetne egy pszichológus harminc éves? – utasítottam rendre magam.  

Miközben a fentieken meditáltam, a hölgy megszólalt. Pontosabban megkérdezte tőlem, mire emlékszem nagyon kicsi koromból? Amolyan vizsga-féle lehetett, lehet, hogy minden „áldozatát” megkérdezi erről, de én komoly gondba merültem.

Semmire – mondtam rövid hallgatás után. És tényleg, semmire a világon nem emlékszem időszámítás előtti koromból. A hölgy hamar feladta, látta, kivel van dolga. Nem tudtam napirendre térni a dolog fölött.

Miért nem emlékszem én semmire?

Aztán valami derengeni kezdett. Három éves koromban, a debreceni Szepességi utcai óvodából megszöktem. Nem a díszes főbejáraton át, hanem az udvarból, amit egy vaskapu választott el a külvilágtól. Világosan emlékszem, a kapu alatt homok volt, azt ástam ki, és bújtam ki.

Napok múlva még egy emlék beugrott. A nagyerdei futballpályán apám kergette a labdát, én a pálya szélén álltam, a foci hozzám gurult, amit csak apámnak voltam hajlandó odaadni. Feltételezem, nagyon kicsi lehettem, mert a stadion közönsége türelmesen kivárta, amíg apám átvette tőlem a labdát. Talán még meg is mosolyogtak. Ugyanott rendezték a motorversenyeket is, Lévainak drukkoltam, és boldogan nyeltem a salakot, amikor Lévai bedőlve vette a kanyart.  

Hát, nagyjából ennyi – mondhattam volna az ifjú doktornőnek, de akkor rám szakadt egy történet.

Nagyon kis gyermek lehettem, 4-5 éves, mégis – miután fellebbent a fátyol – minden részletére tisztán visszaemlékszem.

Akkor még egyedüli gyereke voltam szüleimnek. Debrecenben laktunk, anyai nagyanyám lakásában. Nagyapám Bécsben elpusztult, anyám bátyja valahol Oroszországban a munkaszolgálatban, anyám, Magdi nevű húga, én és nagyanyám jöttünk haza a világégésből.

Nagyanyám, miután megözvegyült, zsidó szokás szerint hozzáment nagyapám életben maradt testvéréhez, akit mi Jani bácsinak hívtunk. Jani bácsi foglalkozására nézve toll-és nyersbőr kereskedő volt. Kis batyuval a hátán, gyalog járta a várost. Hajdúszoboszlón lakott. Oda követte nagyanyám, mi pedig beköltöztünk a debreceni lakásba.

Magdának, anyám húgának a háború előtt volt egy udvarlója, Citrom Pistának hívták. Nem élte túl a háborút, Magda meg alig-alig vőlegénye elvesztését. Nem akart, nem tudott tovább Magyarországon maradni, az első lehetőséggel élve kivándorolt az akkor még Palesztina néven ismert zsidó országba.

A kivándorlás előtti utolsó este kiutaztunk nagyanyámhoz, hogy elbúcsúzzunk Magdától. Sokáig maradtunk, a felnőttek beszélgettek, mi lesz, hogy lesz, nagyanyám meg egyre sírt. Késő lett, ott maradtunk éjszakára.

Nagyanyámnak és Jani bácsinak falusi háza volt, középen állt a kút, amibe nyáron leengedték a dinnyét hűlni, az udvar végén szerénykedett a pottyantós vécé, meg még egy építmény, amiben Jani bácsi a begyűjtött tollat szárította.

Az ágyak magasak voltak, falusi szokás szerint, csúcsosra rakva dunyhákkal, párnákkal, én Magda nénémmel aludtam együtt. Hamar álom szállhatott a szememre, a sírás-rívást már nem hallottam.

Másnap Magda is, mi is vonatra szálltunk. Mi haza, Debrecenbe, Magda az ellentétes irányba, Palesztina felé.

Eleinte rendre jöttek a levelek, úgy tűnt, nagynéném megtalálta számítását. Hozzáment egy építési vállalkozóhoz, ő is magyar származású volt, Friedmannak hívták. Jól éltek, a körülményekhez képest.

Nemsokára más hírek érkeztek. Magda képtelen volt megemészteni, ami történt vele a háborúban. Fél családját elvesztette, odalett élete nagy szerelme, Citrom Pista is.

Egyik gyógyintézetből a másikba került, depresszióssá vált, az idegei felmondták a szolgálatot. Aztán egy nagyon csúnya napon levelet kaptunk izraeli férjétől. A mindenki által nagyon szépnek tartott nagynéném Tel Avivban öngyilkos lett.

Még mindig nagyon kis gyerek voltam, amikor szüleimmel hármasban elindultunk Hajdúszoboszlóra a Hiób-hírrel. Nagyanyám nyitott ajtót. Nem kellett mondanunk semmit. Ránk nézett és szörnyű jajveszékelésbe kezdett:

Magdikám, kicsi kislányom, édes kislányom…

Arra már nem emlékszem, mit csináltunk, ott maradtunk-e az ajtóban, bementünk, vagy hazautaztunk.

Emlékeim csak későbbről maradtak. 1971-ben kivándoroltunk Izraelbe, én már ősszel az Új Keletnél kezdtem dolgozni. Előzőleg félévig voltam nyelviskolán, s miután néhány írásom megjelent, felvettek a népszerű napilaphoz.

Benedek Palival kerültem egy szobába. Ott voltak az Új Kelet lefűzött példányai. Nagyalakú, szürke kartonból készül mappák. Belelapoztam az elsőbe. Tekintetem egy rövid híren állapodott meg.

Öngyilkosság Tel Avivban! – volt a címe. Friedmanné, Schlesinger Magdolna a telavivi Allenby utca egyik négyemeletes épületének tetöjéről a mélybe vetette magát. A helyszínen meghalt.

Húgom, aki 1956-ban született, zsidó szokás szerint róla kapta a nevét.  

És még egy emlék Debrecenből. Osztálytársaim az iskolából hazafelé menet üldözőbe vettek, közben hangosan kiáltották: piszkos zsidó!

Igaz, akkor már nem voltam kicsi. 1950-et írtunk, az általános iskola első osztályába jártam…    

 

——————

3 Kommentek

  1. A salakos Lévai miatt mindig kint voltam a stadionban. Nagy riválisa Domján volt, akinek a motorja erősebb volt és az egyenesben meg-meg előzte Lévait. Viszont Lévai bravúros kanyar technikával mindig hamarabb bújt ki a kanyarból. A stadion közönsége őrjöngve tombolt a gyönyörűségtől. Köszönöm a megható visszaemlékezést.

Hozzászólás