Karácsonyi történet

1
Karácsonyi történet/Gideon Peer

Gideon Peer/ujkelet.live

Tegnap még dög meleg volt, mára végre megérkezett a beígért és régen várt eső. Jó nekünk, mondhatnám, úgy nézett ki, idén is szárazság lesz, minden csepp eső számít, szóval most jó. De nekünk sosem elég jó, ilyenek vagyunk, most is. Van egy “de”.

Valamikor Magyarországon, tavasszal megjelentek a mámorító cikkek az újságokban, amelyek arról próbálták meggyőzni a kedves olvasó elvtársat, ne aggódjon, nyáron lesz elég sör. Aztán vagy volt, vagy nem, de inkább igen is, meg nem is.

Mi itt Izraelben ennél sokkal következetesebbek vagyunk. Ha azt mondjuk, hogy az esővel beköszönt az áramszünet, azt komolyan kell venni, apelláta nincs. Eső, áramszünet, ezek mind az égben íródnak, mint egy jobb drámában a sorscsapás. Így volt ötven évvel ezelőtt, és így lesz száz év múlva is.

Mint például most, amikor áramszünet van a mi utcánkban. Ezeket a sorokat az iPad készülékemen írom,  az utolsó alkalmatosság, ami ebben a pillanatban a 21-ik századdal összeköt. És ez is csak azért, mert annyira előrelátó voltam, hogy legutoljára feltöltöttem árammal, ami most az egész környéken, ahol lakom, hiánycikk. Ja, és van mobiltelefonom, aminek viszont fogytán az ereje, ő egyelőre, amíg bírja, egyetlen szalmaszálam a külvilággal.

Déli egy óra körül történt, éppen csak esni kezdett, aztán csatt, és azóta semmi. Régi motoros vagyok, nem estem kétségbe, különben is bízom az új zsidó állam technikai fölényében, gondoltam, egy-kettőre kijavítják a hibát. Addig is – elmélkedtem – alszom egy délutáni betevő falatnyit, és mire felkelek, már minden fényárban fog úszni. A (vén)kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad.
Mire felébredtem, még nem sötétedett be teljesen, de nem is világosodott ki, mert még mindig nem érkezett meg a spiritusz. Az áramszünet rendületlenül állt a vártán. Felhívtam mobil telefonomon, amely még egyelőre működött, a villanytársaságot, amely naprakészen közölte, hogy négyig kijavítják a hibát. Akkor három óra volt, most fél öt, és egyre sötétebb lesz. Hat órára végzünk, mondta újfent a gépnaccsága.

Először azt gondoltam, mérlegelem a helyzetemet, de előtte iszom egy kávét, és bekapcsolom a rádiót. Az ember gyarló, az automatikus mozdulatok beleégtek az agyába, időbe telt, mire rájöttem, a jelenlegi fokozott nemzetközi helyzetben se kávé, se rádió. Gáz van – mondtam magamban, és belém nyilalt, hogy igen, gázom van, az még működik.
Készítettem egy teát. Szerencsére volt gyufám – mennyi eszem volt annó, vettem egy dobozzal, mert a tűzhelyem is elektromos gyújtással működik.
Olvasni kezdtem, annyi fény még belopakodott az ablakon. Lenin sírja, érdekes könyv, de a Mauzóleumig már nem jutottam el. Sötét lett.
Akkor megnézem a tévét – döntöttem – és elindultam a készülék vélhető irányába. Majdnem átestem a fotelen, és visszafelé tapogatózva kerestem kiindulási támaszpontomat.

Enni kellene – jajdultam fel -, de a mikro kinevetett. Látni nem láttam, csak a hangját véltem hallani. Mit csináljak, minden a mélyhűtőben van, még a kenyér is. Emlékeztem egy megmaradt elbarnult banánra, azzal talán kihúzom, amíg a szakik elhárítják a néhány csepp eső okozta bábeli zűrzavart.
Fázom – mondtam, mert fáztam. Nincs a lakásomban kemence, cserépkányha, csak egy falra kent légkondi. Már tudtam, hogy az is élettelen, el sem indultam hogy bekapcsoljam.

Előszedem a pehelydunyhát, nem fogok megfagyni…
Kigyulladtak a fények. Csak mondom, ennek semmi köze a karácsonyhoz. Ez egy másféle fény volt, de nekem megváltás.
Kávét! – kiáltottam, miközben átléptem a középkorból az újba.

1 komment

Hozzászólás