Eiffel Palace

1
Eiffel Palace. Mesél a múlt. fotó: Gideon Peer

Gideon Peer/ujkelet.live

Barátaim felhívták a figyelmemet egy budapesti épületre. A neve Eiffel Palace. Kissé fellengzősnek hangzik, de hát mi nem fellengzős manapság?
A hatalmas, üvegtetős épület a Nyugati pályaudvarral szemben, egész pontosan a Bajcsy-Zsilinszky út 78. alatt található. Kinézetre irodaház, a legmodernebb fajtából és kivitelezéssel. A belső udvar lenyűgöző – Pesten szép udvarok vannak – a bejárati szinten, belőlről és az utcáról is megközelíthető elegáns éttermek és kávéházak kelletik magukat.
A főbejárat halljában egy régi, vasból készült, kifényezett monstrum áll, nyílván mondania kellene valamit annak, aki járatos az efféle masinákban. Körbejárattam a szemem a hívalkodó udvaron, mustrálgattam a sietős, hajlongó pincéreket, aztán a kijárat felé indultam. Újra megálltam a vaskövület előtt és elolvastam, amit a mai kor gyanútlan vándorának illik tudni róla.

És akkor bekattant…

Egy őskori szedőgép állt előttem, amihez annak idején hellyel-közzel nekem is közöm volt.
Az Eiffel Palace helyén valamikor a Zrínyi könyvkiadó épülete állt, benne a cég nyomdájával. A hatvanas évek végéről beszélek. Akkoriban sorkatona voltam, de már harcedzett újságíró is egyszemélyben. Az Üllői úton védtem a hazát, pontosabban a tiszti iskolán. Örségben álltam hat hosszú órán keresztül, két őrség között én írtam, szerkesztettem, és kiviteleztem az iskola újságát. Az első szám címoldalára egy fiatal, szép újságíró kollegína fotóját tettem fel, katonasapkában. Elképzelhető, de nem emlékszem, hogy több szám is megjelent volna…

Az újságot a Zrínyiben szedték, éppen olyan szedőgéppel, mint amilyen az Eiffel bejáratánál díszeleg, csak akkor még nem volt ilyen puccosra fényesítve. Ellenkezőleg, olajos volt és piszkos. Nem csoda: úgy működött, hogy a beírt sorokat kiöntötték forró ólómból, a sorokból lettek a bekezdések, a hasábok, az oldal és végül az újság. Amit akkoriban újságban olvasni lehetett, káros volt az egészségre, a gép használata többszörösen a nyomdászéra.

Eiffel Palace és az aliya. fotó: Gideon Peer

De a történetnek nincs vége. 71-ben otthagytam a szedőgépet és Izraelbe vándoroltam. Akármilyen nagy monstrum is egy ilyen berendezés, utánam jött. Vagy elém sietett.
71 őszén az Új Keletnél kezdtem el dolgozni. Emlékszem, 500 líra volt a fizetésem, ezt kapta az újság értem, az “akadémikusért” a Szochnutól, amely így próbálta segíteni a bevándorlókat. Hála harcias kiállásomnak, valamint Marton Gizike tulajdonosnő, Schön Dezső főszerkesztő, és Marton Michael gazdaságis megértésének és jó szándékának, ezt az összeget az újság kontójára megfejelték további 200 lírával. A 700 már mutatott valahogy, szép összeg volt egy új bevándorlónak, de korántsem elég. Ezt az állítást a feleségem is jóváhagyta, illetve gyakran emlékeztetett rá…

Akkoriban elég sok helyesírási és nyomdai hibával jelent meg a lap. A vezetőség úgy gondolhatta, új seprű jól seper. Lehetőséget kaptam. Nem tudom, beváltottam-e a hozzám fűzött reményeket, minden esetre gazdagabb lettem néhányszáz lírával azzal, hogy munkaidő után, este beálltam a nyomdába korrektornak is.

Mesél a múlt. Új Kelet anno. Fotó: Gideon Peer

Megint a szedőgép. Nem emlékszem, ugyanaz a típus volt-e, mint a pesti, de ugyan úgy működött. A szedő a gép előtt ült, egy irógépszerűségen leírta a kéziratból a kívánt szöveget, a gép pedig soronként forró ólomból kiöntötte azt. A kefelenyomatot átnéztem, a kijavított hibákat újra szedték és öntötték, végül, miután már mindent rendben találtam, aláírtam az oldalt, mehetett a nyomdába. Felelősségteljes beosztás.
Maradtak-e hibák ezután is? Nem tudom. Csak azt, hogy akkoriban sokat hivatkoztunk a nyomda ördögére…

A kiállított, a legendás időkre emlékeztető szedőgép felső lapján a sárgarézlemez fényesre van suvickolva. Én arra emlékszem, hogy csúrgott róla a fekete nyomdafesték.

1 komment

Hozzászólás