Gideon Peer/ujkelet.live
Gondolom, mindenkivel előfordult, hogy a parkolóban hagyott kocsiját nem találta meg. Velem naponta többször is megesik. Nem rablók fújják meg, semmi vadkeleti romantika, egyszerűen elfelejtem, hol hagytam.
Pedig, amikor kilépek az autómból, körülnézek, feltérképezem a helyet, megjegyzem, mihez állok közel, mitől távol, bebiflázom a parkolóhely számát így: -1, sárga G. Tehát mindent tudok, aztán, amikor kellene, semmit. Megyek a kocsimért, és nem találom. Csak arra emlékszem, hogy éhes vagyok. Meg, hogy egyszer az életben még el akarok jutni a lakásomba, különös tekintettel a mellékhelyiségre.
Úgy tűnik, nem állok egyedül a problémával. Gyakran látok olyanokat, akik bizonytalanul forgolódnak a parkolók rengetegében, autók sokasága mered rájuk sunyin, ide-oda nézegetnek, téblábolnak reménykedve, hogy valaki, vagy valami megsegíti, kihúzza őket a csávából.
A megoldás Londonból jött. A brit Nottinghami Egyetem fizika professzora talált rá. Ha az ő instrukcióit követjük, megtaláljuk kocsinkat, igaz, közben mindenki hülyének néz majd bennünket. Sebaj, mondjanak az emberek, amit akarnak, pillanatok alatt megfeledkezünk róluk, amint bevetjük magunkat kocsink ülésébe.
Azt ajánlja, hogy a slusszkulcsot emeljük fejünkhöz, úgy nyomogassuk. Ne törődjünk a minket szájtátva bámuló emberekkel, nem fognak mentőt hívni. Maximum, mutató újukkal a halántékukat böködik.
Ugyanis – színtiszta fizika -, a fejben található jelentős mennyiségű víz lényegében meghosszabbítja a slusszkulcs által generált elektromágneses hullámokat. Magyarra lefordítva: a szokásosnál nagyobb távolságra is eljutnak a hullámok, kocsink lámpája jelezni fog, akárhová is bújt előlünk. Frekvenciákról, elektromágneses hullámokról és vízmolekulák egymásra találásáról van szó, de nem untatom az olvasót.
A tettek mezejére léptem. Elhajtottam a legközelebbi bevásárló központba. Óriási parkolója van. Miután letettem kocsimat, direkt nem jegyeztem meg a hely koordinátáit. Minek is tettem volna. De tudtam: a fejemben lévő víz kihúz a csávából, könnyűszerrel rátalálok majd.
Alig vártam, hogy kipróbálhassam. Fejemhez emeltem a slusszkulcsot, és megnyomtam a gombot. Semmi.
Ketten megálltak, és ujjal mutogattak rám. Néhányszor még megnyomtam a gombot, nézőim száma ennek arányában egyre nőtt, már kisebbfajta kormányellenes tüntetést is meg lehetett volna rendezni.
Úgy látszik, nincs elég víz a fejemben! – hízelegtem magamnak.
A parkolóban feltűnt egykori iskolatársam. Nagyon buta gyerek volt. A piacon zöldséget árult. Nem viszonteladóként, hanem saját kútfejéből.
Ha ő nem, akkor senki! Átöleltem, és suttyomban a slusszkulcsot a fejéhez emeltem. Megnyomtam a gombot.
Működött! Beindult a láncreakció a nagymennyiségű vízmolekula és az elektromágneses hullámok között, egymásba csaptak, hatására valahol felcsipogott rejtőzködő gépkocsim.
Arany fejed van – simogattam a kobakját.
Ha történetesen lett volna ott egy madár, elkapja.
