Bat-Séba engesztelése – folytatásos regény

1

Giszkalay János 

Regény

Előszó
amely el is maradhatott volna, de azért mégis hasznos dolog elolvasni

Az 1920-ik év nyarán együtt kószáltam Abu Azrával Bécs város utcáin, mert akkor már erős volt közöttünk a barátság, amely olyan eltéphetetlenül hozzáfűzött engem ehhez a különös, nagyon lehetséges és nagyon lehetetlen emberhez. Amikor Prágába sodorta véletlen, egészen természetesnek találta, hogy én is vele menjek és mindannak, amit ebben a könyvben Abu Azra prágai életéből és csodálatos változásaiból megírtam, magam voltam a szemtanúja, nem egyszer személyes résztvevője. Ha mégis, az elbeszélés során, a magam személyét egyszer sem tolom előtérbe, sőt. még csak meg sem említem, ezt köteles szerénységből teszem, amit a kegyes olvasó bizonyára méltányolni fog a felőlem alkotott ítélete során. Maga Abu Azra tudta, hogy életének minden mozzanatáról, és, sokszor az ő látszólag teljesen indokolatlan szavairól is, pontos feljegyzéseket csinálok és amikor megemlítettem neki, hogy tanulság és okulás céljából kiválóan hasznos cselekedetnek tartanám, a prágai napok eseményeit történelmi hűséggel és részletességgel megírni, semmi kifogást nem emelt ellene. De amikor a kéziratot átadtam neki, mert szerettem volna, hogy elolvassa, mielőtt nyomtatásban megjelenik, csak a fejét csóválta és úgy mondta az ő jellegzetesen zengő mély hangján:

– Boldogok, akik írnak és boldogok, akik olvasnak. Én élem a regényeimet.

Már kiadó után néztem, amikor néhány prágai barátom, akiknek azért adtam elolvasásra, hogy ellenőrizzék, vajon nem felejtettem ki valamit az események sorából, vagy nem ítéltem igazságtalanul emberek és dolgok felett, rémülten kértek, sőt, könyörögtek és fenyegetőztek, hogy ne hozzam nyilvánosságra ezt a könyvemet. Azok a személyek, akiket ennek a csodálatos történetnek során kénytelen voltam megemlíteni, mert tetteikkel és életükkel beáradtak a dolgok folyamába, még nagyon is éltek, az események még nagyon is benne voltak az emberek emlékezetében és a barátaim attól féltettek, hogy könyvemmel fölös módon ellenségeket szerzek magamnak. Én magam is éreztem ezt, de biztosítani kívánom az olvasót, hogy nem haszonlesésből avagy gyávaságból tettem, hanem kizáróan az ő unszoló kérésüknek engedtem, amikor könyvem kinyomtatásával mind a mai napig vártam.

Most aztán már nekik sem lehet kifogásuk ellene. Azóta, hogy mindaz megtörtént aminek én csak hűséges krónikása vagyok ebben a könyvben, majdnem tizenöt esztendő múlott el és azok az emberek, akiknek az események kialakulásában részük volt, ma már többnyire nincsenek az elők sorában, vagy legalábbis messzire távoztak közülünk. Vitál már régen Palesztina földjén tör utat akaratának és meghalt Rabénu Móse, a negyedik nemzedék nagy ébresztője és titkok keresője. Az ébresztő maga is álom hunyta szemét és a titkok keresője előtt örökre megtárultak minden titkok titkai. De az erkölcsi halottak ne szisszenjenek, mert halottabbak ők, mint azok, akik könyöknyire fekszenek a föld alatt.

Mindezek ellenére is, kötelességemnek tartom, hogy néhány kijelentéssel elejét vegyem fölös bántódásoknak, a hiába való találgatásoknak vagy gyanúsításoknak, amelyekre az ilyen természetű könyv mint ez, – megvallom, – nagyon is alkalmat szolgáltathat. Kijelentem, hogy azok a személyek, akik ebben a könyvben szerepelnek, mind élő emberek voltak, jó részük még ma is él és én még a nevüket sem változtattam meg. Őszintén, kendőzés nélkül írtam meg róluk, azt amit a történet teljessége kedvéért meg kellett írnom, de a kegyes olvasó meg fog bizonyosodni róla, hogy sehol sem vétettem a történetíró köteles objektivitása ellen, ha csak abban nem, hogy jóságukat mindig nagy örömmel, gonoszságukat mindig harag nélkül vettem tudomásul. Mert én sohase felejtettem el azt a szomorú igét, amelyet Abu Azra egy hajnali órán mondott, nem is nekem, hanem inkább csak magának, amikor az egyik éjjeli mulatóhelyen a villanylámpák sárga fénye már csak nehezen tudott keresztül törni a borgőzős, sűrű levegőn és nők és férfiak torkán rikoltozott a jókedv:

– Az emberek nem rosszak, csak boldogtalanok és ez nem az ő hibájuk, az az I-n bűne.

Mit értett Abu Azra ezzel a szóval, hogy I-n bűne, arról érdemes lenne külön könyvet írni és talán meg is teszem valamikor, ha majd időm és szerény tehetségem engedi, hogy pontos feljegyzéseim alapján rendszerbe foglaljam Abu Azra világmeglátásait, amit úgy is mondhatnék, hogy filozófiáját.

Ámde mindaz, amit eddig írói becsületességem tudatában bátran és félelem nélkül jelentettem ki, ennek a megdöbbentő és egyes részleteiben már-már a hihetetlenség határait érintő történetnek szereplőiről, csak a férfiakra vonatkozik. Kötelességemnek tartom a leghatározattabban megállapítani, leszögezni és kinyilatkoztatni, hogy könyvem női szereplői, jellemükre és szerepükre való tekintet nélkül, mind költött alakok és személyes fantáziam szülöttei, akik sohasem éltek. Így tehát előre figyelmeztetem azokat, az egyébként szintán nagyra becsült olvasókat, akik talán csak a pikantériák kedvéért olvasnák végig könyvemet, hogy kár volna idejüket vesztegetni holmi találgatásokkal, avagy csiklandós indiszkréciók szimatolásával, mert ezzel csak engem hoznának kellemetlen helyzetbe és ártatlanul gyanűsítanának meg tisztes asszonyokat, ami bizonyára nem lehet a céljuk.

Mindezt nem holmi lovagiasságból avagy túlzott diszkrécióból mondom, hogy megvédjem azok hírnevét, akikben a szimatoló rosszhiszeműség talán rá tudna ismerni egyik vagy másik alakomra, mert hiszen jól tudom én azt, hogy ha az ember akar hasonlóságot találni, akkor meg is találja. Nem, – én ezt azért írom meg, mert az igazságnak tartozom vele és mert ennek kapcsán alkalmam nyílik megvallani azt is, hogy miért állítottam be ennek a történetnek a keretébe mindezeket a költött női alakokat. Azért, mert bizonyos vagyok, hogy nők is szerepeltek benne. Mindaz, ami egy év leforgása alatt Abu Azrával történt, a prágai napok teljessége, Abu Azra nagy változása, az események egymásutánja, annyira telve vannak hihetetlen, fantasztikus, sőt természet fölötti titokzatosságokkal, hogy én magam is, aki pedig közvetlen szemtanúja voltam az eseményeknek, sokszor szinte álomnak tartom az egészet és csak egy módon tudom megmagyarázni: azzal, hogy nők játszottak bele a dologba. Természetes, hogy az a baráti viszony, amely engem Abu Azrához fűzött, sokkal mélyebb és gyöngédebb volt, semhogy kedvem, vagy csak lehetőségem is lett volna személyi adatokat kérni tőle, avag más útn firtatni a dolgok után. Én csak egyet tudok mondani a legőszintébb meggyőződéssel és ez az, hogy ebben a borzongató történetben nagy szerepük volt a nőknek, de azok az asszonyok, akiket én megírtam, sohasem éltek, nincsenek és kár utánok kutatni.

Azt is elismerem, hogy ezzel az eljárásommal nagyot vétettem krónikás tisztem ellen, mert annak a veszélynek tettem ki a könyvemet, hogy a jóhiszemű olvasó valami érdekes vagy talán nem is érdekes regényt lát benne. Bizonyára igaz, hogy regényt is tudnék írni belőle, ha volna tehetségem hozzá, de tudom, hogy ilyen képességek nincsenek bennem. Nagyon is jól látom én azokat a “koncepció-beli hibákat”, amelyeket mindenki meg fog érezni, aki regényképpen olvassa ezt  könyvet, tudom én jól, hogy mi az a “költői egység” és “cselekmény folyamatossága” és azt is tudom, hogy egyik-másik helyen talán “túlságosan is részletekbe menő” voltam, amely esztétikai megállapítások nélkülözhetetlen kellélkei minden komoly regénykritikának. De hát én nem regényt írtam, én Abu Azra életének egy megdöbbentő és csodálatos korszakát jegyeztem fel szigorú krónikás hűséggel, kizáróan abból a célből, hogy későbbi életrajz íróinak autentikus adatokat szolgátassak róla és tudom én azt, hogy az élet, – sajnos, – nem mindig igazodik a poétika szabélyai szerint.

És most, hogy mindezt elmondtam az olvasó okulására, néhány szót még a magam gyönyörűségére is. Végtelen hajnali sétáink egyik alkalmával Abu Azra az I-nről beszélt hosszan és elmerülve, aztán hirtelen, minden összefüggés nélkül ezt mondta:

– Más a véletlen és más az adottság. Nem a rádió és nem a repülőgép az ember. A bölcsek mindig tudták ezt és azért is találták ki, hogy nevetni csak az ember tud. De, aki nem látott még kutyát nevetni, az nem ismeri I-nek önmagában érzett boldogságát. Ami az embert az állattól megkülönbözteti, az az embert az ember fölé helyezi.

Kérdően néztem rá, mert nem akartam szavammal megzavarni összefüggéstelen gondolatait. De Abu Azrának valami csodálatos lelki képessége volt, amivel meg tudta érezni a szótlan kérdéseket is és bugó hangon válaszolt:

– Ami az embert az ember fölé helyezi, az az adás gyönyörűsége.

Én erre sosem gondoltam és csak azt éreztem mindig, hogy valóban nagy gyönyörűség az és a lélek boldogsága: adni. De mert én csak szegény krónikás vagyok, akinek nem jutott a föld javaiból, sohsem tudtam mást adni, mint értéktelen önmagamat néha és könyvekben. Ez a könyvem nem egyébb, mint Abu Azra életének egy csodálatos évéről írt együgyű krónika, de mégis úgy érzem az életemnek is egy lepattant része. És talán nem éreztem az adás gyönyörűségét olyan nagyon, mint most, mikor küldöm ezt a könyvemet az én testvéremnek

Dr. Immáuél Olschwangernek

aki, ha értené a mgyar nyelvet, akkor látná. hogy nem csak elgondolásainkban vagyunk végzet szerint rokonok, hanem néha az élet útjain is súlyosan találkoztunk.

A kegyes olvasónak azonban szíves bocsánatát kérem, hogy szószátyár beszédekkel hét hosszú lapon igénybe vettem idejét és türelmét, ami bizonyára fölösleges dolog volt, de úgy éreztem, hogy a krónikás írói tisztesség ellen vétek, ha nem teszem meg – és így megtettem.

A harmadik zsidó állam kezdeteinek 17-ik évében, kiszlév havában.

g.j.

1 komment

  1. Remélhetően hamarosan elindul a folytatásos regény. Elére is hálás köszönet érte.

Hozzászólás