Be akartak szervezni

1

Szerző: Gideon Peer

Az izraeli erőszakosság – minden eddigi hiedelemmel szöges ellentétben – nem az országutakon kulminál, vagy a sorban állásnál, még csak nem is a háborúkban, rajtaütésekben, hanem akkor, ha egy hazánkfia el akar adni nekünk valamit. Akkor nem lehet, pontosabban képtelenség lerázni, ha kidobod az ajtón, bebújik a cserépkályha nyílásán, és ha történetesen olyat nem talál, mert nincs, akkor a klímaberendezés vízelvezetőcsövén át ereszkedik le.

Levakarhatatlan, közben pedig elviselhetetlen.

Az ember elmegy a Szuperbe, előre megfontolt vásárlási szándékkal, de azt nem tudja, nem tudhatja, hogy reggel, nyitás előtt negyedórás röpgyűlés volt a személyzet számára, ahol a főnök előadta, hogy mától a vevőknek klubtagságot kell eladni mindenáron.
Mindenáron – ismételte saját magát és közben a beosztottjai szemébe nézett –, hogy a kollegák és a kolleginák is megértsék, és magukévá tegyék a jövő üzenetét. Arccal a klubtagság felé! – adta ki a jelszót.
Mi a klubtagság? Ha az adott üzletben vásárolsz, bizonyos kedvezményeket kapsz bizonyos árucikkekre. A klubtagsággal kártya is jár, amit könnyű megszerezni, de lehetetlen megszabadulni tőle. Próbálnak meggyőzni, hogy nem kerül pénzbe, de mi már tudjuk Churchill tanácsadóitól, hogy ingyen ebéd nincs. Ezt akkor közölték a brit miniszterelnökkel, amikor a gazdasági élet rejtelmeibe próbálták bevezetni.
Ahogy belépek az üzletbe, egy jobb sorsra érdemes fiatal hitsorsos nekem ugrik, kezében papírlapot lobogtatva. Rám kiált, hogy írjam alá, legyek klubtag. Nem leszek – mondom mély meggyőződéssel, nem kívánok semmiféle klubnak tagja lenni. Beleakaszkodik az övembe, aztán lecsúszik a nadrágom szárára, végül a cipőmbe mélyeszti ujjait, métereken át húzom magam után, miközben egyre csak sorolja a klubtagság előnyeit, fülembe ordítja, mennyire megéri nekem.

Jó, kissé elengedtem a fantáziámat, nem pont úgy történt, ahogy írtam, de legalábbis az volt az érzésem, hogy rám ragadt. Négyszer elmondtam, nem akarok belépni, egyetlen vágyam, hogy elérjem a zöldséges fachot, de emberem tudomást sem vett arról, hogy én mit szeretnék.
Mondta a magáét, jött utánam. Megszólalt a telefonom, próbáltam válaszolni, de a fiatalember párhuzamosan beszélt a telefonálóval, tovább ecsetelte a klubtagság forradalmi vívmányait. Vészjóslóan nézhettem rá, vagy egy másik kliens tűnt fel a láthatáron, nem tudhatom, mert végre otthagyott, szemében az értetlenség, és a gyűlölet különleges keverékével.
Már azzal áltattam magam, hogy megúsztam, mégsem leszek klubtag, amikor a tojástorony mögül ismét elém toppant. Kiderült, lebecsültem kitartását, teljesítőképességét: újult erővel próbált rávenni a páratlan lehetőség, a klubtagság megszerzésére.

Nem – mondtam – nem és nem.

Egyszer minden sztori véget ér, most is.
Megemlítettem neki ugyanis, hogy nyugdíjasok klubját szervezem, most még van felvétel, ha akarja, beprotezsálom az elnökségnél, fiatal kora dacára nyugdíjasklubtag lehet. Kéthetenként vannak előadások, főleg egészségügyi témákban, amelyeket orvosok tartanak. Utána hallókészülék-bemutató következik. Havonta egyszer össztánc, vannak csajok is.
Itt tört meg. Sietős léptekkel továbbállt, néha-néha rémülten visszafordult, nem követem-e.

1 komment

  1. Kedves szerző! Ha van rá mód, akkor az Ön által szervezendő nyugdíjas klubba én is szívesen jelentkeznék. Az ajánlata lenyűgözött, különös tekintettel az össztánc témájában vagyok érdekelt.

Hozzászólás