Kultúra

Lapszemle – Új Kelet, 1927. április

Az Új Keletet 1918 decemberében alapították Kolozsvárott, és az erdélyi cionizmus magyar nyelvű lapjaként már hosszú évtizedekkel ezelőtt is elsőként számolt be a világ zsidóságát és a magyar zsidóságot érintő hírekről.

Mai archív lapszemlénkhez két 1927-es cikket választottunk. Az első írás a romániai népszámlás okán került közlésre, és arra bíztatja az erdélyi zsidókat, hogy vallják magukat – cionista szokást követve – zsidó nemzetiségűnek. A második írás valószínűleg egy külföldi lapból került átvételre, és a teheráni perzsa nők életéről közölt riportot.

Lapszemlénkben követtük az eredeti cikkek helyesírását.

 

Nyílt színvallást! (1927. április 21.)

Tegnap szerte az országban a legkisebb falutól a legnagyobb városig megkezdték Románia lakosságának számbavételét. Egyetlen napon töbmillió népszámlálási űrlapot osztott széjjel a külön e célra megszervezett rendőri és közigazgatási apparátus és két hét alatt mindenkinek meg kell válaszolnia az űrlapok feleletre váró rubrikáit. A népszámlálás ezzel az aktussal hivatalosan is megkezdődött . . . Az űrlapok rovatai nem a statisztikai adatokra kíváncsiak, hanem nyílt színvallásra szólítják fel az ország minden lakóját, feleljen arra a kérdésre, milyen nemzetiségűnek vallja magát, vagy ahogy a kormány ezt a kérdést precízebben, de ugyanakkor tendenciózusan is megfogalmazta, mi a nép (etnikai) származása, a születési nemzetisége.

A zsidó sors speciális tragédiája, hogy valahányszor színvallásra szólítják fel az ország lakóit, egyedül a zsidóság kerül szenvedélyes viták középpontjába. Mindenki másnak nem probléma, ha a nacionáléja iránt érdeklődnek, a román, a magyar, a szász, rutén, bolgár vagy akárki más nyomban készen van a természetes és egyszerű válasszal, sőt az elmagyarosodott románnak, vagy az elrománosodott magyarnak sem okoz különösebb fejfájást, ha a nemzetisége iránt érdeklődik akármelyik hatóság, csupán a zsidók kell viseljék minden alkalomból egy szégyenletes játékszer szerepét, akinek hovatartozósága fölött jobbról és balról összecsapnak a szenvedélyek.

Az erdélyi magyar lapok napok óta a maguk logikájával azért harcolnak, hogy az erdélyi magyar anyanyelvű zsidók, magyarnak vallják népi származásukat. Ugyanakkor a Kolozsváron megjelenő [román] Patria hatalmas cikkben ront neki ennek a koncepciónak, a magyar párt elgondolását lélekrablásnak minősíti és ahhoz ragaszkodik, hogy a „mózesvallásúak” csak zsidó nemzetiségűek lehetnek. A kormány hivatalos lapja a Biruinta még ennél is tovább megy és hadbírósági eljárást követel ama lapok ellen, amelyek a zsidókat magyar-deklarációra igyekeznek rábírni, ami szerinte az állam törvényeibe és a népszámlálás rendelkezéseibe ütközik.

(…) Íme, ez a helyzet, és mi zsidók az igazságnak és önérzetünknek tartozunk azzal, hogy a népi származás rovatába zsidóknak valljuk magunkat. Ne várjuk meg azt, míg hivatalnokok állapítják meg nemzetiségünket – hiszen . . . végső soron úgyis zsidó nemzetiségűnek minősítik a zsidókat -, hanem feleljünk mi magunk egyenesen és őszintén a feltett kérdésre. A kormány szigorúbbra és szűkebbre fogta a kérdést, népi származásunkat kéri számon. A népi származásunk és születési nemzetiségünk pedig minden kétséget kizárólag zsidó, hiszen a csecsemőnek, amikor megszületik, még nincsen anyanyelve és még az anyanyelv attribútuma sem determinálhatja a születési nemzetiséget.

Feleljen minden zsidó polgára Romániának egyforma három felelettel a három kérdésre: állampolgársága román, vallása mózeshitű és népi származása zsidó.

 

 

 

Bernhard Kellerman: Teheráni asszonyok (1927. április 22.)

Teherán, április.

Káprázatos világosság ömlik el az utcák tarka nyüzsgésén. Selyemkéken, a borulás legcsekélyebb jele nélkül, kristályosan ível a város fölött az ég. A hoteltől az Ágyu-térig néhány lépés csupán és már látom: e város sajátosságát, újszerűségét és báját – asszonyai adják.

Ismeretes az itteni asszonyok ruházkodása. Fekete kámzsát (csadort) viselnek, amely fejüket lábukig elfödi. Nem lehet látni karjaikat sem és a kámzsa alatt kidomborul a kéz, de csak azért, hogy az arcot elfödje. Szemük fölött ernyőt viselnek, természetesen feketét, amely csőrszerűen ugrik előre. Az a célja, hogy megakadályozza a forró napok idején, hogy az arc egyre tüzesedjen. A húsnak és életnek egy apró háromszöge pislog ki titokzatosan és kíváncsian a fekete lepel mögül. Fekete, mint kátrány ez a szem, amit fehér-kék szín koszorúz. Olykor két szemet is megpillanthatsz, egy sötét szemöldököt, alatta egy apró orrocskát, keskenyet és csinosat, amit a friss szél finom-pirosra fest. A fekete ernyő kényszeríti őket, hogy kissé magasan hordják orrukat, mert azért ki akarnak nézni a világba. Minden asszony emiatt egyformán tartja fejét. Valahogy kutatón sétálnak, azt hihetnéd mindig ugyanazt az asszonyt látod, egyazon orral, egyazon szemekkel.

Oldalra nézve, a fekete, előugró homlokernyő madárcsőrök benyomását kelti. A fej, amely köré a kámzsa szorul, keskeny és sima. A vállak is keskenyek és fényesek, mint egy rigóé, akinek szárnyait összelapítják. Valóban, olykor azt lehet hinni, hogy az ember különös madárkákat lát maga előtt, fekete mese-madarakat, valami pingvin-fajtát, amely azonban az ős-képlettől azzal különbözik, hogy sokkal kecsesebben és könnyebben mozog.

Érdekes, hogy ennek a különös apácaviseletnek is megvan a maga divatja. Vannak olcsó kartonból készült kámzsák, vannak vékony selyemből valók, amiket a szél legkisebb fuvallata is földagaszt, és vannak súlyos fényes atlaszból készültek. Vannak asszonyok, akik arcuk előtt nehéz és sűrű fekete gézfányolt hordanak: ezek el vannak rácsolva. Legtöbbje azonban alul összezárult lábravalót is hord. Vannak azonban, akiket nemük forradalmárainak kell tekinteni, ezeknek rövidszabású kámzsájuk van és hússzínű selyemharisnyát viselnek, párizsi magassarkú cipőkkel. Azonban a legemancipáltabb perzsa nő sem merne ma még kámzsa nélkül és födetlen arccal megjelenni az utcán.

Nehogy azt higyjék, hogy ez a különös, középkorra emlékeztető ruházkodás minden grácia híjján való. Minden lépésnél finoman esnek a ráncok, amiket a szél fuvalma is meghullámoztat. És ez finoman aláfesti a járást, az ember azt hihetné a könnyű szélben, hogy vitorlázik és gyakran az volt az érzésem, hogy tova fognak repülni.

Lóvasút csilingel a téren.

Itt is látja az ember a különös madárkákat. Minden kocsiban fakerítéssel elkülönített nőszakasz van. Itt ülnek négyen, hatan egymás mellett és kutató szemmel néznek a napfényes világba, amelytől pókháló-vastagságú szövet választja el őket. De a vékony szövet jobban elkülönít, mint vastag vasredők.

Vajon a fekete szövet mögött boldogok-e ezek az asszonyok? Ki tudná ezt megmondani? Bizonyára olyan boldogok és boldogtalanok, mint a nagy, széles világ többi asszonyai.

Postára megyek.

A „poste restante” osztályon, a korlát előtt egy feketeruhás nőt találok. Fátyola alól kíváncsian pislog rám enyhe, barna szemeivel. Valamennyire meg lehetett állapítanom, hogy – fiatal. Keskeny válla volt. Mialatt arcára húzza fekete fátyolát, fiatal hangján csiripelt valamit a tisztviselő felé.

A postatiszt a levelek között keresgél. Semmi nincs, valóban semmi. Az elfödött nő csalódottan távozik.

Látom, itt ugyanaz a helyzet, mint mindenütt a világon.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s