Brassai Viktor utolsó fellépése, melyről csak én tanúskodhatok

0

szerző: Vágó Lídia

Sokan a jelenlévők közül valószínűleg már nem élnek, és akik élnek, rég elfelejtették, mert nem volt fontos számukra.

Amikor 1940 októberében megnyílt a Kolozsvári Zsidó Gimnázium, hogy tanulási lehetőséget nyújthasson több mint ezer észak-erdélyi zsidó diáknak, én is Kolozsvárra kerültem Gyergyószentmiklósról.

1941 októberében irodalmi önképzőkörünk egy nagyszabású előadást rendezett, amelyen Arany János Széchenyi emlékezete című versét készültem elszavalni. Dr. Bach Endre tanárunk, aki rendkívüli tehetséggel és odaadással szervezte az előadásokat és ünnepélyeket, azt tanácsolta, hogy vegyek néhány privát szavaló órát Brassai Viktor szavalóművésztől. Sikeres szereplésem után Viktor többször meglátogatott, hol egyik, hol másik nagynénémnél, és “privát” szavalódélutánokon bűvölt el csodálatos előadó művészetével engem és néha Rózsi nénémet is.

Egyik kedvenc költője az 1938-ban fiatalon elhunyt Dsida Jenő volt. Az Angyalok citeráján című verseskönyvét hozta el nekem Viktor 17. születésnapomra, és saját versét is: 1941. november 4-5. Kísérő szavai: “Magának tegnap volt a születésnapja. Ez az én ajándékom.”

Neki aznap volt a 28. születésnapja. Nem tudom, miért, az utcán, a Capitol mozi előtt adta át e két ajándékát. Azokban a napokban a váradi szavalóestjére készült és miután hazakísért a Deák Ferenc utcába és a kapunál elbúcsúztunk, hirtelen meglepett kérésével. Egy fényképet kért tőlem, hogy vele legyek váradi szereplésénél.

Visszautasítottam, mire azzal “zsarolt”, hogy nem fog jól szavalni, ha legalább a fényképem nem lesz vele.  Nehezen, lelkiismeretfurdalások közepette szántam rá magam, hogy kérését teljesítsem, mert szimbolikusan saját fényképemet a ridikülömben hordtam, szerelmem, Béla fényképe mellett.

Hozzám írt néhány versét elmondta nekem, amikor írásban is átadta őket.

Aztán 1942 nyarán behívták munkaszolgálatra Bereckre. A véletlen úgy hozta, hogy együtt volt ott Rózsi néném férjével, Szenes Pistával, és az ő révén hallottunk időnként egymásról.

Jeles érettségimmel 1943-ban semmit sem értem, mert új zsidó diákokat nem vettek fel az egyetemekre, és nagyon kevesen folytathatták elkezdett tanulmányaikat, a Numerus Clausus törvény alapján.

Visszatekintve, hihetetlennek tűnik, hogy miközben a náci halál-lágerekben teljes gőzzel, illetve gázzal pusztították az európai zsidóság színe-javát, és százezreket lőttek halomba tömegsírokba a balti országokban, Lengyelországban és Ukrajnában, a magyar zsidó fiatalság nagy része, még úgy ahogy, “élte világát”.

Én felmentem Pestre, ahogy akkor nagyon sok erdélyi zsidó lány és fiú ott próbált valamit tanulni, vagy dolgozni. Koszt-kvártélyban laktam az Erdész családnál, a Zsidó Gimnázium latin tanáránál.

Az Andrássy úti Notre Dame de Sion intézetbe jártam igazán kedves nővérekhez, angol és francia nyelv és irodalom kurzusokra és Rózsavölgyi Kálmán színiiskolájába, rózsadombi villájába.

Március 12-én, vasárnap délelőtt Erzsike barátnőmmel, a háziak lányával elmentünk a Vajda János Társaságba, valamilyen műsort meghallgatni. Nem volt ez egy exkluzív irodalmikör, bárkit szívesen láttak, de a közönség – valószínűleg egy-két spicli kivételével – magyar liberális beállítottságú és zsidó fiatalokból vetődött össze. Csak a helyszínen tudtuk meg, hogy nem előadás lesz, hanem tehetségkutató szavalóverseny.

Egyszercsak ott termett előttem Brassai Viktor és a meglepetéstől alig tudtunk szóhoz jutni. Néhány órás kimenőt kapott Pest környékén állomásozó és dolgozó munkásszázadától. (Visszagondolva hihetetlennek tűnik, hogy 1944. március 12-én ilyesmi még lehetséges volt. Ó, bár ne ment volna vissza!) Nem volt idő diskurálni, csak annyit kérdezett: “Benevezett?” Nemleges válaszom után egyszerűen rám parancsolt, hogy jelentkezzek. Kedvenc versemet, a “Júlia szép leány” székely népballadát szavaltam el gyergyói kiejtéssel. Nyilván elnyertem a zsűri tetszését, mert Ascher Oszkár megkérdezte, hogy kitől tanultam szavalni. Valószínűleg szó szerint azt kérdezte, “Ki a mestere?”, mert válaszomra pontosan emlékszem: “Mesterem, Brassai Viktor, véletlenül itt van körünkben.”

Több se kellett a közönségnek. Mindenki megfelejtkezett a tehetségkutató szavalóversenyről és a csóró muszost tapsorkán kísérte fel a pódiumra.

Sajnálom, hogy nem emlékszem, milyen verseket szavalt, de biztos vagyok benne, hogy nem hagyta ki Babits Jónás könyvét…

Ez volt Brassai Viktor utolsó, bár improvizált fellépése.

Aztán a pesti Dunapart legkietlenebb, legsivárabb, legfestőietlenebb szakaszán sétáltunk, vagy egy-két órát. Kár, hogy alig maradt meg valami az emlékezetemben abból az utolsó beszélgetésből. Azt, amit nagyon fontosnak tartott elmondani nekem, amit soha nem mondott el azelőtt – nem felejthettem el. Vallomásszerűen árulta el, hogy én adtam neki újra ihletet a verseléshez, amikor már azt hitte, hogy soha többé nem fog tudni verset írni, és csak a szavalás marad számára a költészetből. Ez a tudat nagyon boldoggá tette őt akkor. Valamit még el akart mondani, ami izgatott várakozással töltötte el, de ezt is, mást is “jövő vasárnapra” hagytuk, amikor megint találkozhatunk, ugyanott a Dunaparton.

Arra a “randevúra” vasárnap, március 19-én én már nem mehettem el, és ő sem.

Július 24-én vagy 25-én oltotta ki drága életét egy orosz golyó – tragikus félreértésből. Hat társával együtt a felrobbantott nadvornai hídfőnél érte a paradoxiális halál, a kegyetlen sors iróniája.

Azon a tájon, Sztaniszlau környékén esett el a csatatéren Viktor édesapja, Resch Hermann majdnem harminc évvel azelőtt.

***

1971-ben gyerekkori jóbarátunk, Davidovits Bucó, alias Dános Miklós, elküldte nekünk Romániából az éppen megjelent Brassai Viktor verseskönyvet: Példázat Kétkedőnek.

Amikor a könyvet kezembe vettem és megpillantottam az ismerős, fájdalmasan szomorú arcot, percekig nem mertem kinyitni, mert nem akartam megtudni, hogy természetesen nem találhatom meg benne életemnek azt a töredékét, amely részesévé vált az övének is. A tartalomjegyzék utolsó verseit kerestem mégis, hiszen rövid élete utolsó fejezetének egy lapja voltam.

Hihetetlen, de ott voltak a verseim, bár fordított kronológiai sorrendben, hiszen Mózes Huba, aki az előszót és a bibliográfiát összeállította, megjegyezte: “A pontosan meg nem határozható időben papírra vetett kéziratos verseket közvetlenül a ciklust záró – 1942-ben írott – Derű című költemény elé soroltuk.” Furcsa örömérzéssel tudtam meg, hogy 1963-ban megjelent a Korunkban születésnapi versem, csak éppen az 1941 hiányzott az eredeti címéből.

Döbbenetes hatást váltott ki belőlem egy ismeretlen vers, mely ugyanabban a Korunk számban jelent meg. Az “Olthatatlan” -t csak a munkaszolgálatos költő írhatta egy forró júliusi napon.

Amikor egyszer saját verseit szavalta nekem, zavartan jegyezte meg, hogy csak egy pár verset fog elszavalni, “melyek nem ártalmasak a maga 17 éves szívének”. Hát, az “Olthatatlan” talán ártalmas lehetett volna, 33 évvel ezelőtt megéreztem, hogy ezt a verset le akarta írni emlékezetből és át akarta adni nekem szóban és írásban, vasárnap, március 19-én.

Ha posztumusz ajándékát jogtalanul bitorlom, bocsánatot kérek Tőle és attól, akié.

Annyi év múltával a régi szeretettel és tisztelettel őrzöm drága Viki barátom emlékét.

Hozzászólás

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.