Kohn bácsi nem ismeri a lehetetlent

0

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.

Szerző: Sáfrán István

Fülig ér a szája Kohn bácsinak. Ugye mondanom sem kell, hogy rosszat sejtek. Milyen dolog az, hogy még ki sem töltöttük a teát, az én öreg barátomnak meg máris olyan derűs az ábrázata, mint aki megütötte a főnyereményt. Kérdezem is, természetesen a helyhez illő óvatos kíváncsisággal, hogy mire fel ez az esős délutánra cáfoló vidámság.

– Volt egy álmom – tudatja sejtelmesen és én már beteljesülni látszom rossz előérzetemet. Szóval politizálni fogunk. Mi más egyébről lehet szó? Elég ha csak áttesszük jelen időbe, azaz “van egy álmom..”, s máris ott vagyunk az amerikai polgárjogi küzdelmek sűrűjében. Kérdezem is bátortalanul, hogy kerül ide közénk Martin Luther King, de az öreg sietve megnyugtat, szó sincs semmiféle politikáról, ő valóban álmodott. Mégpedig most aztán végre egy igazán nagyot.

Mint tudod – kezdi annak a bizonyos éjszakának a felidézését -, Eilat szerelmese vagyok. Ha tehetném minden hétvégémet a Vörös-tenger partján tölteném. Izrael koronaékszere az a város, amelynek egyetlen szépséghibája, hogy nehezen megközelíthető innen északról. Több mint ötszáz kilométer csak az odaút, ha jól emlékszem. Kocsiba ülni az én koromban, a mostani viszonyok között felér egy öngyilkossági kísérlettel. Ott, ahol az index használata úri passzió és a közlekedési szabályok első számú rendező elve az erősebb kutya elméletének gyakorlata..! A busz is majd egy fél napig tart csak oda, igaz a repülő megteszi talán negyven perc alatt az utat, de azt meg ki bírja pénzzel? Szóval egyik éjjel megjelent álmomban a Mindenható és azt mondta nekem, ide figyelj Kohn, van egy szabad félórám, s bár te nem vagy rendszeresen templomjáró, minthogy azonban igen rendes, becsületes zsidó emberként vagy elkönyvelve nálam, úgy döntöttem, teljesítem egy kívánságodat. Ne tétovázz sokat, mert drága az időm, nyilatkozzál, mit szeretnél. Tudod, hogy én nem ismerem a lehetetlent, szóval csak bátran, a többi az én dolgom!

– Uram – mondtam felajzva a hatalmas megtiszteltetéstől -, ha már engem szerencséltetsz ebben a különös kegyben, tégy olyat, amely honfitársaim ezreinek is örömet okoz majd: építs egy nagy felüljárót Haifa és Eilat közé. Ha már a földi hatalmasságok nem tudnak egy rendes utat végigépíteni a két nagyszerű város között, tégy csodát te! Jobb napokon olyan a forgalom, mint a Tel Avivi Ayalonon ha éppen megáll a víz a mélyebben fekvő szakaszokon. Se té, se tova! Mint nyilván jól tudod, a vonat is csak Beer Seváig megy, pedig mióta ígérgetik, hogy legkésőbb jövőre hozzálátnak a továbbépítéséhez, sőt már a távol-keleti vendégmunkások szerződtetését is kilátásba helyezték, de hát látod, mindig van más, fontosabb teendője a világi nagyságoknak. Neked nyilván csak elhatározás kérdése, hogy…

Ojvávoj… – meséli az öreg a világmindenség urának első reakcióját, akinek ezer ráncba szaladt az orcája Kohn bácsi kívánságának hallatán.

– Ojvávoj! Azért ez nem ilyen egyszerű dolog. Gondold csak végig barátom, mennyi földmunkával jár egy ilyen beavatkozás, mennyi temérdek betont, vasat, cementet kell előteremteni, meg a rengeteg munkáskéz, a gépek, eszközök, s persze a hivatalok, amelyek elpepecselnének az engedélyezésekkel. De mindezzel még csak elboldogulnék valahogy, ám ott vannak a földi hatalmasságok. Emlékezz csak, mekkora patália kerekedett egy sima szombati vasútépítés apropóján! Most mi lenne, ha én, aki mindenkinek tetszőn kell, hogy ítélkezzek, hogyan tudnék kedvében járni egyszerre azoknak, akiknek a péntek a szabad, akiknek a szombat a szent és akiknek a vasárnap a pihenőnapjuk. Mekkora ribillió támadna még egy olyan kis országban is, mint amilyen a te hazád. Ekkora felelősséget nem vállalhatok magamra. Megkérhetnélek, hogy találj ki valamilyen kevéssé megosztó kívánságot?

Na, mondom magamban, öreg barátom, végre valaki, legalább álmodban kifogott rajtad! Kíváncsi vagyok, hogy húztad ki magad a slamasztikából. De az öreg ravasz kópé, nem sieti el a folytatást! Babrálni kezd a teával, aztán kioldalog a konyhába a legendásan rettenetes teasüteményeiért, szóval húzza az időt. Hogy aztán végre mindketten kortyoltunk vagy kettőt, csak belekezd a folytatásba:

Szóval! Mondom neki: megértelek és igazad is van. De amiért most szólok, azt sem csak magamért teszem. Kérlek uram, intézd el, hogy mi férfiak megérthessük asszonyainkat. Hogy mikor és miért örülnek, mikor és miért durcásak, mikor és miért sírnak vagy nevetnek, s hogy egyáltalán: miképpen tehetünk úgy a kedvükre, hogy az minden férfiember örömére szolgáljon?

– Na ez már igen! – öntött el keblemet a férfiúi kíváncsiság. – Szívemből szóltál, még ha álmodban is tetted, becsületedre válik! És mit válaszolt erre a megszólított?

Öreg barátom belehörpöl langyosodó teájába, elmosolyodik, tekintete a távolba réved, mint, aki még még mindig az egek urával kvaterkázik.

Mondani nem mondott semmit. Inkább tűnődött egy sort, aztán visszakérdezett:

– Hány sávosra szeretnéd ezt a felüljárót…?

Mire te? – tudakoltam türelmetlenül.

Én – néz vissza az öreg hamiskásan – felébredtem…

Hozzászólás