Székely Béla, az Új Kelet lélekbúvár „igazgatója”

1

Lapunk alapítótársának életútja Palesztinától Argentínáig

szerző: Veszprémy László Bernát

„Zsidó és újságíró”

80 éve érdekes recenzió jelent meg a Zsidó Szemle című cionista lapban: Fodor Lajos, a magyarországi cionista mozgalom egyik kiváló írója értékelte egy bizonyos Székely Béla munkáját, melynek címe „Az antiszemitizmus és története” volt. A munka, melynek elemzése itt túl sok helyet venne igénybe, röviden pszichológiai beidegződésekre vezette le az antiszemitizmus jelenségét; ahogy egy későbbi recenzió írta, Székely „igyekezett összeegyeztetni az ösztönpszichológiai, a csoportelméleti és a marxista politikai-gazdasági elemzést – a győztes a vulgármarxizmus maradt”. Fodor Lajosnak a munka jobban tetszett: mint írta, Székely a magyar cionizmus ismert figurájaként a mozgalom világnézetéhez igazodó konklúziókat vont le.

Székely Béláról nem sok információt találhat az egyszeri érdeklődő a világhálón, még kevesebbet – sőt, gyakran téves dolgokat – a lexikonokban. Egyes szócikkek szerint kommunista volt (ezek nyilván keverték őt a Tanácsköztársaság azonos nevű funkcionáriusával), mások csak röviden említik meg, hogy 1919-től ő az Új Kelet „szerkesztője” (ez utóbbi állítás sem igaz). Nemrég tanulmány jelent meg egy külföldi történész tollából, mely elsősorban Székely pszichoanalízisről szóló írásait kezeli. De még ez a tanulmány sem tudja tisztázni, hogy Székelynek volt-e valaha pszichológusi végzettsége: mint írja, a „szakmába” egyszerűen „berobbant” első írásával.

Székely minden jel szerint bonyolult életúttal rendelkezett, kicsit talán excentrikus is volt, ám minket elsősorban az erdélyi cionista mozgalomban való szerepe és az Új Kelethez való kötődése érdekel. Ahány kevés cikk foglalkozik szerepével, mind leírja, hogy az Új Keletet 1919-ben szerkesztette. Az igazság az, hogy a lap alapításánál jelen volt, ám hivatalosan 1923. április 4-e és 1924. február 29-e között volt a lap „igazgatója”, míg a felelős szerkesztő feladatát ekkor is Marton Ernő látta el.

img_4528-1

Milyen nézetek és szerkesztési elvek motiválták vajon Székelyt munkájában, és mit jelentett számára cionista újságnál dolgozni? Szerencsére ő maga minderre választ ad, hiszen igazgatói feladatairól így beszélt vezércikkében:

„Az Új Kelet homlokára a mai nappal mindazok kedves és lekötelező bizalmaként, kiknek gondjára az Új Kelet sorsát, fejlődését bízták, az én nevem kerül. Kötelességemmé vált tehát, hogy néhány szót mondjak azokról a törekvésekről, melyekkel a rám bízott munkának nekifogok”.

Ezek után így folytatja:

„Újságíró vagyok: minden újságíró törekvésem az lesz: megbízhatóm frissen szerkesztett, körültekintő, nevelő és vezető lapot adni az Új Kelet olvasóinak kezébe, melyet minden sorában az igazság vezet, mely nem ingadozik sem a zsidóságon belül, sem pedig azonkívül frakciók, pártok, osztályok érdekei szerint, de az egységes zsidóság ügyét az egyetemes haladás jegyében szolgálja”.

Külön érdekes, hogy Székely itt az „egyetemes haladást” akarja együtt szolgálni a zsidó nemzeti mozgalommal együtt, ez azonban – mint ebben a cikkben később is látni fogjuk, és ahogy arra már egy korábbi írásunkban rámutattunk link – akkoriban elfogadható volt a szocialista-cionisták között, mint akik az Új Keletet is szerkesztették: egyszerre akartak a szocialista mozgalomban és a zsidó nemzeti irányzaton dolgozni.

Tovább olvasva Székely újságírói manifesztumát, melyben hitet tett az őszinte újságírói munka mellett, így vázolja fel az Új Kelet feladatát az ő igazgatósága alatt: a gazdaságban érthető, a politikán felülemelkedő, a „zsidó kisebbség” jogait megvédő, az államhatalommal szemben „őszinte, nyílt és lojális, a velünk együttélő nemzetekkel testvérien közös”. Némi reálpolitika szűrődik át sorain, mikor a meglehetősen antiszemita román politikával való „lojalitásról” ír: a cikk szerint az uralkodó nemzet és a zsidóság közötti szakadék felett akart híd lenni a lap, és e mögött nyilván nem állhatott más, mint a nagyobb, idealistább cél szem előtt tartása a napi politikán és megfelelési szükségleteken át. Hogy egy zsidó lapnak ma már nem kell ilyenen törnie a fejét Európában, talán főleg annak a ténynek köszönhető, hogy Székely és cionista társai sikerrel jártak – hogy ma már áll Izrael állam.

Mit is jelentett a külön zsidó újságírás Székely számára? Erről is beszél cikkében, és talán érdemes is hosszasan idézni a korabeli nyelvhasználat miatt mára nehézkesen emészthető sorait:

„Zsidó vagyok: s ez az újságírót is elkötelezi. Ha csak annyi lenne az Új Kelet, némán szenvedőknek szava, üldözöttek jaja, biztató szó és munkára hívó ígéret: csak a sajtó feladatát teljesítette, bár nem volt Erdélyben és Bánságban lap, mely némaságunk idején vállalta volna ezt a minden üldözöttel, tépettel és panaszkodóval szemben kijáró kötelességet. De ha az Új Kelet ezen felül azzá lesz, mire rendeltetett, amiért van s minek mindég lennie kell, maga erejében, akarásában, szeretetében és hitében egységes zsidóság megnyilatkozása – ennek szolgálatában álló, ezt akaró zsidó lap -, így zsidó újságírás teljesítette kötelességét. És a zsidó újságírás kötelessége a Palesztina-gondolat állandó ébrentartása, a Palesztina-munka alátámasztása, megalapozása és terjesztése”.

Sorait talán így lehetne összefoglalni: minden sajtó feladata az elesettek és szegények ügyének felkarolása, de az Új Kelet specifikusan zsidó lap, így pedig ezt a feladatát adott közösségében a „Palesztina-munka”, azaz a zsidó állam építésével látja el. Székely soraiból a korabeli nemzeti eszme lelkesedése tűnik ki, a világ minden országában nagy sikereket elérő zsidóságot némi „egészséges nemzeti önzésre”, saját céljainak űzésére való felhívása: „Ne akarjunk kovász lenni mindig más népek kenyerében. A mi kenyerünk édes búzamagjai elé most hasítják terhes barázdákkal az ősi Galilea földjét munkás zsidó kezek . . . Magvetők akarunk lenni mi is az Új Kelet minden sorában. Úgy akarjuk a zsidó lelkekbe hullatni az ólombetűket, miképpen a palesztinai földmíves magot szór a barázdák közé: szökjön kalásszá az Új Kelet minden sora, legyen kovász és kenyér: de magunk kovásza, magunk kenyerében”.

Szocializmus és cionizmus

Talán fenti soraiból is eléggé egyértelmű, hogy Székely mindig is baloldali elköteleződést vallott. Ez mást jelentett cionista viszonylatban akkor, mint ma, így talán elégedjünk meg az ő korabeli nézeteinek elemzésével. Székely számára magától értetődő volt, hogy a társadalmi igazságért és a korabeli baloldal legnagyobb ügyéért, a munkásosztály helyzetének javításáért tennie kell. Felfogásában a rossz sorsú zsidóság („zsidó proletariátus”) számára az egyetlen megoldás a Palesztinába, azaz Erec Jiszraelbe való költözés volt, és méltó életfeltételeik biztosításának eszköze pedig a mezőgazdasági munka, az ipar fejlesztése és a cionista nemzetépítés feladatainak ellátása volt. Mindez azonban nem csak pragmatizmus volt részéről: mint látni fogjuk, valóban hitt egyfajta nemzeti „fanatizmusban”, az országot építő munka „vallásos” erejében.

Hogy Székely heves szocialista lelkesedésében kommunistának állt volna, valószínűleg tévedés – mint fentebb is írtuk -, ám tény, hogy a Szovjetunióval szimpatizált. Ez valóban meglepő lehet életútjában, viszont ekkor Székely még nem láthatta előre a hidegháborúban aktívan Izrael-ellenes Szovjetunió későbbi lépéseit, és őt is megragadhatta egy olyan idealizmus vagy felbuzdulás, mely a kor totalitárius államaival szemben még alapvetően demokratikus meggyőződésű embereket is elragadhatott.

Miképp is viszonyult tehát a szocializmushoz Székely Béla? Gondolatait bizonyos fokig kihámozhatjuk a német zsidó származású szocialista, Ferdinand Lassalle életéről írt cikkében, mely az Új Kelet „Föld” című hetilapjában jelent meg. Ebben – a pszichoanalízis híveként – Lassalle gyermekkori naplójából próbált arra következtetni Székely, hogy mi is indíthatta el forradalmári útján Lassalle-t. Soraiban azonban kifejtette zsidóságról és szocializmusról alkotott nézeteit is: ezekben arról ír, hogy még az internacionalizmus minden kötöttség alól feloldó ölelésében is megmarad zsidónak az ember. Sajátos gondolatmenet volt a következő, ám a korabeli baloldali cionizmusban egyáltalán nem meglepő: Székely egyaránt büszke volt Lassalle munkásmozgalmi teljesítményére, illetve arra, hogy a zsidóság, azaz „mi adtuk” a szocializmus két ikonját, Lassalle-t és Marxot.

Mindez azért is érdekes, mert a zsidó irodalom – s annak elsősorban asszimiláns szárnya – később hevesen igyekezett tagadni mindenfajta kapcsolatot zsidóság és szocializmus mögött. Ám Székely a származást az egyéni eszmeiségnél fontosabb tényezőnek tekintette, és ezért egy cikkében a következő, mai szemmel egészen meglepő sorokat írta: „A mi felfogásunk szerint nem lehet és nincs is olyan zsidó, ki kiléphet faji, nemzeti hovatartozásából”. Ugyanitt kifejtette, hogy szerinte egy magyar vagy román zsidó asszimiláns identitása nem megbízható, és az egyetlen őszinte álláspont a zsidó származás kiemelése, vagyis a „zsidó nemzethez” való tartozás. Ezért választotta maga is a cionizmus szocialista válfaját: amennyiben az ember nem léphet ki származásából, így – az ő felfogásában – a szocializmusért is csak zsidó nemzeti keretekben lehet küzdeni. Így ír erről Lassalle kapcsán: „Mi a zsidó Lassalle útját keressük . . . nem azért, hogy azt a Lassalle Ferdinándot, ki egyforma harsonája volt minden elnyomottnak . . . magunknak követeljük”, hanem hogy a zsidós vonásokat „megvizsgáljuk”, mert „bizony zsidó élet az, zsidó sors, ha megtagadott is”.

Látogatás Palesztinában, befejezés a gálutban

Hogy Székely Béla miért hagyta ott igazgatói munkáit az Új Keletnél, nem tudjuk. Neve 1924-ben egyszer csak eltűnik a lap fejlécéről. Egy évvel később az újság arról ad hírt, hogy Székelyt, mint munkatársukat, palesztinai körútra küldik, ahogyan korábban egy másik riporterüket, Benamy Sándort is. Székely célja – mint közölte a lap – az volt, hogy megismerkedjen „Erec Jiszrael új tavaszba boruló földjével”, „ahonnan a szinte hallani vélt pörölycsapások hangja az összes zsidóul érző szíveket megremegtetik”. Egy ilyen útinaplóját érdemes is szemügyre vennünk: „Salom uvracha!” című cikkében arról írt, hogy milyen lelkesedést vélt felfedezni a palesztinai halucok munkájában:

„Első megállapításunk: Palesztina felépítésének ma vallásos jellege van. Józan észnél, legbecsületesebb emberi számításnál, szívből szakadt átgondolásnál is több: vallás az, amelynek ereje országot épít. Vallás az, mely köveket robbant, mi barázdákba töri a földet, mi összeszegzi a deszkát, hogy bódé [legyen belőle], mi egybetartja a betont, összefogja a követ, hogy ház legyen belőle”.

Székely itt egy „új fajta zsidó fanatizmust” méltatott, amelynek hatására „borzalmas, nehéz, fájdalmas vajúdással épül az ország”, „de a vajúdásban is van gyönyörűség”, mégpedig az, hogy „az ezer zsidó kéz egyetlen nagy kar munkájában egyesül, a nevek, vágyak és egyéni igények pedig feloldódnak a közös nemzeti munkás kollektív nagy akaratában”. Sorai itt ismét a kor tömegmozgalmainak szóhasználatát idézik, de ne felejtsük el, hogy a cionizmus – főleg annak szocialista válfaja – valóban sokak számára effajta forradalmi romantikával kecsegtetett. Talán nem is meglepő sorok ezek valakitől, aki a Szovjetunióval szimpatizált, és Székely más cikkeiben is megjelent az egyén nemzeti célok alatt való eltörpülésének gondolata: egy cionista, mint írta, „nem az egyéni élet, vagy ha igen, akkor a népi egyéniség reprezentálója”. Úti élményeit ki is adta „Vajúdó ország” néven.

1925 végén a Cionista Világkongresszus erdélyi delegáltjává választották (Marton Ernő oldalán), ám itt megszakad a cionista életút. Székely 1923-ban még úgy vélte, hogy Palesztina nem egyszerűen egyfajta „mozgalmi cél”, hanem minden zsidó otthona: „Aki megtagadja, az zsidóságunkat tagadja meg, a zsidó állam tagadja meg”. Az országépítés jelentősége pedig ekkor még nem volt számára más, mint az évezredes zsidó üldöztetés lezárása, amiért „meg kell tenni mindent . . . mindent, hogy egyszer véget érjen a gálut és újra álljon az ős földön az ősi Tóra szentélye, országa, földje”. Mindez azért különös, mert maga 1938-ban Argentínába emigrált, és élete végéig Dél-Amerikában is maradt, noha jóval Izrael alapítása után, 1955-ben halt meg. Ekkorra már láthatóan felhagyott a mozgalmi élettel, és elsősorban pszichológiával foglalkozó tudományos körökben mozgott.

Talán a kényelmes karrier ragadta el őt egykori céljától, vagy ráunt a politikára? Életrajzával foglalkozó írásokból erre nem kapunk választ, és így Székely Béla története egy ironikus hasonlattal zárul. Ő maga Ferdinand Lassalle-ról szóló cikkét azzal zárta, hogy a fiatal zsidó szocialista, aki még 15 évesen „új Makkabeusként akart a zsidók élére állni”, végül a forradalmi baloldalnak adta életét. „Kacskaringós, érthetetlen, szépreményű, ám a diaszpóra kínjai között véget ért zsidó élet volt az övé” – írta még 1925-ben. 30 évvel később, halálakor, talán ugyanezt írhatták volna az ő sírkövére is.

1 komment

Hozzászólás