Könyvismertető izraeli kitekintésekkel. Ablonczy Balázs „Keletre, magyar!”-járól

2

Könyvismertető izraeli kitekintésekkel. Ablonczy Balázs „Keletre, magyar!”-járól

750997f(Ablonczy Balázs: Keletre, magyar! A magyar turanizmus története. Budapest, Jaffa, 2016. 295 oldal)

Szerző: Veszprémy László Bernát

Mikor az Új Kelet hetilap legelső száma napvilágot látott Kolozsvárott – szinte napra pontosan 98 éve –, a címoldalon szereplő szokásos irányközlés után a következő írás rögtön a lap nevét viselte. „Új Kelet” volt a cikk címe, és a következő sorokkal ismertették benne az újság leendő szellemiségét:

„Az egész világon végigrohanó nagy átalakulás vulkanikus erővel markol bele a népek életébe s a zsidóságot is új feladatok elé állította . . . A nagy átalakulás közepette a zsidóság áll tétován, s míg körülötte a gyűlölet hullámai csapdosnak, szorongva keresi a szabadulás útját. A zsidó Géniusz [kb. „népi szellemiség” – V.L.B.] biztos kézzel mutat Kelet felé, hol új nap kél most . . . Ennek az eszmének szolgálatában áll az Új Kelet”.[1]

Ez a cikk jutott rögtön az eszembe, mikor a kezembe került Ablonczy Balázs legújabb könyve, melynek „Keletre, magyar! A magyar turanizmus története” a címe, s mely a Jaffa kiadó gondozásában jelent meg a múlt év végén. Már a szerző maga is tisztázza könyvében, hogy munkájának jobb cím lett volna „A Keletről való gondolkodás közéleti-kulturális konzekvenciáinak levonása” (a könyv 14. oldalán), ám tény, hogy a választott cím egyszerűbb és könnyebben is kezelhető. Minket különösen a könyv zsidósággal kapcsolatos vonatkozásai érdekelhetnek, és nem is véletlen, hogy az első bekezdésben utaltam az Új Kelet egykori programadó cikkére: ahogy a magyar nemzeti eszmében, úgy a cionizmusban is jelen volt egyfajta „orientalizmus”. A szónak itt a „Kelet iránti vonzalom” vagy egyfajta „keleti nosztalgia”, „keleti irányultságú nemzeti eszme” értelmét értem, nem pedig az Edward Said palesztin-amerikai marxista filozófus 1978-as könyve („Orientalism”) óta elhíresült negatív értelmét, mely a világon minden a Kelettel kapcsolatos objektív vagy szubjektív ténymegállapítást „elnyomó imperializmusnak” bélyegez, természetesen a cionizmussal az élen. Said munkáját Ablonczy is ismeri, ám azt szerencsére direkt nem alkalmazta írásában. (45.)

A könyv témája – bizonyos szempontból hasonlóan, mint Gyurgyák János Magyar fajvédők című 2012-es könyve – olyan témával foglalkozik, amely a modern biológia-genetika szerint nem is létezik (etnicitás a történelemben, származásból fakadó jellembeli különbségek, népkarakterológia és habitus). Az itt bemutatott gondolatkörök pedig ismerősen csenghetnek a zsidó történelem iránt érdeklődőknek: a gondolat, miszerint a zsidóság minden asszimiláció dacára nyugati szétszóratásában is megőrzött valamit keleti irányultságából, jellegéből vagy természetéből – s hogy „valódi otthona” a Kelet, Erec Jiszrael lenne -, az elmúlt két század nemzeti gondolkodásának szerves része volt. Nem csak a fenti cikk utalt erre a keleti vonzalomra: erdélyi cionisták 1937-ben kiadtak egy „Kelet és Nyugat között” című írói válogatást, melyhez Hamburger József így írt előszót: „A mai zsidó ifjúság a zsidó közösségnek sorsfordulatánál, Kelet és Nyugat közötti ide-oda lengése közben egy szilárd pontot talált . . . Ez a [cionizmus], a zsidó sorsközösség cselekvő, alakító vállalása”. Korábban pedig a „Kadima” kiadó gondozásában jelent meg az „Új Kelet Évkönyve”, melyben Sas László írt így: „A zsidó sors hivatottság! . . . Messze Keleten kapával és ásóval túrják a földet . . . És a föld az enyém! Haza fogok menni![2]

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a magyarság „keleti gyökereinek” hangoztatása milyen szinten épült be a Magyarországgal szomszédos népek alkalmasint magyarellenes nacionalista közbeszédébe (mint ahogy például a román fajelmélet hívői azt képzelték, hogy a magyarok szellemileg egyoldalúak, mert „sík” területekről származó sztyeppei emberek). Ablonczy egy forrása (9.) utal arra, hogy a „mongol”, mint „gúnynév”, létező szitokszó volt a magyarokra. Egy nemzet öndefiníciója ugyanis könnyen utat talál az adott nemzet gyűlölőinek vádjai közé is. Ismét izraeli vonatkozásban, ironikus módon például nem csak olyan cionisták vetették fel a zsidóság „keleti gyökereit”, mint a neves filozófus Martin Buber, vagy az éppen kilencven éve elhunyt héber költő, Achad Ha’am, de még egyes antiszemiták is így vélekedtek. A híres 1880-as berlini antiszemitizmus-vita során von Treitschke német nacionalista történész azzal vádolta Heinrich Graetz zsidó történészt, hogy az „orientális”, azaz keleti jellege „miatt nem érti, és nem is akarja érteni a német népet”.[3]

Ám első látásra Achad Ha’am vagy Buber sorai sem szívmelengetőek. Achad Ha’am arról írt, hogy a zsidók „máshol született és kifejlődött nemzeti kultúrával rendelkező” „keleti termések”, „egy távoli klíma vándorló koldusai” a diaszpórában.[4] Buber pedig úgy fogalmazott az első világháború idején, hogy „a zsidót kiűzték földjéről, és szétszórták a nyugati országokban . . . ám mindennek ellenére a zsidó keleti maradt. Az ember ezt még a legasszimiláltabb zsidóban is felfedezi”.[5] Vannak – példának okáért anticionista, szélsőbaloldali amerikai történészek -, akik támadták a cionizmust ezen kitételeiért. Ironikus módon éppen azzal érveltek ezek a történészek, hogy „a zsidók évezredek óta Európában élnek, sokkal régebb óta, mint teszem azt, a magyarok. S míg senki sem álmodozna arról, hogy a magyarok ázsiainak nevezze, addig Buber számára Európa zsidósága ázsiai maradt . . . [Szerinte] kivihették a zsidókat Palesztinából, de Palesztinát nem lehetett kivenni a zsidóból”. A cionizmust éppen a magyarság európai jellegével támadni akaró, fent idézett amerikai történész valószínűleg meglepetéssel olvasná Ablonczy könyvét, mely részletesen mutatja be a magyar nép keleti gyökereiről szóló, közel egy évszázados diskurzust.

Akik a magyarság keleti gyökereiről akartak elmélkedni, azoknak jó alapot adhatott a Werbőczy által is törvénykönyvbe foglalt származási legenda, miszerint a magyar nemesség szkíta eredetű. Akár erre is építhettek aztán olyan – sokszor zsidó származású – magyar orientalisták, mint Germanus Gyula, Stein Aurél, Goldziher Ignác vagy – a Herzl Tivadart támogató – Vámbéry Ármin.[6] Bizonyos szempontból ironikus, hogy az egyébként megannyi irányvonalat magába foglaló, és a jelzővel (Ablonczy könyvében is) csak átfogóan körbeírt „turanista” mozgalom egyszerre tömörített zsidókat és antiszemitákat is. A fenti négy zsidó származású orientalista mellett aktív volt egyes turanista társaságokban Chorin Ferenc, Hatvany József és Lánczy Leó zsidó tőkések is, mellettük pedig ott ügyködtek olyan meggyőződéses antiszemiták, mint a földrajztudós Teleki Pál és Cholnoky Jenő, vagy Paikert Alajos (akit zsidóellenessége nem akadályozott meg abban, hogy 1948-ban üdvözölje Izrael állam létrejöttét). (50.) Ablonczy maga is kitekintéseket tesz a mai politikai pártok és a keleti kérdés megítélésére, és ennek az itt leírt kavalkádnak lehetnek aztán olyan pikáns eredményei is, mint a markánsan Izrael-ellenes Jobbik Magyarországért Mozgalom 2012-es kiadványa, mely a magyarság „igaz, turáni gyökereinek” bizonyítékára négy – zsidó – magyar orientalistát idézett, egyetlen oldalon.[7] Erre a kettősségre maga Ablonczy is utal könyvében, mely nem csupán a szaftos témákra való éles szemét, hanem a kényes kérdések óvatos tárgyalásához való hozzáértését is bizonyítja.

A zsidók és antiszemiták mozgalomban való közös szereplésének oka lehetett, hogy a turanizmus 1918 előtt népszerű mozgalom volt: haladók, hazafiasságukat bizonyítani akaró zsidók, feministák, hivatásos kutatók és dilettánsok egyaránt hívei voltak az irányzatnak. Trianon után a mozgalom „sértettségi” politikát kezdett űzni, és több részre szakadt. Voltak, akik egészen a nyilas irányig is eljutottak, és a mozgalom ekkora szinte teljesen „zsidómentesen” működött. Ablonczy könyvében remekül bemutatja a számos turanista csoportot, és eloszlatja az illúziót, hogy itt egyetlen, közös nagy mozgalomról beszélhetnénk.

Kézenfekvő kérdés, hogy vajon csak a „jobboldaliakat” és „nacionalistákat” érdekelte a turanizmus? A politikailag erősen baloldali katolikus pappolitikus, Giesswein Sándor azt írta a Nyugat hasábjaira 1921-ben, hogy „Magyarország . . . a nyugati és keleti szellem harctere . . . ahol a nyugati szellem a haladást, a keleti pedig a konzervativizmust is jelenti”.[8] Ezzel szemben viszont érdekes látni, hogy a turáni eszme annak minden nemzeti romantikájával és népkarakterológiájával messze nem csak „szélsőjobboldali” vagy „konzervatív” jelzőkkel illetett gondolkodókat és politikusokat ragadott meg. Ablonczy maga hívja fel a figyelmet munkájában erre (87. és következő oldalak), kiemelve, hogy a baloldali Berinkey Dénes és Károlyi Mihály is a Turáni Társaság tagjai voltak. A könyv címében idézett „Keletre, magyar!” szófordulatot először papírra vető Zempléni Árpád hasonlóan radikális demokrata nézeteket vallott, mint ahogy a jelszót aztán politikai szlogenné tevő Teleki Pál is a magát haladónak nevező Huszadik Század (Jászi Oszkár lapja) hasábjain publikált először. A baloldali Hatvany Lajos is arra jutott, hogy valami „ázsiatizmus”, „vad jelleg lapul a magyar mögött”, és a szintúgy baloldali Hock János is arról írt, hogy „Európa közepén is ázsiaiak akartunk maradni . . . Önmagunkban is tűz és víz vagyunk. Összeférhetetlen elemek. Nemzeti jellegünkben mindig volt valami szertelenség. Valami keménység, amelytől [Európa] idegenkedett”.[9]

Ebből is azt láthatjuk, hogy a politikai haladás eszméje és a keleties nemzeti gondolat nem zárták ki egymást: az alapvetően baloldali-cionista „Új Kelet” fent idézett programcikkében is egy leheletre hirdette meg a Keletre, az Erec Jiszraelbe való visszatérés gondolatát, és „minden elnyomott osztály” érdekének képviseletét. A zsidó Jemnitz Sándor zeneszerző – akkoriban a Népszava zenei kritikusa – szintúgy nem volt úgymond visszafelé haladó ember, de még ő is leírta egy cionista újságban 1927-ben, hogy a zsidó zenészek között vannak „jellegzetesen orientális tehetségű muzsikusok”, mint például az osztrák-amerikai Schönberg Arnold, aki szerinte keleties dallamaival „elsőként rázta le magáról a nyugati zenekultúra reá nem szabott, és ezért elviselhetetlen formaköntösét”, s akinek új dalaiban „ismét túlteng az ázsiai elem”.[10]

Azonban nem csak cionisták érveltek a zsidóság keleti gyökereivel, hanem liberális ellenfeleik, az alijázástól nem csak idegenkedő, de abban egyenesen hétköznapi, megszokott életük veszélyforrását látó asszimilánsok is. Az ilyen liberális vonalat követő zsidó sajtó – mint az Egyenlőség – például arról írt, hogy a zsidók turáni eredetűek, például kazárok lennének, így kísérelve meg kapcsolatot létesíteni a magyar származású állampolgárok („a magyar faj”, hogy a korabeli, mára rossz ízű szavakat idézzem) és a zsidó magyarok között. Az Egyenlőség például olyan cikkeket közölt, mint a Vérrokonság a fajmagyarok és a hazai zsidóság között című munka 1921-ben, vagy más írásokat, melyek úgy érveltek, hogy a „kazárok bebizonyítottan turáni népek voltak, [és ők] zsidóvallású magyarok”, ezért pedig „micsoda félszeg dolog turáni közeledésről beszélni akkor, amikor elsősorban a közöttünk élő, turáni vérségű zsidó honpolgárainkat sem tudjuk megbecsülni?”[11] A cionisták azonban válaszképpen az asszimilánsokon köszörülték a nyelvüket: egy jobboldali cionista lap például a „turáni izraelitákon” gúnyolódott, „kivesző bölényeken”, akik azt hiszik, hogy ők „fajmagyarok”.[12]

A keleti gyökerek témájában tehát nem csak a nem-zsidó magyar értelmiség, hanem a magyar zsidóság egykori képviselői is képesek voltak ölre menni. A kérdés pedig adja magát: mennyiben lehetett fiktív, a valóságtól elrugaszkodott, és csak álmok terén létező jelenség a turáni származás? Egyes, angolul is publikált genetikai kutatások szerint – melyekre Ablonczy is utalt könyvében – vannak származási alapjai a magyar nép keleti eredetmítoszának. Egy nagyreményű – majd a szélsőjobboldalhoz verődött – magyar szociográfus, Milotay István arról írt a húszas évek elején, hogy a vidéken járva a kunsági emberek szerinte „kész afgánoknak” tűntek, „szemvágásban, keleti arckifejezésben egyaránt”, akiknek „ha fejükre képzeljük a turbánt, elnéznének Amanullahnak”.[13] Ám nála objektívebb szemlélők is hasonlóakra jutottak. Ulysses Grant-Smith egykori Magyarországon szolgálatot teljesítő amerikai nagykövet azt írta haza Washingtonba, hogy a magyarok szerinte nem sokban különböznek a keleti népektől érzékiségük terén: „Ez a természetük, ez a gondolkodásmódjuk: túlozni”.[14] Thomas Hohler egykori brit főmegbízott pedig ezt jelentette Budapestről Londonba 1921 tavaszán egy Magyarországról szóló átfogó jelentésében: „Semmi sem zavarja jobban a magyart, mint ha német-osztráknak vagy keletinek tartják. Egyik sem helyes leírás ugyanis. A magyar inkább egy kapocs Nyugat-Európa és a Kelet között. A kettő jó és rossz tulajdonságait ötvözi. A Kelet kreativitása és költészete, illetve annak egyfajta lustasága az övé; azonban birtokolja a vágyat, hogy magáévá tegye a Nyugat kultúráját . . . s hogy elismerjék Európainak”.[15] Szinte már csak futóban meri megjegyezni az ember: ugyanezen „orientális” jellemvonások nagyon hasonlítanak azon vonásokra, melyekkel a zsidókat aggatták fel a múlt századok nacionalista írói, ilyen-olyan oldalról.

Ismételten: a nemzeti jelleg és viselkedés kérdései kényes és szubjektív dolgok. Ám ha ezek így is voltak, mint ahogy Hohler brit követ leírta, akkor is talán jelentésének második fele a fontos: a magyarság Európába akart és akar tartozni ma is. Napjainkban mérvadó az a 2016 novemberi felmérés, mely szerint a magyar társadalom 6%-a gondolta úgy, hogy Magyarország a Kelethez tartozik, nem pedig a Nyugathoz; ez a szám még Szlovákiában és Csehországban is nagyobb![16] Izrael esetében is külön tanulmányt érdemelne a Nyugat és Kelet közötti, már az erdélyi cionisták által is felvázolt vívódás. Az ország vezetői az ötvenes-hatvanas években rendszeresen beszéltek arról, hogy Izrael ázsiai ország, s hogy a zsidó állam Ázsiához kötődik. Golda Meir például így beszélt erről: „Természetes, hogy az ázsiai kontinens szoros részeként tekintünk magunkra, és egyértelmű, hogy igyekszünk majd elnyerni méltó helyünket Ázsia népei között”.[17] Mára már más a helyzet: közvélemény-kutatások szerint Izrael lakosságának több, mint negyven százaléka válna szívesen az EU állampolgárává, és a lakosság valamivel több, mint fele támogatná az EU-hoz való csatlakozást – illetve ilyen irányú kijelentéseket tett Avigdor Lieberman és Benjamin Netanjahu is.[18]

Végső soron nehéz lenne vitatkozni Ablonczy konklúziójával, miszerint míg elfogadható dolog rákérdezni kulturális és őstörténeti kérdésekre – tehát nem „kell” a keleti származásról szóló beszélgetéstől egyből szörnyülködve elfordulni -, addig „a magyar nemzeti projekt elmúlt kétszáz éve”, és ma „az ideális társadalom az általában zsémbes magyarok többsége számára: a nyugati”. (257.) A szerző – ahogy címe megválasztásánál is – remekül sajátítja el a nyugati történészeknél már megszokott, ám idehaza kevéssé ismert olvasmányos, könnyen emészthető stílust, mely itt egyáltalán nem kerül a tudományosság rovására. Egy történész – mint jómagam is – természetesen azonnal a felhasznált iratanyag listájához lapoz: Ablonczy Balázs pedig nem okozhat egyetlen igényes kutatónak sem csalódást, hiszen munkájához közel 25, nagyrészt kevéssé ismert levéltár anyagát használta fel, mikor a legobskúrusabb, mára már feledésbe merült keletkutatók, műkedvelők és fantaszták történeteit dolgozta fel.

A könyv nem mentes az izgalmas és szórakoztató anekdotáktól, az elgondolkodtató és a megnevettető motívumok elvarázsoló keverékeitől. Ablonczy könyvének elején egy Dévénytől Tokióig tartó kalandútra, a magyar történelem egy nem annyira feltárt, ám annál érdekfeszítőbb fejezetének bemutatására invitálja olvasóját, azt ígérve, hogy az „izgalmas lesz”. A szerző szavahihető ember, s a könyv, mellyel meglepte olvasóit az elmúlt év végére, valóban letehetetlen olvasmány mindenki számára, akit érdekel a nemzeti identitás és a magyar eredettörténet, a politikai viták – s aki esetleg nem teljesen vak a nemzeti jelleggel és identitás-történettel kapcsolatos történelmi témákra. A zsidóság története iránt érzékeny szemmel Ablonczy könyve különösen érdekfeszítő és élvezetes munka, melyet jó szívvel ajánlhatok minden leendő olvasónak.

(észrevételeit köszönöm Sárközy Miklós professzor úrnak [KRE BTK])

[1] Új Kelet, Új Kelet, 1918. december 19., 4.

[2] Hamburger József: Előszó. In: Kelet és Nyugat között. Zsidó fiatalok antológiája (Cluj: A Zsidó Diáksegélyező Kiadása, 1937), 12. és Sas László: Haza… Regényvázlat. In: Az Új Kelet Évkönyve (Kolozsvár: Kadima, 1921), 26. Mindkettőt idézi: Gidó Attila: Úton: erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918-1940) (Csíkszereda: ProPrint, 2009), 81. és 15.

[3] Ivan Kalmar: Jewish Orientalism. In: Judit Targarona (szerk.): Jewish Studies at the Turn of the Twentieth Century. Proceedings of the 6th EAJS Congress, Toledo, July 1998 (Leiden: Brill, 1999), 313.

[4] Achad Ha-am: The Law of the Heart (1894) és The Negation of the Diaspora (1909). In: Arthur Hertzberg: The Zionist Idea. A Historical Analysis and Reader (New York: Athenaeum, 1981), 251-255., 275-277.

[5] Martin Buber: On Judaism (New York: Schocken Books, 1996), 75-77.

[6] Kapcsolatuk a turanista mozgalommal bonyolult volt és később többször konfliktusoktól sem mentes. Lásd ehhez Ablonczy munkájának vonatkozó részeit, különösen 28-33., 66-67., 82-84.

[7] A magyar őshaza elszánt keresői, Hazai Pálya, 2012. augusztus (különszám), 9. (http://ujpestijobbik.hu/site/mm4/sm3/download/hp_2012-04ksz.pdf, letöltve: 2016.12.16.).

[8] Giesswein Sándor: Kelet és Nyugat küzdelme, Nyugat, 1921. 11. szám (http://epa.oszk.hu/00000/00022/00294/08982.htm, letöltve: Ua.).

[9] Cikkeiket lásd két „progresszív” lapban: Jövő, 1922. január 5. és Bécsi Magyar Újság, 1922. január 21.

[10] Jemnitz Sándor: Az ázsiai zene európai forradalma. Az asszimiláció lélektanához, Zsidó Szemle, 1927. július 1., 5. és július 15., 4. (kiemelés tőlem – V. L. B.)

[11] Vérrokonság a fajmagyarok és a hazai zsidóság között, Egyenlőség, 1921. július 23., 10. és Krecsmárik Endre: Hova vezet a fajelmélet?, Egyenlőség, 1921. június 18., 4.

[12] Gellért Pál: Hova?, Bné Betár, 1938. március, 17. és Jári Péter: Szellemi mélypont, Ua., 26.

[13] Milotay István: Az ismeretlen Magyarország (Budapest: Genius, n. d. [1930]), 36.

[14] Mathey Éva: Az amerikai kormányzati körök és a magyar revízió kérdése a két világháború között, Aetas, 29:3 (2014), 119-120.

[15] National Archives (Kew), FO 371/3636, Hohler jelentése a brit külügyminisztérium számára, 1921. március 16.

[16] Nyugathoz vagy kelethez tartozunk?, https://www.hirextra.hu/2016/11/17/nyugathoz-vagy-kelethez-tartozunk/ (letöltés: Ua.).

[17] Meron Medzini: Reflections on Israel’s Asian Policy. In: Michael Curtis, Susan Aurelia Gitelson (szerk.): Israel in the Third World (New Brunswick, N.J.: Transaction Books, 1976), 200.

[18] What Does Israel Think About the European Union?, http://www.ecfr.eu/article/commentary_what_does_israel_think_about_the_european_union_7101 (letöltés: Ua.).

Címlap votó: Ablonczy Balázs. Forrás: internet

2 Kommentek

Hozzászólás