Az Új Kelet élménye

0
Ungváry Rudolf, író 2006.11.24. Fotó: Nehéz-Posony Kata

Szerző: Ungváry Rudolf

Amikor a Kistarcsai Központi Internálótáborból kiszabadultam, újra keresnem kellett a helyem a világban. Az egyetemekről kitiltottak, volt 56-os elítéltként munkát is nehezen találtam. Korábban gépészmérnöknek készültem. Sokan tartottak attól, hogy velem érintkezzenek. Egy ideig rendőri felügyelet alatt is álltam.

Miközben elkezdtem dolgozni egy kis szövetkezet műhelyében esztergályosként, ösztönösen sorra felkerestem az egyetem előtti barátaimat is. Fogódzókat reméltem, hogy segítségükkel valami otthonosságot, élhető környezetet találjak a pártállam bedeszkázott politikai égboltja alatt. Egy-két éven belül teljesen más irányba fordult az életem. Az ötvenes évek végének, hatvanas évek elejének a nyilvánosság előtt ismeretlen maradt „föld alatti” irodalmi élete vált részemmé. Ez még nem az „azok a hatvanas évek” alternatív világa volt, hanem annál jelentéktelenebb. A forradalmat megtorló elnyomás közeli élménye miatt nagyobb volt a félelem. Magánlakásokban tartottam felolvasásokat, mutattam be hangjátékokat, sok, főleg klasszikus zenét hallgattam. A felszínen munkás, majd művelettervező mérnök voltam. Idővel a műszaki egyetemet is el tudtam végezni levelező („távtanuló”) hallgatóként.

A kapaszkodó a határon túli másik élet: szabadsága a remény, hogy ilyesmi mégis lehetséges. Ahol utoljára gyerekként jártam, és ahol én „másképp lélegezem”. A Szabad Európa Rádió mellett mindig hallgattam a német rövidhullámú adókat, a zavarások erősségétől függően váltogatva a 49, 31 és 19 méteres hullámsávokon. Középhullámon akkoriban nap közben is fogni lehetett a bécsi rádió első műsorát.

Megőriztem a barátságomat azokkal a gimnáziumi társaimmal is, akiktől politikailag szakadékok választottak el. Erről óvakodtam velük beszélni. Egyikük, János, a rendszerváltás előtt az uralkodó állampárt, a kommunisták pártjának történetét kutató intézetben dolgozott. Noha borzongtam, valahányszor felkerestem, de a kíváncsiságom nagyobb volt. Nem akármi, hogy a jóvoltából egy ilyen helyre be tudok jutni feltűnés nélkül.

A nyolc órás műszak végén, két órakor hazasiettem, megszabadultam az olajos, kék munkaruhámtól, és a délutánjaimat sokszor az Akadémiai Könyvtárban töltöttem. Az egyetlen helyen, ahol akkoriban kiadták nekem a kortárs nyugat-német irodalom lapjait. Ki tudja, miért pont ott? Talán azért, mert a könyvtárat látogató akadémikusokat eleve veszélytelennek tartották, és azt nem szabályozták eléggé, hogy ki mindenki iratkozhatott be?

1960-at írtunk. Varázslatos idő volt egy varázs nélküli korban. A bezártság körülményei között ott a könyvtári délutánokban és estékben a félelem nélküli nyugat-európaiság légkörét élhettem át. Olvasmányaim elvezettek hiányzó szavaimhoz, álomhoz hasonlóan. Meghitten keltek életre, szólaltak meg, svájci anyám miatt, aki Magyarországra házasodott a háború előtt, és akivel otthon csak németül beszéltünk a családban. Reményem sem volt, hogy a hangvételnek azt a hihetetlen „nyugatiságát”, mellyel ezekben a német lapokban találkoztam, akárcsak a rövidhullámú adásokban és a bécsi rádió műsoraiban, valaha magyarországi hazámban magyarul is hallhatom vagy olvashatom. Nekem az, hogy „euro-atlanti”, nem puszta terminus volt, hanem a másik lelki otthon neve.

János intézeti szobájában, a számomra fenyegető, „kommunista” környezetben, ahol ő dolgozott, mi sem volt természetesebb, mint hogy árgus szemmel megfigyeljek mindent. A könyvespolcán, a marxista-leninista irodalom érdektelen új kötetei között nyomban észrevettem egy nyugati kiadványt. Már a címlapjának a külseje is valami mást fejezett ki, mint a Magyarországon kiadott könyveké. A következő pillanatban már világos volt, miért. „A harmadik út” volt a címe, a londoni Magyar Írók Szövetsége adta ki nemrég, és Bíbó István tanulmányait tartalmazta.

Akkora izgalom fogott el, hogy először megszólalni se mertem. Bíbóról csak hallottam, de még nem olvastam. Tilos ember volt, akkor még politikai fogoly. Egy idő után, közömbös hangon kölcsön kértem Jánostól a könyvet. Nem is értem a merészségem, hiszen egy számomra ellenséges, a bejáratot szigorúan őrző politikai intézményben valójában annak is örülnöm kellett volna, hogy nem derül ki a látogatásom a barátom jóvoltából. Ő nagyvonalú is volt, meg egészen másképp élhette meg kettőnk helyzetét, akkor. Kölcsön adta. Otthon kitárult a teljesen másik magyar világ. Akkor olvastam először, hogy „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Mintha én is felszabadultam volna (azért ez nem ment könnyen). Azoktól a tanulmányoktól, melyeket ez a szelíd ember a háború utáni néhány demokratikus évben írt, amikor én még csak 10-12 éves voltam. Abban a könyvben olvastam először, hogy valaki magyarként és nem zsidóként megpróbált szembenézni a magyar antszemitizmussal. Én tudtam, amit tudni lehetett. A szüleimmel „árjaként” csillagos házban éltük át a nyilas uralmat és az ostromot.

Miután ezt a kincset gyorsan eltettem, beszélgetés közben észrevettem az asztalán egy újságot.

Már a cím formája is szokatlan volt. Vaskos, tömör, függőlegesen fölfelé nyújtott betűk.

ÚJ KELET

Tulajdonképpen abban a pillanatban, hogy megláttam, felfogtam, hogy mi lehet, csak mint aki nem akar hinni a szemének.

  • Elolvashatom? – Leültem. Szinte faltam. Ezt nyilvánvalóan nem kérhettem kölcsön. De a szövegei közül sok bevésődött.

Az időjárás-jelentés így kezdődött: „A Ciprus feletti katlan kelet felé mozdult…”

Magyarul volt. „Katlan”! Szinte meg kellett csípnem magam.

Emlékeztem Robert Musil a „Tulajdonság nélküli ember” című regényének német kezdősorára: „Über dem Atlantik befand sich ein barometrisches Minimum; es wanderte ostwärts…” Később így jelent meg magyarul: „Alacsony nyomású légtömegek úsztak az Atlanti óceán felett; keletnek tartottak,…” Úgy meredtem rá, mint aki álomból ébred ekkora különbségre: ha tényleg ez a két nyelv az anyanyelvem, hogy-hogy nem szakadok ketté?

A „katlan” talán szószerinti fordítás lehetett, nem ismerték a kortárs magyar meteorológia szakkifejezését.

Mégis: egy „másik” magyar hazában így mondják. Különben miért lenne magyarul?

Sejtem, hogy van izraeli akinek abszurd. hogy nekem ettől Izrael valamiképpen „magyar haza” is lett. Hát hogy jövök én ehhez!

Nekem is, eddig is egyszerre volt két hazám: a magyar meg a svájci. Miért ne lehetne magyar haza is az, amelyben magyar napilap mint valami természetes dolog jelenik meg? Ameddig megjelenik… A hazának semmi köze az államhoz. A nyelvem, az emlékezetem helye alkotja. És most váratlanul bepillanthattam anyanyelvem különös másságának meghittségébe. Hogyne volna hát az enyém is?

De nem csak a fordulatok voltak feltűnők. Bizonyára tükrözték az ivrit hatását is, meg valami korábbi magyart. Semmit sem számított! Ami igazán számított, az a szövegekből áradó, az itteni magyar napilapokban nem létező sajátos élénkség. A nyelvtől függetlenül, a tartalom. A hirdetéseivel együtt. Annak a szabad, nyugati világnak a fuvallata, melyet a rádióadásokból, meg a svájci és német lapokban is megragadott. Hogy „keletebbre” volt, és egyáltalán, hogy „kelet” – mindennek nem földrajzi volt a jelentése. A „Nyugat” politikai világot jelentett, a polgári demokráciát. A ”Kelet” pedig a lap címében ugyanazt nevezte meg, mint amit a „Szentföld” nekem, és a két eltérő, zsidó és zsidó gyökerű keresztény tartalom számomra ölelkezett.

Lehet, hogy ez se érthető? Egy napilap hogy tudna ennyit! Ha meg „tud”, mitől ekkora élmény ez?

Nekem azóta is érthető, és lehet, hogy mindez csakis és egyedül miattam van, és senki más így nincs vele. Legyen zsidó vagy nem-zsidó. Holott a lap az én nyelvemen íródott, de mégse ezen a Magyarországon. Hanem azon, amelyre vágytam és vágyom. Ez is egy demokratikus ország magyar nyelve. Nekem egyszerű.

„Párton kívüli napilap. Főszerkesztő dr. Marton Ernő.”

„Pártonkívüli”! Ilyen se létezett akkor Magyarországon.

A kommunista hatalomváltás előtt a rokonaim által küldött svájci hetilapok megőrzött példányaiból is ez az ideológiai kötelékektől mentes légkör áradt. Ezek a lapok a másik, a svájci hazám szabadságát közvetítették németül. Az euro-atlantit. Bármennyire hihetetlen ez a gyakorlat mocsarából nézve.

Az „Új Kelet” azonban magyarul volt. Ugyanakkor nem emigrációs lap, hanem a saját jogán, „magától”. Az emigrációs lapok kényszerből nem Magyarországon jeletek meg. Az „Új Kelet” szerzői viszont szabad akaratukból voltak nem Magyarországon, és szabad akaratukból írtak magyarul. Akik olvasták, ugyanazért olvasták. Mindegy, hogy létezése gazdasági vállalkozás is. Attól, hogy izraeli lap, nekem magyar lap is lehetett. Otthon lettem általa.

Miért ne tágulhatna ezáltal „a magában” a hazám?

A lapban volt szó valami tanulmányútról, melyen „zsidó, drúz és beduin tanulók” vettek részt. Keresztények, meg muszlimok zsidókkal együtt! Ez nem a pártállami Izrael-kép – de jó volt olvasni!

„Ára 3.3 agora (értéktöbblet adóval).” Nem is mertem Jánostól megkérdezni, mi az agora, csak sejtettem, hogy a sékelnél kisebb. De ez is magyarul. Nevetséges, de ebben a lapban olvasva ez is magyar nyelvi élmény?

Arról is szó volt, hogy veszélyes árhullámokat okoztak az esőzések a Jordán völgye folyómedreiben. Mintha a Maros völgyéről olvasnék. Mindennapos hír, de magyar fogalmazása a „Jordán-völgyről” belsőleg keletkezett, nem magyarországi tudósítás. Inherensen magyar izraeli. Ettől azért kitágul a haza!

Valami sztrájkról is írtak a „Luddi” repülőtéren! Egy szabad világ, ahol sztrájkolhatnak. (Még nem tudtam, hogy ez magyarországi magyarul a lodi repülőtér, és azonos a Ben Gurionnal.)

És hát a fordulatok: „Nincs pro-arab változás az Amerika-külpolitikában.” Ezt biztos, hogy egy másik nyelvből fordították. Mégis szép. Meg: „A PFSZ hírszerzőposztja azt állította…” Poszt. „A falangák tűz alá vették…” „Falanga”. Soha ilyet Magyarországon, ahol csak az „amerikai imperialisták és cionista bábjaik” léteznek.

És hát „nem félni”. Úgy írtak az arab fenyegetésről, a visszavágásokról, ahogy szerettem volna, ha Magyarországon írnak. Pedig nem voltam zsidó. A kommunista gondolkodás szerint viszont „reakciós”.

Akkoriban már ismerten Szilágyi Ernőt (Cvi), Kasztner munkatársát, aki a cionista mozgalom frontembereként 1944-ben összeállította a vonatra szállhatók névsorát. Akkor azt mondta nekem, azért nem ment 1945-ben Bázelből Izraelbe, mert zsidónak lenni csak ott érték, ahol kirekesztik. Ma arra gondolok, hogy talán azért se ment, mert okosabb volt Kasztnernél. Szilágyi Ernőnek se bocsátották volna meg sokan, hogy hozzátartozójuk nem kerülhetett az életet jelentő vonatra. Agnonról, Max Brodról és Kafkáról ő közvetített nekem először a személyesség hangján.

Amikor sokkal később, a 68-as baloldali mozgalmak valamelyik német híve olykor a 70-es években, amikor már nyugatról inkább utazhattak a pártállamokba, a német baráti körömből felkeresett, a palesztin barátságukat hallva csak annyit kérdeztem: „A palesztinoknál engedélyezik az ellenzéki pártokat? Netán a zsidóbarát pártokat? Mert Izraelben még arab párt is van.” Ha birtokolhattam volna azt a lapszámot, melyet Jánosnál láttam, az orruk alá dugtam volna a szöveget: „Izráel háromról kilencre növelte tüzérségi brigádjainak a számát!” – Látjátok, ez nekem magyarként (és reakciósként, ugye) tetszik! – Ezzel vége is volt a tárgy megbeszélésének. Hozzá se kellett tennem, hogy nekem Izrael az euro-atlanti kultúra része.

De megint a nyelv! Úgy írták: Izráel. Ma már nem így szerepel az online Új Keletben. Valami eltűnt abból az érintetlenségből, amely 1960-ban még megvolt.

Hamarosan felkerekedem, hogy el is menjek Izraelbe. Amire én emlékezem, csak számomra ajánlólevél. Abban, amit látni fogok, szinte megsejthetetlenül fognak rejtőzni az emlékezetem forrásai. Várom, hogy az emlékeim, mint a sors kegyelme által elvetett magok, a látvány hatására kisarjadnak. Ugyanúgy kiszolgáltatva leszek nekik, mint annak idején a látszólag véletlennek, amely az Új Kelet élményével megajándékozott.

*

Ugrópontok:

 

A lehetetlen árnyékában

Élet és Irodalom, 2005. június 24. http://www.es.hu/nn;a_lehetetlen_arnyekaban;2005-06-26.html

Sófár, 2005. június 26. http://regi.sofar.hu/hu/node/31837

 

Egy bérház élménye 1944/45 fordulóján

Jelenkor, 2014. 7–8. pp. 765–779. http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2971/egy-berhaz-elmenye-19441945-fordulojan

Csillagos házak [honlap]. http://www.csillagoshazak.hu/#overlay=hazak/XIII/bulcsu21a

 

Egy fogalom kialakulása. Nem zsidó stációk

Holmi, 2010. február. http://www.holmi.org/pdf/holmi2010-02.pdf

 

Nem zsidónak lenni. Gondolatok Magyarország zsidótalanodásáról

„Napló” [kéziratban terjesztett szamizdat], 1980. március 31. – 6 kéziratoldal.

Lélegzet est [részletek felolvasva], 1984. május 19.

A Napló. 1977–1982. (Válogatás). Szerk. Barna Imre et. al. – Budapest: Minerva, 1990. – p. 244–250.

Múlt és jövő. 1990. 2. sz. – p. 5–12.

 

Kiemelt kép: Ungvary Rudolf. Forrás: internet

Hozzászólás