Hangoló

0

szerző: Politzer Tamás

Mindig ez van. Ha eszébe jut néha-néha a hegedű, olyankor a húrok élettelenek, lehangolódtak. Már régóta nincs meg a hangoló síp, ezért hallás után szokta a g, d, á, é húrok felhúzó kulcsait vagy a finom hangolókat a megfelelő állásba tekerni. Gyerekkori tapasztalat, hogy a hangolás akkor sikeres, ha a Zsipp-zsupp kenderzsupp, ha megázik, kidobjuk… kezdetű gyerek dalocska húronkénti próbálgatásával elfogadható a dallam…

 G-húr

A kínai gyártású hangszer úgy került hozzá, hogy az előző hegedűjét elvitte egy javító mesterhez, mert a hátlapon repedések keletkeztek, továbbá a fekete húrfogó lap ragasztása több helyen elvált. Ilyen állapotban nem merte felhangolni, mert ha a húrokat megfeszíti, talán szét is esik a hangszer… A mester levette a húrokat, a húrlábat, forgatta, nézegette, majd kimondta az összeget, ami a hat számjeggyel kezdődő szám felét majdnem elérte: Darabjaira szét kell szedni, elölről kell kezdeni a ragasztást, a rögzítést, a szárítást, a fényezést. Ki kell cserélni a húr fogó lapot, mert az méretileg nem is ehhez a hegedűhöz való, az összes hangoló kulcs cserére szorul, mivel házilagos készítmény – bár szép munka -, de ezekkel a hangolt állapot megtartása nem biztonságos, nem tökéletes, aztán a vonóban lévő – most nagyjából fele – szőrt is cserélni kell. Egyébként ügyes munka, bár nem hangszerkészítő keze munkája, inkább egy asztalos készíthette…

Ez utóbbi megállapítás helytálló volt. Az örökösöktől nem fogadott el a jogi tanácsért pénzt, ők azonban mindenféle célzásokat tettek, hogy majd akkor postán küldik a pénzt vagy az ajándékot, majd kitalálják ők, az biztos… Eszébe jutott, hogy jó pár éve már nincs hegedűje: Hagyjuk a honorálási haditervet, ha még megvan a néhai nagypapád, Gergely bácsi hegedűje, szívesen elfogadom, ott volt az a műhelyben…Ó, de jó ! Ha kell, tiéd az összes asztalos szerszám is, mert azokkal sem tudunk mit kezdeni…

Posztóval volt bélelve a hegedűtok, keskenyedő végében fedeles fiókocska rejtette a gyantát, a tartalék húrokat. A hegedű fedőlapjának nyílásán bekukucskálva megállapította, hogy halvány tintaceruzával írott évszám látható az úgynevezett lélek mellett. A lélek egy ceruza vastagságú rudacska és funkciója az, hogy a hegedű elő- és hátlapját egymástól megfelelő távolságban, feszesen tartsa és a hangrezgést is átvigye.

A hangszerész mester ajánlatot tett: Ha sokallja a javítás költségét, cseréljünk. Én elfogadom a javításra hozott hegedűt tokkal, vonóval együtt, cserébe adom ezt a kissé világos lakkozású kínait, a szivaccsal is bélelt, cipzáras, fekete, műszálas tokkal… Ha nincsenek hangversenyező igényei,meg lesz elégedve a kínaival, jó kis gyakorló hangszer. Áltartója is van és finomhangolói is… Ja, és kérek még ötezer forintot, adok még négy tartalék húrt is, gyantát is…

Elfogadta a cserét, de nem adta oda a régi hangszer tokját. Rájött aztán, hogy üzleti döntést érzelmek, nosztalgia nélkül kell meghozni, ugyanis a fatokhoz történt ragaszkodása hiába való volt: otthon átcserélte – volna – a hegedű tokokat. Puff neki, a régi fatokba nem fért bele az új hegedű, némelyik sarkát le kellene csiszolni, vagy a Gergely bácsi gyártotta fatok nem szabványos?

D-húr

A szétszáradt hangszer előtti tíz évben nem volt gondja a hangolással, mivel nem volt hegedűje. Korábban, egyetemistaként – bár nem sok kellett a napi megélhetéshez -, kisebb fajta pénzügyi csődbe jutott. Megvált a felhúzós, szovjet „villanyborotvától”, egy tiszti derékszíjtól, amihez egy üres pisztolytáska is tartozott, eladta az egy hónapra szóló menzai reggeli és vacsora jegyeit is. Nem volt elég a bevétel. Gondolt egy merészet: már úgyis kilépett az egyetemi zenekarból, el kéne adni a hegedűt. A cégtábla szerinti „Steiner fúvós- és vonós hangszer kereskedő” a zöld színű vászontokból elé tett szerszámot érdektelenül, unottan nézte, majd mutatóujjával messzebbre tolta magától: Kösz, nem kell, ki vesz manapság hegedűt, minden gyerek gitárért kuncsorog. Kezdte dicsérni a portékát, ecsetelte megrendült anyagi helyzetét, az ösztöndíj szégyenletesen alacsony összegét. A kiselőadást félbe szakította a hangszerész: jó, jó, jó, most az egyszer kivételt teszek, az én gyerekem is diák, tudom, hogy a világ pénze nem elég…Adok kétszázat, és ha gondolod, bármikor visszaveheted ugyanennyiért…Nyugi, ez még két év múlva is itt porosodik…

A gyorssegély jól jött. Tényleg nem hiányzott a hangszer, nem, mert a nagyjából 15 négyzetméteres kollégiumi szobában különben sem lehetett játszani. Ott ugyanis a két darab emeletes ágy valamelyik – vagy mind a négy – birtokosa rendszerint „otthon” volt, s valaki mindig olvasott, udvarolt, kártyázott, sakkozott, zenét hallgatott, vagy magolt a vizsgára… Gyakran mindez egyszerre zajlott… Egy vasárnap délután csoda történt, egyedül maradt a szobában. Elővette a szekrényből a hegedűt és játszani kezdett… Valaki elkezdte verni ököllel az ajtót. Nem a bejáratit, hanem a másik szoba válaszfalán lévő, lezárt ajtót. A két egybenyíló szobát az ánti világban két papnövendék használta. Az egyik szoba volt a dolgozó szoba, a másik a háló. Az államosított papnevelde egyetemisták kollégiuma lett. A háló- és a dolgozó szoba közötti ajtót lezárták, kilincsét kiszedték, a régi hálószoba folyosó felőli falán nyitottak egy új ajtót, így aztán két szoba lett a két kispap egykori otthonából, így mindegyik szobát négy-négy egyetemista használhatta, tehát a tanuló ifjúság létszáma négyszerese lett… Volt idő, hogy még egy szimpla ágy került egy-egy szobába… Akinek a holmija nem fért a faliszekrény valamelyikébe, az kapott egy lelakatolható két ajtós szekrényt a folyosón.

Nos, a szomszéd szoba egyik lakója dörömbölt a közfalon maradt ajtón és igen csúnya szavakkal követelte a nyivákolás befejezését, merthogy ő hajnalig tanult, most szeretne aludni… Visszaszólt a hegedűs: Józsikám, örülhetnél, hogy nem a trombitát választottam annak idején… Meglazította a vonót és szomorúan becsomagolta zöld huzatába a hangszert. Jó lett volna pedig legalább félórácska zenéléssel kikapcsolódni, az előző nap kiábrándító eseményére némi feledtetőt nyerni. Szörnyű volt a tegnapi találkozás: a hetek óta keresett-kutatott lány lépett ki az Éva presszó ajtaján. Lelkesedve és izgatottan indult feléje: végre beszélhet vele… Nem, nem beszélhetett, a lány mögött kilépett a srác is, akin hófehér farmer, hófehér pulcsi, hófehér cipő…Utóbbiról lerítt, hogy bizonyára házilagosan rákent fehér falfestéktől kapta nyári színét. Köszönt volna nekik, de azok egymásba karolva, a külvilágot semmibe véve, csak egymással törődtek, nevetgélve elmentek mellette. Még évekig utálattal gondolt vissza erre a „találkozóra”: ezzel a beképzelt segédsegédsegéd színésszel jár összebújva a vonzalom tárgya? Évekig figyelte később a konkurens színészi pályáját, s tapsikolt magában, hogy a srác neve főszereplőként nagyon ritkán tűnt fel színházi plakáton. A bölcsész leány ugyanakkor sikeres riporter lett…

Az egyetemi zenekar és a színtársulat együtt utazott a szomszéd városba, valamelyik nemzeti ünnep okán tartott műsorban fellépni. Ő bizony gyakran nem tette a húrokra a vonót, mert alig látta a kottát, a karmestert, ugyanis egészen másutt járt a figyelme, minden gondolata. Már a buszon feltűnt neki a Karnyóné szerepében játszó bölcsész lány. Emiatt nem volt kedve olyan prózai dolgokkal foglalkozni,hogy időben lépjen be a kotta szerint, s addig tartson ki a hangszerének hangzása, amíg kell…

Az egyetemi zenekarba egyébként az unalom űzte. A meghallgatáson a zenekarvezetőnek a Parasztkantátát játszotta fejből. A tanár hamar leintette: régen gyakoroltál, bizonytalan a hangfogásod, a vonó tartásod billeg, mereven tartod a vonót, lógatod a hegedűt az állad alatt. Ha rendszeresen jársz a próbákra, megbízható hegedűs lehetsz. Üdv a zenekarban, adom a kottákat! 

Nagyon jó volt zenélni, élvezte a próbákat. A zenekar vezető egyszer megkérdezte, mitől van az a fekete folt a hegedűjén. Elmesélte: a katonaság után nagyon unatkozott, nem találta a helyét, nem szórakoztatta semmi, se az olvasás, se az úszás, se a haverok társasága, szokatlan volt a szabadság: parancsok, utasítások nem szabályozták a napjait ébredéstől elalvásig. Unalmában meglátogatta a cigányzenészt, akitől tíz évesen az első hegedűjét vették. Az öreg rábeszélte, hogy vegye kezébe a vonót, vigye el a hegedűt, ráér kifizetni, ő majd rendezi az özveggyel a pénzügyeket, a hegedű ugyanis egy nemrég meghalt zenekari társáé volt. Az a kis égésfolt a húrláb mellett nem zavarja a hangzást, ne féljen. Azt egy égő cigaretta okozta: az egyik szünetben – míg a zenészek vacsoráztak -, nem tudni ki és miért a húrokra égő cigarettát tett, annak parazsa ráesett a hangszerre, a pincér vette észre a füstölgő hegedűt… Az újra lakkozással nem lehetett eltüntetni, mert az égés kissé belekapott a fa anyagába is. Nem volt hozzá tok, anyja vett két méter zöld szövetet, órákig igazgatták, szabták a hangszerhez illő formát, cipzárral akarták a zárhatóságot megteremteni, de se égen, se földön nem találtak megfelelő méretűt, maradt a tizenakárhány gomb a hozzájuk varrt gomblyukakkal. Ismerte ő látásból az elhunyt hegedűst, az a mese járta róla, hogy imádta a birkapörköltet. Történt egyszer, hogy a falusi lakodalom végén – másnap délelőtt – fáradtan, álmosan tántorgott ki a banda a falusi ház kapuján. Emberünk megbotlott a küszöbön, elvágódott, az egyik hóna alatt vitt hegedű elrepült, a másik hóna alatt szorongatott hegedűtok is megvált tőle, sőt kinyílt és jó adag pörkölt ömlött ki belőle…

A-húr

A középiskolai években nem volt hangszere, mert a gimnázium előtti időben az iskolai zenekar hangszerén játszott. Egyszer a kölcsön vonót tönkre tette véletlenül: a próbára igyekezett gyalogosan, zenekari társa fékezett mellette, javasolta, üljön fel mögé, hátra, a csomagtartóra, menjenek együtt. Az iskola előtt leugrott a kerékpárról, a viaszkos vászon tok végét a hátsó kerék küllője elkapta, reccs, a vonó vége letört…Mint egy idétlen, fura ostor, úgy festett a vonó. A zenekar vezető csóválta a fejét, bosszúsan dörmögött, és adott másik vonót. Két sztárja volt az iskolások vonós zenekarának, a Rácz testvérek, akiknek anyai és apai ágon minden ősük cigányzenész volt. Ők az első olvasás, lejátszás után már nem nézték a kottát, a dirigens zenetanár elégedett mosollyal, behunyt szemmel élvezte, hogy a két Rácz hogyan diktálja a többieknek az ütemet, a szünetet, a tiszta hangzást…A próbákat mindig azzal fejezték be, hogy a tanár elkezdte énekelni: Üüdv rád és házaad népére, te jó száántóveető, tee mindig szíveesen fogadsz, miként aa nyáriidő…A Ráczok intettek és jött az öröm zene, Bach Parasztkantája. Rendszerint többször is játszották… 

E-húr

Elég göröngyös út vezetett az iskola zenekarig. Hiába hegedült korábban már három éve, az újonnan alakult zeneiskolát nem kezdhette el. A felvételin kotta – és jóformán hiba – nélkül előadta a Parasztkantátát, a szolfézs- és az elméleti tudása a felvételi bizottság szerint azonban jóformán elégtelen volt. Kezdje elölről, aztán ha megfelel a szolfézs vizsgákon, jöhet a hegedűtanulás – elölről. A Rácz fiúk végig sem játszották a választott feladatot, a zsűri elnök tapsolt és kihirdette, hogy felvételt nyertek. Zeneiskola helyett visszakérte magát a korábbi hegedű tanárához, a nyugdíjas kántortanítóhoz. Igaz, hogy ő havonta ötven forint tandíjat kért, ám vele szívesen játszottak együtt már nagyjából három éve. Hangolással, hangpróbával kezdték, el kellett aztán játszani az előző órán tanult, gyakorlásra feladott darabot, a kántor a hibáknál, melléfogásoknál megállította, kezdték elölről, s ha már nem kellett javítani, neki láttak vagy a korábban tanultak ismétléséhez vagy új darab tanulásához. Az is gyakori volt, hogy hármasban húzták a vonót: a volt kántor, ő, meg a másik kedvenc tanítvány, Tóth Kati. Tibor, a lány bátyja meg borúsan, irigykedve hallgatta a triót, ő csak a szülők kívánságára járt hegedű órára, tudta, hogy hallása egyáltalán nincs, nem tudta tehát, hogy a lefogott hang jó-e vagy hamis. Néha egy negyedik furcsa hang is csatlakozott a zenéhez: ha a kutyája elkísérte az órára, az ablak alatt vonított, ameddig a tanár vonóját suhogtatva el nem zavarta. Érdekes, hogy az otthoni hegedűhanggal a kutya nem törődött…

Feles hegedűvel kezdte. Volt néhány technikai malőr kezdetben: hiába törölgette egy puha ronggyal, valahogy nem fénylett neki tetszően az első hangszer. Gondolt egy merészet: a törlő rongyot átitatta denaturált szesszel, amit a gyorsfőzőhöz használtak nyáron. Megváltozott a kis hegedű színe, meg bizony, alaposan: szürke lett, a szürkeségből itt-ott előbukkant a régi barnás szín…Megtépázott, égő fülekkel haladt anyja előtt, aki elkísérte a cigányzenész ismerőshöz. Két nap múlva kapták vissza a hangszert új fényezéssel, politúrozva. Máskor meg az történt, hogy forgatta, nézegette a hangszert, s észrevett egy kis pálcikát annak belsejében. Kisollóval benyúlt, piszkálta, a pálcika eldőlt, a hegedű szinte lapos lett, a domborulata eltűnt, a húrtartó láb eldőlt, a húrok lazán, élettelenül nyújtózkodtak… A cigányzenész segített, kioktatta, hogy a pálcikának tartott alkatrész a hangszer lelke, a nélkül nincs hangzás …

Nem sikerült a hangolás? Förtelmes hangzású az emlékezetből, akadozva „játszott” Parasztkantáta, de a Tevje Ha én gazdag lennék…hangzása sem mindig azonos az eredetivel…

Megkereste a régi könyvek között a Hegedű Iskola I. kottás könyvet. Igen, ez volt az, ismerős a borítón a három név: Sándor-Járdányi- Szervánszky. Utóbbi szerzőről, zeneművészről böngészés után az is kiderült: posztumusz Világ Igaza lett…

Közben szert tett egy fontos információra: a neten is lehet hangolást segítő programot megnyitni: katt a húr szerinti betű (g, d, a, é ) alatti play parancsra és szól a kiválasztott hang, lehet hozzá igazítani a húrt… Mik vannak? Talán olyan program is, ami kontrollálja a kiválasztott, játszott darab hangzását, „vezeti” a hegedűst, mint anno a Rácz fiúk?

Hozzászólás