Vér és dzsihád Jeruzsálemben – egy 80 éves évfordulóra

0

Szerző: Veszprémy László Bernát

Nyolcvan éve, 1937 januárjának végén zajlott a kétéves palesztinai zavargások csúcspontja, melyet a brit hatóságoknak kellett leverniük. A terrorizmust manapság divat „modernkori rabszolgalázadásnak” látni, pedig a forgatókönyv – a zsidó és keresztény kultúra elleni uszítás, az indulatok dzsihádba korbácsolása és a fékevesztett pogrom – már akkor is adott volt, a támadásoknak ráadásul többször magyar áldozataik is voltak.

80 éves a palesztinai dzsihád

Jeruzsálem fekete péntekje”. „Utcai harcok és gépfegyvertűz a szent város utcáin”. Ezek a cikkcímek nem az elmúlt években jelentek meg, hanem a két háború közötti magyar zsidó sajtóban, ahogy a következő, a magyar zsidó Egyenlőség című újságban megjelent szöveg is egy közel száz éves jeruzsálemi pogromot írt le: „A jeruzsálemi kórházak jelentik, hogy a meggyilkolt zsidók közt számos nő, áldott állapotú asszony és gyermek is van. A jeruzsálemi zsidó vezetőség délután 3 órakor telefonálja a következőket: E percben támadnak az arabok nagy erővel . . . három bombát dobtak a zsidók ellen a jeruzsálemi óvárosban”.

Az 1936-37-es palesztinai muszlim felkelés egy lövöldözéssel kezdődött az év áprilisában, amikor a Nablusz melletti útakadálynál két zsidó sofőrt, Izrael Chazant és Cvi Dannenberget muszlim terroristák gyilkolták meg. Mindez – hogy egy muszlim zendülést muszlim terroristák támadása váltotta ki – persze nem meglepő, hiszen az összes többi palesztinai mészárlást 1920-1921-ben, vagy 1929-ben Hebronban is palesztinai arab terroristák kezdték. Chazan és Dannenberg gyilkossága érthető módon ellenreakciót váltott ki a korabeli militáns cionista jobboldalból, ezt pedig egy újabb muszlim zavargás követte: 1936 véres áprilisán az arab tömeg számos zsidó lakást és boltot dúlt fel, fosztott ki, emberéleteket is követelve.

jews_evacuate_the_old_city_1936
Jeruzsálem 1936 – angol katonák zsidókat menekítenek az arab zavargások után. Forrás: wikipédia

Az izraeli államépítés jeleire – melyek lehettek olyan apró dolgok is, mint például egy paraván felállítása a siratófalnál – a muszlim prédikátorok dzsihádot hirdettek a békés zsidó lakosság ellen, majd a feldühödött arabok rárontottak a zsidó lakosságra. Tom Szegev izraeli történész egy könyvében szemléletesen le is írta, hogy a brit rendőrség ráadásul sokszor beavatkozás nélkül szemlélte a vérontást. Dacára egyes történészek elképzelésének, a nyugati katonák és tisztviselők sokszor nem tekintettek „orientalista” módon, lenézően az arabokra: egyes dokumentumokból kisült, az angol gyarmati hatóságok sokszor nagyobb szimpátiával viseltettek az arabok, mint az európai zsidók iránt, egyszerűen azért, mert egzotikusnak találták az őslakosokat.

Természetesen a józan szemlélőben felmerülhetne, hogy mégis milyen problémája lehetett az arab lakosságnak a fejlődő és épülő országgal, azzal a cionista vállalkozó szellemmel, a brit- és nyugat-barát gazdasággal, ami máig felelős azért, hogy Izrael a Közel-Kelet egyik legfejlettebb országa, s hogy a teljes régióban az izraeli araboknak a legmagasabb az életszínvonala. A válasz többek között az iszlám kultúra – nem csak eszmetörténeti, de gazdasági – haladás-ellenességében, az egyén érvényesülésével szemben érdektelen arab nacionalizmusban és populizmusban keresendő, s talán azt sem szabad elfelejteni, hogy ezzel a technikai progressziót ellenző mentalitással szemben a zsidó bevándorlók, Tel-Aviv felépítői boldog vállalkozói szellemben építették az új hazát, hoztak létre üzleteket, gyárakat (dacára annak, hogy ez szembement a korszak puritán szocialista-cionista ideáljával).

A pogromoknak egyébként nem egyszer magyar áldozatai is voltak – például egy 1921-es támadás során a budapesti Zsidó Szemle közölte is a hazai sérülteket és halottakat: Aszódi Márton debreceni zsidót megölték, megsebesítették Salpéter Józsefet, a Katzburg testvéreket Kispestről és Rinagel Henriket. Az újság a magyar áldozatokról „Mártírium” című cikkében emlékezett meg. Az 1929-es pogromok előtt három nappal – írta a zsidó Egyenlőség – pedig még Szent István-napi imát tartottak Jeruzsálemben a magyar zsidók, ahol „a hőn szeretett magyar haza iránt” szólt az ima; az esemény végén táviratban üdvözölték Bethlen István akkori miniszterelnököt. A pogrom ideje alatt azonban – írta az újság – ugyanezen közösség tagjai az életüket féltették.

Persze – ahogy ma is -, akkor is voltak, akik a terrorizmus helyett a cionizmust hibáztatták: a bécsi kommunista újság, a Rothe Fahne (vagyis „Vörös Lobogó”) arról írt, hogy a „bennszülött arabok agyonlövik a fasisztákat”, a „betolakodott cionistákat”. Ha ez a hangnem az olvasót a mai nemzeti radikálisok szavaira emlékezteti, akkor ez nem meglepő; az „ébredő magyarok” egyik fajvédő lapja, a Szózat című újság is a testvéreikké fogadott „ébredő arabokat” méltatta, „Mohamed megbotránkozott fiait”, akiknek „a kapitalista zsidók kiszívják a vérét”. Ugyanezt a hangnemet ütötte meg a harmincas évek pogromjainak kommentálásában maga Adolf Hitler, aki – a Győri Nemzeti Hírlap című szélsőjobboldali újság 1938. szeptember 13-ai száma szerint – így beszélt: „Nem vagyok hajlandó arra, hogy itt Európa szívében második Palesztinát engedjek létrehozni. A szegény arabok védtelenek és elhagyottak”.

Semmi új sincs a nap alatt – tartja a Prédikátor könyve. A fenti történet is ezt látszik igazolni, hiszen a 80 éves cikkek és vélemények szinte ma is ugyanígy jelennek meg. Elég csak ma is egy pillantást vetni az Izraelt gyűlölő szélsőbaloldali és szélsőjobboldali újságokra, vagy a Jeruzsálemből érkező merényletek híreire, és az olvasó meggyőződhet: az ideológiai lövészárkokban álló körök akkor is ugyanúgy, ugyanazon sémák alapján értelmezték az objektív valóságot, mint ma is. Persze a történet bizonyos szempontból meg is nyugtathatja a szemlélőt: Izrael – illetve a korabeli zsidó közösség – akkor is magát védte, és ma is magát védi meg.

 

Kiemelt kép: palesztinai dzsihád, 1936-1939. Forrás: internet

 

 

Hozzászólás