בית קפה

Kölcsönélet – 3. rész. Tűzszünet

Ziva David/ujkelet.live

Nida megszokásból vett egy újságot, amit akár becsukott szemmel is választhatott volna. Mindennap leemelt egyet a legközelebbi újságos standjáról a hozzá közel álló polcról bárhol is volt, itthon vagy külföldön. Találomra. Nem kivételezett senki javára, úgy érezte ez a legkevesebb, amit megtehet a sajtószabadság nevében. Nagy szavak, gondolta keserűen. Természetesen jóval többet is megtett az újságvásárláson túl az ügy érdekében, de ahogy telt az idő már csak arra tudott gondolni, vajon mi értelme ennek a szélmalom harcnak. Elgondolkozva nézte a kezében tartott vaskos napilapot. Gyerekkorában csak annyit tudott a zsidóságról, hogy pénteken egy napra megáll az élet és ez azt jelenti, hogy nem jelenik meg újság, nincsenek hírek és nem történik semmi félelmetes. És látja az Örökkkévaló, hogy ez jó. Ennél több bizonyosságra sosem volt szüksége, pedig hamar rá kellett jönnie, hogy igenis megjelenik az újság csak az ő házukban és a környékükön nem vesznek róla tudomást.

Forgatta kezében a pénteki dupla kiadást, kétszer annyi élvezet, papír és nyomdafesték. Ma még inkább szennyezzük a környezetet, pontosan tudta mekkora a járulékos veszteség, de akkor sem bírta elképzelni a jövőt nyomtatott újság vagy könyv nélkül. Tétovázott egy kicsit, aztán levett a polcról szokásától eltérően egy másik lapot is. Fizetett majd betért a közeli pékségbe kávét és süteményt venni. Kilépve a boltból saját magához képest lassú léptekkel indult el, hogy legyen ideje összeszedni a gondolatait, de közben ne hűljön ki a kávé sem. A kora reggeli meglehetősen csípős hidegben, túl sok ideje nem maradt.

Próbált a munkájára gondolni. Nem sok sikerrel, mindig ugyanott kötött ki. Meravon járt az esze, aki mit sem változott. Évekig, de volt úgy, hogy akár tíz évig még csak nem is hallott róla semmit. Aztán egy nap megint ott állt előtte és mindig csak annyit bírt mondani, hogy nem változott semmit. A dolgokat nem lehet így leegyszerűsíteni. Akkor és most, csak neki tűnt úgy, hogy minden a régi. A körülmények nagyon is változtak, és ami a legfontosabb, ő, Nida volt, aki leginkább megváltozott. Nem volt benne biztos, hogy mai fejjel másképp alakítaná a dolgait, ha újrakezdhetné és nem értette, miért akar folyton visszamenni a múltba csak azért, hogy újra elkövesse ugyanazokat a hibákat?

Merav tizenhat volt, amikor először találkoztak. A lány jelentette számára Izraelt, ezerszer elmeséltette vele a hatnapos háborút, amiről Merav sem tudhatott sokat, hiszen mindössze öt éves volt akkoriban. Elmondatta vele, újra és újra és aztán a jom kippurit, amire már jobban emlékezhetett. Merav volt a hős. Aztán elment katonának, és ő ott maradt, ahol mindig is volt. Moszkvában. Utána már hiába próbálta visszakapni Izraelt. Nem ment, évtizedekre távolmaradtak. Néhány éve fordult a kocka, egyre jobban hiányzott az a gyerekkori álom. Erec Izráel, a haza. Ezúttal ő jött házhoz, de Meravval úgy beszélni, mint régen, a mai napig nem tudott. Helyette megkapta az izraeli álmot. Névlegesen, nyomtatott formájában.

Van egy fél éve vagy talán több is, legutóbbi meglehetősen rövidre sikeredett találkozásuk óta, ami elég heves szakmai vitával zárult egy jelentéktelen ügy miatt. Néhány napja ártatlanul, ugyanolyan szemrebbenés nélkül nézett rá, mintha csak tíz perce váltak volna el. Merav volt az egyetlen, aki sosem haragudott rá, és ez korántsem volt annyira megnyugtató. Egyszerűen átnézett rajta, miért is haragudott volna. Mondhatott neki bármit, egyszerűen hidegen hagyta. Körülnézett a kis sikátorban. Majdnem ugyanaz lehetett, mint ötven évvel ezelőtt, de mindenki tudta már régen más szelek fújnak. Idővel mindketten megöregedtek és velük együtt az eszméik is kikoptak a valóságból. Már nem volt olyan biztos a dolgában mint régen, amikor megérzésből tudta, mit mikor és hogyan kell tennie.

A péntek reggeli áhitatos csendet percek múlva felváltja az ilyenkor szokásos látszatra kaotikus, rendszertelen kapkodás. A múlt heti sábátot végül elhalasztották mára, volt akinek készenlétben kellett állni az ENSZ-határozat miatt és nem akarta erőltetni. Egy újabb sarkallatos vita téma, amiből legalábbis, ha Meravon múlik, megint rosszul fog kijönni, gondolta és megnyomta a csengőt, ami persze nem működött. Kopogni készült, amikor megszólalt a müezzin. Felesleges lett volna próbálkoznia, inkább lenyomta a kilincset. Engedett. Belépve az ajtón, a biztonság kedvéért ráfordította a kulcsot. Itt tényleg semmi nem változott. Ugyanolyan felelőtlen, mint kamaszkorában. Nyitva hagyja az ajtót, de csakis az ajtót. Nesztelenül lépkedett, feleslegesen. A müezzin hangja elnyomta a zajokat.

Merav azt hitte még mindig álmodik. Lassan eszmélt rá, hogy hol is van tulajdonképpen és a reggeli homályból egy kéz nyújtotta kávétól illatozó pohár nem álom, hanem valóság. Az árvaházban nem hozták az ágyba a reggelit. Hideg volt, semmi fűtés a környéken, mint gyerekkorában. Nehezen tudott szabadulni az álom képeitől. Dideregve, lehunyt szemmel iszogatta a sűrű, meleg italt. Még érezni lehetett rajta a frissen darált kávé aromáját. Harmadosztályú kávébab, hosszúra eresztve. Pár másodperc és semmi értelme, mert langyossá válik. Már nem is csodálkozott azon, hogy került elé az idegen. Megint nyitva hagyta az ajtót. Egyszer azt olvasta, attól való félelmében hagyhatja nyitva az ajtót, hogy nem tud időben menekülni. Neki inkább mást jutatott eszébe, az árvaházat és utána az örökös háborút meg a készenléti állapotot. Lehetett volna ez is, de az igazi ok egészen más volt.

– Kezdetnek nem rossz – mondta és felhúzta az orrát. Megjátszotta a kényszeredett arcot miközben az utolsó kortyot is kierőszakolta a papírpohár aljáról. – Jut eszembe, az elmúlt alkalommal többet beszéltünk, mint az elmúlt tíz évben összesen. Ami nem volt nehéz, leszámítva a múltkori esztelen igencsak rövidre sikerült vitát, még csak nem is láttalak vagy száz éve. Ehhez képest, csak úgy besétálsz az ajtón.

– Legközelebb ne hagyd nyitva. Biztos vagyok benne, hogy a következő váratlan látogatód, nem fogja felszolgálni kedvenc kávédat. Egyébként miért is nem beszéltünk akkor, azóta – nyújtotta a süteményes dobozt Nida.

– Nagy reményű beszélgetéseink úgy érnek véget, hogy azzal vágod be az ajtót magad után, felejts el, jobb ha nem keressük egymást. Te szoktad kérni nyomatékosan, nem mintha eszembe jutott volna valaha is utánad mászkálni. Sokáig könnyű volt betartani hiszen fizikailag is nagyon messze voltunk egymástól, de amióta egyszercsak idecsöppentél és ráadásul véglegesen, néha becsúszik egy-egy szakmai kereszteződés. Emlékszel, először pontosan 1991-ben egyeztünk meg abban, hogy nem keressük többet egymást. Te követelted és én beleegyeztem. Zárjuk is rövidre. Nem bírok rájönni, hogy tulajdonképpen mit is akarsz tőlem. Meghívtál sábátra, aztán jött a csavar. Igazából én hívjalak meg sábátra. Aztán a következő csavar, vendégeket is hozol. Mire megy ki a játék és mit keresel itt ilyen korán reggel?

– Elviszlek bevásárolni, hogy legyen mit enni adnod a vendégeknek este. Kérsz még egy kávét, úgy látom nem volt elég. Nem merek bemenni a konyhába, úgy érzem összedől ez a ház és Te természtesen megvárod, amíg rádomlik egy szép napon. Csak szólok, eléggé közel járunk ehhez a naphoz.

– Te ne panaszkodj, a ház a múltam vagyis az örökségem. Eléggé romos az igaz, de Te akartál idejönni. Lehet, hogy a vendégeidnek nem lesz elég előkelő. Egyébként nálam is lehetett volna sábátolni, az én saját házamban, a tudod hol.

– Ne kezdd megint. Semmi bajom a telepeseiddel, csak most inkább kihagyom a megtiszteltetést. Különben meg hova hívtalak volna? A Waldorf-Astoriába, itt van a közelben, pár perc séta mindössze. Szánalmas lenne.

– Igazad van, tényleg szánalmas lenne. Kiket is akarsz meghívni, az olajbáróidat vagy a ciánt reggelizett nyomozóidat. Tényleg szánalmas. Kevésbé lenne szánalmas, ha valamelyik aktuális Kátjád főzné a vacsorát. Ahhoz, hogy túléljétek az is elég lenne, ha megrendeli és aztán az asztalra teszi.

– Szépen kértelek és tudod, hogy nincs semmiféle Kátja. A harmadiknál feladtam – kimondani rosszabb volt, mint a valóságban átélni a válásokat. Szerencsére csak pénz kérdése volt. Elmosolyogta magát, miért kell mindig mindent komolyan venni?

– Nem tudom, de igazad van. Megígértem, hogy ennyit megteszek érted és meghívlak vacsorára a haverjaiddal együtt. Nem tudom, mi lehet ennyire fontos és valami azt súgja, még egy csavar következik. Feleségeid pedig a magánügyed, nem kellett volna visszaélnem vele. Azért nem sajnállak egy kicsit sem, nem vagy Te annyira ártatlan, mint tudjuk. Biztosan megvan a következő jelölt, mert Te mindig biztosra mész.

– Na és mi a helyzet veled. Én csak az áldozat vagyok, veled ellentétben, aki ekkora hibát sosem ejtesz.

– Tűzszünetet ajánlok – tette fel a kezét. Látom kötelező olvasmány is lesz, csak nem nekem hoztad? – nézett kérdőn az újságokra és már egyáltalán nem volt olyan bosszús a hangja. Főzhetsz egy kávét a konyhában amíg felöltözöm, ha túléled akkor mehetünk vásárolni. Ugyanis nincs időm és biztos vagyok benne, hogy neked ismét meg kell menteni a világot. Ja, és ha nem hagysz sütit, megöllek.

– Arról volt szó, hogy tűzszünet! – kiáltotta utána a férfi miközben kettétörte az utolsó darab édességet. A hangja játékosan cinikus volt, a tekintete már kevésbé.

Advertisements

1 reply »

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s