Gondolatok 1947. november 29-ről

4

szerző: S. Zoltán

A napokban meglátogatott legidősebb unokám. Elég ritkán történik ez meg. Már 25 éves de még ma is úgy kezelem őt, mint régi diákéletében, amikor minden találkozásunkon arról vallattam, hogy mit tanul az iskolában. Őszintén szólva soha nem rajongott ezekért a vallatásokért. Én meg nem tudtam lemondani erről a rossz szokásomról.

Most is, miután kikérdeztem egészségéről, családi életéről és hogy boldogul a munkahelyén, azon vettem észre magam, hogy megkérdezem tőle, hogy mit mond neki az 1947. november 29-ei dátum. Nagyon felületes, rövid választ kaptam rá és sajnálattal könyveltem el újra, hogy ezt a generációt nem nevelték az iskolában nemzetünk történetének ismeretére.

Aztán, távozása után magamba merültem és megkérdeztem magamtól, hogy ha tőlem kérdezné valaki, hogy mit mond nekem ez a dátum, mit is mondanék neki. Biztosan avval kezdeném, hogy elmesélném személyesen átélt élményeimet erről a nevezetes napról. De amikor odáig jutottam, hogy megmagyarázom, hogy mik voltak ennek a nevezetes napnak az előzményei, arra a konklúzióra jutottam, hogy sajnálatos módon elégedetlen lennék válaszom színvonalával.

Hát nem röstelltem és elhatároztam, hogy utána nézek ennek az eseménynek, hogy ne hozzak szégyent ősz fejemre, ha netán megkérdeznek. És így is lett. Utána néztem, sőt még sokáig elmélkedtem is rajta. És így születtek meg ezek a gondolatok, melyeket most papírra vetek.

Az első világháborúban a vesztes oldalon harcoló Ottomán Birodalmat a győztes hatalmak felosztották egymás között már 1916-ban a Sykes-Picot egyezményben és az azt követő, kiegészítő egyezmény alapján. Önálló arab államok létesültek részben angol, részben francia védnökség alatt, csak Palesztinát adta a Népszövetség Nagy-Britannia kezébe. Mai napig nehezen érthető, hogy miért vállalta magára Nagy-Britannia ezt a kétségtelenül hálátlan szerepet, ami annyi fejfájást okozott neki. 1948-ig lavírozott két ellenséges nép között, néha a Balfour-nyilatkozat céljait részesítve előnyben, néha az arab ellenállást. Lázadások, terror akciók jellemezték a Palesztin mandátum területét úgy az arab, mint a zsidó lakosság részéről. Palesztinában, nem úgy mint a kőolajban gazdag Irakban, nem voltak kiaknázásra váró természeti kincsek. A mandátum elfogadása nemcsak financiális terhet jelentett a briteknek, de jelentős  emberveszteségnek is kitették magukat a rendfenntartó katonai egységeik.

Ami megmagyarázza a britek készségét, hogy magukra vállalták a nehézségeket az, hogy palesztinai jelenlétük lehetővé tette a Szuezi-csatorna akadálymentes használatát, a távol-keleti gyarmataikkal való ősszeköttetés végett.

Tulajdonképpen a Szuezi-csatorna volt a közvetlen oka Anglia jelenlétének a Közel-Keleten. 1869-ben nyílt csatorna eleinte francia-brit közös működtetés alatt állt, majd 1882-ben teljes brit ellenörzés alá került. Az Ottomán Birodalom csatlakozva a központi hatalmakhoz az első világháborúban, támadást indította a csatornát biztosító angol hadtestek ellen. Ezek visszaverték a támadást és Allenby tábornok vezetésével bevették Jeruzsálemet 1917. december 9.-én.

A Balfour-nyilatkozat

A zsidó nemzeti otthon gondolata már az 1917. november 2.-án közzétett Balfour-nyilatkozatban megjelent a köztudatban. Megfogalmazását hosszú, fáradalmas viták előzték meg. Minden várakozással ellentétben éppen az angol zsidóság prominens képviselői hangoztatták tartózkodásukat a nyilatkozattól. Némelyek megemlítették, hogy sem a spanyol sem a portugál zsidóság nem telepedett le Erec Jiszráelben kiüldözésük után, és azt is mondták, hogy az angol zsidóságot dupla lojalitással fogják vádolni, a nyilatkozattal szembeni tartózkodása miatt.


Chaim Weizmann, mint neves kémikus Angliában élt az első világháború idején és hasznos szolgálatot tett a brit hadiiparnak. Kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett az angol kormány befolyásos tagjaival és mint a cionista szervezetek egyik vezetője nagy szerepe volt a Balfour-nyilatkozat létrehozásában.

Miután Weizmann elfogadta Lord Balfour fogalmazását, megszületett a nyilatkozat végleges szövege. Lord Balfour, a brit kormány külügyminisztere Lord Rotschildhoz intézett levelében közli a brit kormány határozatát, miszerint Őfelsége kormánya jóindulattal tekinti a zsidó nép otthonának megalapítását Palesztinában, és a legjobb törekvésével azon lesz, hogy e cél megvalósítását előmozdítsa.

Figyelemre méltó, hogy a nyilatkozat otthonról beszél és nem államról. Továbbá, hogy Palesztinában és nem Palesztina területén. Mindkét fogalmazás döntő szerepet töltött be a cionizmus államalapító törekvéseinek megvalósításánál és a jövendő állam határainak meghatározásánál.

A háborút követő béketárgyalások folyamán az 1920-ban Sanremóban tartott konferencián az antant hatalmak Nagy-Britannia mandátuma alá helyezték Palesztinát. A Népszövetség genfi ülésén iktatták érvenybe 1923. szeptember 29.-én, hogy Nagy-Britannia felelőssége olyan körülményeket teremteni a mandátum területén, mely biztosítja a zsidó nemzeti otthon létrehozásának lehetőségét.

Hogy mi érthető az “olyan körülmények” fogalma alatt, arról nincs egyértelmű említés. De ha figyelembe vesszük, hogy a Népszövetség Wilson amerikai elnök kezdeményezésére alakult meg, és az ő elveinek megvalósítását tűzte ki céljául, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az idők folyamán a zsidó lakosságnak többségre kell szert tenni Palesztinában az arab lakossággal szemben. Ez a többség nem lézetett 1923-ban, és nem is valósulhatott volna meg a Fehér Könyv bevándorlási korlátozásai miatt a mandátum teljesen időtartama alatt. Kérdéses az is, hogy ha nem lett volna bevándorlási korlátozás, a galutban élő zsidóság milyen mértékben élt volna a lehetőséggel.

Mindenestre a Népszövetség határozata nem említi, hogy a zsidók bevándorlását Palesztinába a britek korlátozhatják, ez csak a brit kormány Balfour-nyilatkozattal szembeni ellenséges hozzáállásának tudható be. Ehhez természetesen hozzájárult az arab lakosság egyre növekvő tiltakozása a cionista “honfoglalással” szemben, és az angolok szándéka, hogy megakadályozzák az ebből fakadó arab felkeléseket, véres lázadásokat.

Nem részletezem a Brit Mandátum eseményeit. Túl hosszú lenne az események leírása, a jisuvban uralkodó megoszlás a Brit Mandátum hatóságaival szemben, a Hagana, az Ecel, a Lehi egymás közti és az angol hatóságokkal szembeni viszonyát. Nem is sorolom föl a számos vizsgálóbizottság látogatásait Palesztinában a mandátum alatt. Mindezt meg lehet találni komoly, értékes tanulmányokban.

Itt az ideje, hogy rátérjek, mi vezetett közvetlenül ahhoz, ami 1947. november 29.-én történt.

1945. május 8.-án befejeződött a második világháború. 50 millió áldozata volt, köztük 6 millió zsidó. Nagy-Britannia győztesen, de óriási emberáldozattal és gazdasági károktól megtépázva került ki a háborúból. A háború kétségtelen hőse Winston Churchill, aki megmentette a világot a náci uralom borzalmainak folytatásától. Őt egy közepes értékű államférfi követte, Clement Attlee. Vele együtt jött Ernest Bevin, aki nagy szerepet játszott a Brit Mandátum alkonyán Palesztinában. Nemcsak, hogy anticionista, még antiszemita is volt. A britek megunták a dicsőséget Palesztinában. Rájöttek arra, hogy több a káruk, mint hasznuk a mandátum fenntartásában.

A gyarmatosítás ideje hanyatlóban volt, kezdett kijönni a divatból, India, Pakisztán és Burma független államokká váltak. A Szuezi-csatorna stratégiai fontossága lényegesen csökkent.

A Népszövetséget felváltotta az Egyesült Nemzetek Szervezete, röviden ENSZ. A holokauszt borzalmai még frissen éltek a világ tudatában. A túlélők tízezrei még nyugat-európai menekülttáborokban tengették életüket és arra vártak, hogy befogadják őket valahol a világon, hogy új életet kezdjenek.

Truman elnök igyekezete, hogy jóvátegye Amerika “zárt kapu” politikáját a hitleri üldöztetéstől menekülni próbáló zsidók befogadására a harmincas években csak részleges megoldást hozott a Holokauszt túlélők problémájának megoldására.  Úgy a szenátus, mint a képviselőház, sőt az amerikai közvélemény is ellenezte a kapuk megnyitását. Ennél fogva Truman jelentős nyomást gyakorolt Nagy-Britanniára, hogy Palesztina megnyissa kapuit a túlélők számára.

Bevin, mint említettem, nem lelkesedett az ötletért és kiutat keresve az amerikai nyomás elhárítására az ENSZ elé terjesztette az ügyet. Így született meg az UNSCOP vizsgálóbizottság, melyben 11 tagállam képviseltette magát, de a nagyhatalmak közül egyik sem volt jelen.

A bizottság 1947. nyarán több látogatást tett Palesztinába, hogy megbeszéléseket folytatassanak a zsidó és az arab lakosság képviselőivel. Novemberben terjesztették be javaslatukat Palesztina felosztására, egy zsidó és egy arab független állam létesítéséről a mandátum területén.

Az ENSZ közgyűlése november 29-én szavazta meg a javaslatot, a 181. határozat így 31 igen (köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió), 13 nem (köztük arab államok) és 10 tartózkodás (köztük Nagy-Britannia) mellett került elfogadásra.

Leírhatatlan az a lelkesedés, amivel a Jisuv követte az ENSZ szavazás rádió közvetítését és persze a határozat megszavazását.


Még az sem zavarta meg, hogy az arabok a határozat kihírdetést követően azonnal háromnapos szrájkba kezdtek és december 2.-án kirabolták és leégették a jeruzsálemi kereskedelmi központot a Mamilla negyedben.

Ettől kezdve súlyos összetűzésekre került sor a Hagana és az arab fegyveres bandák között, főleg a Tel aviv-Jeruzsálem országút zavartalan használata körül, amitől Jeruzsálem lakosainak élelmiszer-utánpótlása függött. Nagy harcok dúltak a gush ecioni zsidó települések körül és Galileában is.

A határozat következtében Nagy-Britannia közzétette a mandátum befejezésének pontos dátumát, május 14. és a teljes katonai visszavonást augusztus elsejéig.

Az amerikai külügyminiszter egészen váratlan, március 19.-én tett javaslatában arra hívta fel a Jisuv vezetőséget, hogy halasszák el a függetlenség kihirdetését és egyezzenek bele, hogy a britektől kiürített Palesztina az ENSZ gyámsága alá kerüljön. Egyes beszámolók szerint nem Amerika visszakozásáról volt szó, és azt is beszéltek, hogy Trumannak sem volt köze az ajánlathoz. Más források viszont azt hangoztatják, hogy Truman aggódott, hogy a Hagana még nem elég szervezett és fölszerelt ahhoz, hogy sikeresen helytálljon az arab állam katonai támadásának, a zsidó államalapítás kihírdetése esetén.

Ennek ellenére, eltekintve az amerikai ajánlattól és a felosztási terv visszautasításától a Revizionista Mozgalom (Beginnel az élén) és az ortodox Agudat Jiszrael által, David Ben-Gurion kikiáltotta Izrael független államának megalapítását 1948. május 14.-én.

Összefoglalás

Az eddig leírtak csak a legszükségesebb hátteréül szolgálnak az 1947-es ENSZ határozattal kapcsolatos új gondolatmenetemnek. Be kell rögtön vallanom, hogy e gondolatok csupán szerintem újak, mert eddig sehol nem találkoztam velük írásban és nem hallottam róluk senkitől. Ezek az én személyes, “különbejáratú” gondolataimat képviselik. Mégpedig…

Izrael állam létezése mai határai között egy szerencsés történelmi eseménynek és egy izraeli szempontból tragikus eseménynek tudható be.

A szerencsés történelmi esemény abban nyilvánul meg, hogy Nagy-Britannia elfogadta, magára vállalta a mandátumot a Népszövetségtől. Mondanom se kell, hogy ez elsősorban az ő érdekeit szolgálta. Mi lett volna, ha nem teszi meg ezt a számára nem nagyon hálás lépést. Palesztina nem maradt volna területi vákum, ennél fogva Palesztina angol mandátum alá helyezése helyett, az ENSZ alapokmányának megfelelően, Palesztina területén, ahol az arab lakosság jelentős többségben volt, egy önálló arab állam létrehozását szavazták volna meg. Mint például a Jordán Hasemita Királyság vagy a Szíria Arab Köztársaság.

Vajon elképzelhető-e, hogy Palesztina felosztása egy zsidó és egy arab államra szóba jöhetett volna az ENSZ részéről, ha ezen a területen 1947-ben már egy szuverén arab állam létezetik? A válasz határozottan, nem!

A tragikus történelmi esemény a Palesztinában élő arabok évtizedekre visszanyúló fanatikus ellenállására a zsidó településekhez és általuk az ENSZ felosztási határozatának elutasítására vezethető vissza. Az Arab Ligában csoportosult 5 környező arab állam azzal hitegette a palesztinokat, hogy katonai erővel fogják megakadályozni a zsidó állam megalakulását és a Haganát legyőzve tengerbe vetik a zsidókat.

A Jisuv fiatalsága sikeres harcokkal verte vissza a helyi arab hordák támadásait, mindjárt a felosztási határozat megszavazása után, és az 5 arab állam támadásai is kudarcot vallottak a Hagana harcosaival szemben, akik jórészt alig képzett, újbevándorló fiatalokból álltak.

Hatezer áldozattal fizetett az újonnan alapított ország a függetlenségi háborúban. A hatszázezer zsidó lakos egy százaléka vesztette életét. Szinte felfoghatatlanul szörnyűbbnek tűnik ez a veszteség, ha ezt a nagyságrendet a mai lakosság arányszámával fejezzük ki. Izraelben ma kb. hat és félmillió zsidó él. Ennek az egy százaléka hatvanötezer halott lenne. Még belegondolni is nehéz!

Semmi nem kárpótolhatja a szülőket fiaiak önfeláldozásáért. De nem mi vagyunk az első és nem mi leszünk az utolsó nemzet, mely fiainak önfeláldozásával fizet és fizetni is fog a jövőben nemzeti függetlenségéért. Huszonötezer áldozat, többsége katona, tanúskodik erről a szomorú valóságról az ország megalapítása óta.

Sovány vigasznak tűnik, hogy a felosztási határozat elutasítása az arabok részéről kedvező hatással volt Izrael határainak kiterjesztésére.

Az 1948-ban vívott függetlenségi háború végeztével tekintélyes területek kerültek Izraelhez. 1947-ben az ENSZ által Izarelnek ítélt területek határai lényegesen megváltoztak a függetlenségi háború számunkra szerencsés kimenetele folytán, az 1949-ben kötött fegyverszüneti szerződésekben.

S ami mindennél fontosabb, hogy ezek a határok az 1967-es határok néven az ENSZ által is elismert határainkat képezik a mai napig. (Ellentétben az 1967-ben vívott hatnapos háborúban megszállt területek betelepítésével, melyet az ENSZ és az egész világ kitartóan és erőteljesen megtagad, hogy elismerje.)

Utószó

“Keresd azoknak a társaságát, akik keresik az igazat, de kerüld el azokat, akik azt állítják, hogy megtalálták azt.” Nem emlékszem már, hogy kitől származik ez az idézet, de habozás nélkül egyetértek vele. A történelem írása nem tartozik az egzakt tudományok közé, mint a például a matematika vagy a fizika. A történelmi eseményeket ábrázoló írás akarva, nem akarva mindig az események szubjektív kiértékelésének, interpretációjának birodalmába siklik.

Ha netán nem voltam pontos a tények leírásában, mea culpa, bocsánatot kérek. De fenntartom magamnak azt a jogot, hogy a magam módján értékeljem, interpretáljam a felvázolt eseményeket. Nem is esküszöm rá, hogy teljesen igaz, amit írtam:

– Az első esemény: Izrael független államának megalapítása nem lehetett volna megvalósítható, ha az Ottomán Birodalom felszámolása után egy független állam, nem pedig a Brit Mandátum létesült volna Palesztina területén. Elképzelhetelen, hogy egy létező független arab államot, nem fontos, milyen nemzetközi intézmény, elmozdította volna a helyéről, hogy létrejöjjön egy zsidó állam.

– A második esemény: Az arab világ, Palesztina arabjai és az arab államok nem fogadták el az ENSZ -határozatot a felosztásról. Ez az esemény talán jelentéktelenebbnek tűnik, mint az első, de ezzel együtt a következményei is bonyolultabbak. A függetlenségi háborúnak köszönhető, amit az arab fél Izraelre kényszerített, hogy az 1947-es határok lényegesen megnőttek, és a mai napig nemzetközileg elismert területeinket képezik.

Az, hogy ma nem kell útlevél Nahariyára, és Jeruzsálem nem lett elszakítva Izraeltől, szintén a felosztási határozat arab részről való elutasításának köszönhető.

Az, hogy ma háromszázezer zsidó él az 1967-es megszállt, Jordán folyótól Nyugatra eső területeken, szintén a felosztási határozat arab részről való elutasításának köszönhető. A jobboldali lakosság talán nem is gondol rá, hogy ez, a nézete szerint vívmánynak nevezett helyzet is ennek “köszönhető”. Lehet, hogy a baloldal sem gondol erre, de biztos, hogy kárhozatosnak tekinti a háromszázer zsidó betelepítését.

Hosszú és fárasztó lenne felsorolni az ENSZ határozatától eltelt 69 év véres háborúit, hadjáratait, konfliktusait, terrorcselekményeit a két fél között.

Beérem avval, hogy megemlítem újra, hogy kb. huszonötezer áldozatot követelt a palesztinai arab mozgalmak és a környező államok törekvései, hogy ha nem is tudják elpusztítani Izraelt, mint ahogy szeretnék, legalább megkeserítsék lakosai életét.

Nem hiszem, hogy van valaki Izrael zsidó lakosságából, aki ezt a súlyos, tragikus veszteséget az ENSZ-határozat arabok részéről való visszautasításának köszönné. Az ország összes zsidó lakosa minden évben a Jom Acmautot megelőző napon  megemlékezik a hősi halált halt katonáiról és a civil lakosságról, akik áldozatul estek az arab világ embertelen, öldöklést magasztaló, vallásos fanatizmusának.

Ezek lennének gondolataim az 1947. november 29-én hozott ENSZ-határozatról megemlékező napon.

És még valamit….ha mindent átgondolok, úgy hiszem, ez volt életem legboldogabb napja, amikor a holokauszt szenvedései után feltűnt előttem egy új élet lehetősége, egy új hazában, amit a sajátomnak mondhatok.

4 Kommentek

  1. Jól tetted, hogy utána néztél a történteknek és jól tetted, hogy közreadtad.

  2. Köszönjük,hogy megosztottad az ismereteidet!A kedves bevezetővel,a konkrét adatokkal,nevekkel,és Velünk olvasókkal!

Hozzászólás