Holló a hollónak

3

Sáfrán István/ujkelet.live

Csak az igazán gyengébbek kedvéért fejezném be a megkezdett mondatot, szóval holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Egyébként pedig fogalmam sincs, hogy ez a példamondat honnan a csodából tolakodott a klaviatúrám billentyűzetére, a lényeg, hogy a haverom mesélt egy sztorit, ez a bánatos mondat pedig beletolakodott a címsorba.

Na, ha már ott van – maradjon!

Szóval történt, hogy a szóban forgó haverom jelentkezett a sar-el programba, s a héten tucatnyi magával megkezdte áldásos ténykedését az egyik észak-izraeli bázison. Az a zsidó, aki esetleg nem tudná, mi az a sar-el, tehát a gyengébbek közül is a leggyengébbek közé sorolandó, nos az ő kedvéért is talán elég lesz annyi, hogy önkéntesen vállalt fizikai munka a Cahal, mondhatjuk az IDF, esetleg a Védelmi Erő kötelékében. Tehát kifejezetten nem fegyveres szolgálatról van szó, de aki komolyan veszi a rászabottakat, az estére igen el tud fáradni. Különösen jól esik tehát az önkénteseknek az Izraelben tartózkodásuk hétvégeire szervezett szabadidős program, amelyek keretében törzshelyüket átteszik a tel avivi Béit Odedba. Ez egy afféle kultúrkaszárnya, ahol csaknem szállodai körülmények között lehet eltölteni a hétvégi éjszakákat.

Mondom – csaknem. De hát ez gondolom természetes is, elvégre a világ minden tájáról ide sereglők már az indulás előtt számolnak azzal, hogy nem a King Davidben fogják nyugovóra hajtani fejüket. Mint magam is, aki már próbát tett a sar-el kihívásaival, természetesnek találtam az emeletes ágyat és a katona-komfortot egyaránt.

Sar-el önkéntes program. Forrás: internet
Sar-el önkéntes program. Forrás: internet

Nem volt ez máskülönben a minap érkezettekkel, közöttük a magyar csoport tagjaival sem. Mint rendesen, meséli barátom, a pihenő-hétvégére érkezők a szokásos rohammal foglalták el a rendelkezésükre bocsájtott szobákat, s benne az ágyakat. Szabadjon pontosítanom magam: az emeletes ágyakat. Mint általában, a legfrissebbek most is a legfürgébbek voltak, mondjuk így: a könnyebb súlyú versenyzők vették birtokba a földszinti fekvőhelyeket. A felső traktusba kellett volna felkapaszkodniuk azoknak a lassúbb mozgásúaknak, akiket a sors hogy úgy mondjam, némi súlyfelesleggel áldott meg.

Kettejüknek ez, fájdalom, nem sikerült. Birkóztak a feladattal, de aztán feladták a küzdelmet. A gravitáció erősebb volt az elszántságnál és ugye ami nem megy, azt nem szabad erőltetni.

Tehettek mást? Leráncigálták az emeletes ágyakról a szivacsbetétet és megágyaztak maguknak a kőpadlón. Sietek idekopogni hírhozóm nyomatékkal tudomásomra hozott megjegyzését, miszerint a történtek következtében senkinek nem esett le az aranyűrű az ujjáról és tekintettel az október eleji forró éjszakákra még talán jobban is esett az éjszakai nyugovás itt lent, mint eshetett volna ott fenn.

De talán mégis…

Mi lett volna, ha némi empátiával viszonyulnak túlsúlyos honfitársaikhoz az egy országból valók? Nyelvi nehézségről szó sem lehetett, hiszen a szoba lakói többségében magyarok voltak. Szót érthettek volna egymással. Ahogyan a magyar szokott a magyarral.

De lehet, hogy éppen ez történt…?

 

3 Kommentek

  1. Szomorú olvasni az empátia hiányáról, pont azok részéről akik önkéntes szándékkal, nemes feladatokra vállalkoztak az Izraeli Hadsereg kötelékében, és akiktől elvárható lett volna belátóbb emberiességgel viszonyulni a helyzethez. Talán csak az fűzhető a történtekhez, minden poénkodás mellőzésével, hogy ezek a fenti cikk szerinti ” többségében magyarok ” még csak rövid ideje tartózkodnak Izraelben, és még nem járta át őket kellőképpen az a Magyarországon kevéssé ismert, jellegzetes szellem amely annyra élhetővé, különlegessé, családiassá, teszi Izraelt. Szolgáljon ez a tanulságos példa, a jővő csoportjai részére.

Hozzászólás