Történt, ami történt

1

Szerző: Politzer Tamás

Hét órakor ébredt a gyerek az ütött-kopott Junghans vekker kerepelő hangjára. Levetette a pizsamáját, derékig megmosakodott, megtörölközött, felöltözött. Kockás flanel ing, drapp kötött mellény, mackó nadrág, mackó felső volt a szokásos öltözéke. Kissé már szorított a keresztapjától tavaly kapott csatos bőrcipő, de egyelőre restellt elmenni újért. Majd később, gondolta, amikor jönnek a fagyok. Most, október vége felé még ez is jó.

A langymeleg sparherten egy piros lábasban forralt tej várta. Három merőkanálnyi fért a pettyes csuporba, az asztalon egy kistányérban vajjal, szilvalekvárral megkent szelet kenyér. A reggeli. A tányér mellett zsírpapírba csomagolva két, egymásra fordított, szintén vajas kenyérszelet, köztük egy szelet zöldpaprika. A tízórai. Már megint nem szalámi.

Megitta a tejet, befalta hozzá a vajas-lekváros kenyeret. Fogat mosott, a lavór alatti vödörbe köpködte a szájában forgatott fogkrémes vizet.

Már hallotta az iskolatársai füttyjelét, amelyet egy vasárnapi matinén látott filmvígjátékból kölcsönözték. A gyerek felkapta a táskáját és rohant a kapuhoz. Nevetgélve, lökdösődve ment a csapat az iskolába. Még volt egy negyed óra a becsengetésig. Ma azt találták ki, hogy valamelyik füzetből lapot téptek ki, repülőt hajtogattak és a nyitott ablakon kireptették. Ujjongva nézték az emeleti ablakból az udvaron landoló repcsiket. Aztán megszólalt a majdnem harang nagyságú iskolai csengő, amelyet az öreg pedellus lengetett minden órakezdéskor, és az órák, szünetek végén. Hiába várták, tanár nem jött. Nem is hiányzott, a repülős játék szórakoztatóbb volt. Már elhangzott az első óra végét jelző csengő hangja, tanár még sehol. Sebaj, irány az udvar, futás ki az osztályból. Ez nem történt meg, mert a tornatanár, aki egyben az ötödik B osztályfőnöke volt, a szokásos vonalzót lóbálva, útjukat állta.

Kaptak hideget-meleget – szóban-, természetben pedig körmöst a vonalzóval. E fenyítés technikája az volt, hogy a „bűnöző” mindkét kezét derék táján kinyújtotta, ujjait egymáshoz szorította, így „kínálta” a vonalzónak, amellyel jó nagyot csapott a tanár az ujjhegyekre, körmökre. Volt sziszegés és könnyezés. Csak a fenyítés után hangzott el az ítélet indokolása: az egész udvar fehérlik a repülőktől, hallatlan ! Kettes sorban indulj az udvarra, minden papírdarabot felszedni, azután pedig az udvar teljes hosszában békaügetés ! Kétszer ! Kínzással is felért az a „tornamutatvány”: guggolásban kézen előrelendülni. Hányszor is ? Biztosan több százszor, mert az udvar majdnem focipálya méretű volt. Mire az osztály végzett a békaügetéssel, már becsengettek a harmadik órára. A tornatanár a vonalzójával a lépcső korlátot csapkodva felkísérte a remegő lábú, fáradt, izzadt csapatot az osztályba és kihirdette: na, sipirc haza, mától nincs tanítás …

Hurrázás volt a válasz. Mindenki fogta a táskáját és indult haza. A legtöbb szülő már otthon volt, így a gyerek is megtudta, hogy Pesten tüntetések, felvonulások vannak…Másnap zászlós felvonulás volt a faluban is. A gyerek is menni akart a főtérre, mert barátai kitartóan fütyöltek az ablak alatt, de az anyja pofonokat helyezett kilátásba, ha megteszi. A szomszédjuk, a kék parolinos katonatisztből lett fuvaros átkiabált: jöjjön mindenki a főtérre, viszem a nagylétrát, a kalapácsot, leverjük a veres csillagot…Este elment anyjával a kultúrházba, amelynek nagyterme zsúfolásig volt, üres szék nem volt, álltak végig a fal mellett is. A korábbi békaügetés okozta izomláz, fáradtság miatt a falnak dőlve elszunyókált a gyerek. Arra riadt fel, hogy a terem közönsége éljenez és tapsolt. Oldalba bökte tapsolását megszakítva a gyereket a tűzoltó zubbonyban mellette álló idős ember: te csak állsz, mint bögyörő a lakodalomba’, tapsoljál csak öcsikém te is.

Csak játszottak és játszottak egész nap, egymást követték a fejelési és az egykapus focimeccsek, bújócskáztak. Az is élvezetes szórakozás volt délutánonként, hogy futottak az utcán hazafelé poroszkáló szekerek mellett és után. A szekér mellett igyekvő gyerek dolga az volt, hogy a kocsin ülővel beszélgessen, ez alatt a többiek hátul felkapaszkodtak a szekérre, a felrakott kukorica vagy napraforgó halomból ledobáltak néhányat. Történt egyszer, hogy a lovas kocsi gazdája felfedezte, hogy a háta mögött dézsmálják a rakományt. A lovak közé csapott ostorával, azok megugrottak, vágtába kezdtek a poros úton. A két napraforgó-felelős hasra vágódott, riadtan kapaszkodott a szekér oldalába. Az utca végéig, úgy kétszáz méteres szakaszon tartott a vágta, ott mindenképpen meg kellett állni, mert a Széchenyi utca a Fő utcába torkollott. A kocsis hátraszólt, vigyetek fejenként két napraforgó fejet, máskor pedig kérjétek, ne csaklizzatok.

Volt ennél veszélyesebb játék is. A gyerek egyik barátja, akit Gubának becéztek, felbiztatta őket, hogy a szomszédjuk szalma rakásában csináljanak bunkert, jó lesz az, ha majd itt is lövöldöznek. Négyen másztak át Gubáék kerítésén a szomszédba, a hatalmas szalmarakás tövét el kezdték ráncigálni. Nehéz volt vájatot kialakítani, mert folyton beomlott a szalma, végül sikerült, lécekkel, deszka darabokkal kibélelték, támasztották a lyuk tetejét, oldalát. Négykézláb másztak be, ülve elfértek a bunkerben. A jól végzett munka megünneplésére Guba cigarettával kínálta társait. Rágyújtottak. A füst hamarosan csípte a szemüket, alig kaptak levegőt. Elnyomták a földön a félig szívott cigarettát és kimásztak. Hülye kölykök, mit csináltatok, szörnyülködött a szalmakazal mellett a szomszéd. Már hívni akartam a tűzoltókat…Guba vallott a cigizésről. A füst elült, a négy cigiző a szomszéd „árulása” következtében pofonnal zárta a napot.

A Gubának becézett ötletgyáros egyik nap titokzatosan suttogta a társaságnak: szerinte egy kém rejtőzik az utcájukban a szemközti kertben lévő kunyhóban. Eddig senkit ő nem látott se a kertben, se a kunyhóban. Tegnap este viszont, amikor ő az udvaron pisilt, valaki nagy csomaggal a hátán besurrant a kunyhóba, miután az ajtózárral sokáig kínlódott. Ő úgy meglepődött, hogy majdnem elzáródott a pisilése. Felderítőkre van szüksége, adta ki a parancsot: egy az utcát, egy a kunyhó bejáratát figyeli, valaki a házikó ablakát, egy meg a padlás ajtót. Persze, hogy túljelentkezés volt, még három srác jelentkezett, ők Guba parancsára az utcán dekkoltak botokkal felszerelkezve, hogy ha a kém menekülni akar, megakadályozzák, elfogják, amíg Guba hívja a felnőtteket.

images
1956-os forradalom, utcakép tankkal. Forrás: internet

A támadás megtörtént. A „felderítők” azonban olyan zajjal közelítették a „kém” rejtekhelyét, hogy az álmosan, csipásan, gyűrött ruhában megjelent az ajtónyílásban. Gubában volt annyi lélekjelenlét, hogy ordítva hívta az apját, aki felugrott a konyhában berendezett cipészműhely suszterszékéről és kirohant. Kedélyesen üdvözölte a „kémet”: szerbusz Pistám, kiszabadultál a börtönből ? Sokat gondoltam rád, ha egyszer szabadulsz, vajon hová mész haza, hiszen elrekvirálták a házadat. Szóval itt húzod meg magad ? Szó se róla, jól el van hanyagolva a kerted. De legalább ez megmaradt. Mit csináltak ezek a csibészek megint ? Megzavartak ? Na gyere, igyunk valamit a találkozásra, most már kulákkal is koccinthatok.

Esténként hallották a néprádióban, hogy Pesten harcok vannak van. A harci szellem fellobbant a srácokban is. Kapóra jött, hogy a két Veress-gyerek asztalos mester apja még a nyáron megszökött egy szoboszlói kabinos nővel, az elcsábított apa műhelye üresen állt, jobban mondva a tömérdek faanyag, a több doboz szög, a szerszámok gazdátlanok voltak. Nosza, fűrészelés, fúrás, faragás, szögelés kezdődött. Továbbá utcaszerte gyűjtötte a brigád a befőttes üvegek fém tetejét. Merthogy kardok készültek. Lécből kiformázott, gyalult, csiszolt fogantyú, maroknyél. Arra jött az befőttes üveg átlyukasztott fémteteje, mint kézvédő. A kard pengéje pedig a szekrényzárakhoz használt vékony fémrúd volt. Ez utóbbit kutya nehéz volt méretre, egy méteresre elvágni, s a végét kihegyezni, mert piszok kemény fém volt. Lassan beindult az üzlet: a környező utcákban árulták, cserélték. Készült a szúró fegyverhez pajzs is, jóféle fenyődeszkából, olyanból, amit a mester konyha kredencek ajtajához vagy gyúródeszkához használt – volna, mert az anyag hamar elfogyott. A Veress-fiúk anyja, mikor észrevette a pazarlást, szomorúan, sírósan megjegyezte: nem tudom miből dolgozik majd apátok, ha majd megjön az esze és visszajön.(Visszajött a következő tavaszon, az atyai csókokat atyai taslik és csúnya káromkodások követték és Gyula bácsi belépett kényszerűségből az asztalosok szövetkezetébe, ahová korábban erőszakkal sem tudták becsábítani… Hiába, fahulladékból abban az időben sem lehetett kredencet, hokedlit, szennyes ládát készíteni…)

Az októberi napokban az üzletek hol nyitva voltak, hol zárva. Leginkább zárva. A sütöde boltja másnaponként, reggel egy-két óra alatt eladta az éjszaka sütött kenyeret. Kifli, zsömle nem is volt. Egyik húsüzlet sem nyitott ki. A gyerek egy ismerőstől nyár elején kapott négy darab sárga pihés kis kacsát. Egész nyáron ollóval aprította a füvet, a csalánt és keverte ezekhez a piacon kilónként vett kukorica darát. Ásott nekik a kertben kacsaúsztatót is, ahová naponta vödörszámra hordta a vizet. Őszre szépen kifejlődtek a kacsák, dús fehér tolluk lett. Nagyon jó barátságban voltak a kutyával, együtt aludtak. Az volt a családi döntés, hogy fel kell áldozni minden héten egy kacsát, mert különben nincs mit enni. A főtt tészta, a krumpli különféle változatai mellett így lesz hús. A gyerek nagyon sajnálta kitollasodott, megnőtt kis neveltjeit, de ízlett neki a többféleképpen főzött, sütött kacsahús. Volt belőle például kacsaragu: a félig főzött csontos aprólék – szárny, nyak, hát, láb – levébe került még sárga- és fehérrépa, zeller, krumpli vagy nokedli. Ritkábban volt ugyancsak aprólékból rizses kacsa: a hagymás, paprikás, zsíros lében majdnem puhára főtt aprólékhoz egy pohár rizs került, utóbbi puhulásáig főtt tovább az elegy. A legízesebb persze a sült volt, ami a combokból, a mellből készült tepsiben. Édesített, kissé ecetes, vékonyra metélt párolt, lila káposzta volt hozzá és hasábra vágott, sós vízben főtt vagy villával pépesre megtört főtt krumpli. Felvetődött többször, hogy egészben is lehetne sütni a kacsát, ám a gyerek tiltakozott, az egészben sült nagyon emlékeztetné az élőre…

Egy hét után a sütödében már nem sütöttek. A bolt előtt teherautó állt, arról ingyen osztottak kenyeret. Jobban mondva kenyérnek titulált szögletes, sárgás barna, liszt és étolaj ízű, sós, alig sült tésztafélét. A felnőttek úgy tudták, hogy a közeli szovjet laktanyából hordják az ingyen kenyeret. Na, szegény szoldátok, nem sok örömük lehet az ilyen kenyérben, kommentálta a gyerek nagyapja.

Még az első napokban történt, hogy kiabálás hallatszott z utcáról. A gyerek kiszaladt a kapu elé. Örömmel látta, hogy Eisner Edit, akibe óvodás kora óta szerelmes volt, anyjával, apjával kíváncsian nézik a vasvillával, fejszével, bottal szaladó férfiakat. Azok ilyesmiket kiabáltak: gyerünk a főtérre, vesszenek a komenisták…Egyikük átment az utca túloldalára, megtorpant az Eisner család előtt és öklét rázva ordította: lehet, hogy maguk is sorra kerülnek.., a zsidók is jöjjenek a szabadságért harcolni…

Később azt panaszolta a gyerek egyik iskolatársa, hogy a könyvelőként dolgozó anyukáját hazaküldte az irodából a hirtelenjében pisztolytáskát viselő igazgató, mondván: ezek a zsidók minden jó állást elfoglaltak, ideje, hogy a jó magyarok is íróasztalhoz ülhessenek, aki zsidó, menjen seftelni Palesztinába.

Elhitte ezt a hírt a gyerek, mert az ő nagynénje is sírva panaszkodott: kirúgta őt az igazgató, azt mondta, üljön vissza a varrógépe mellé, micsoda vircsaft az, hogy a nyugdíjhoz szükséges időt úgy szerzi meg, hogy elhappolja mások elől az állami fizetést, állást.

Decemberben az új igazgató mindkét zsidó asszonyt visszavette az irodába.

Volt már arról szó, hogy a szomszéd, a fuvaros létrát, kalapácsot cipelt a főtérre és a zászlótartó beton lábazatáról nagy nehezen leverte a betonból öntött vörösre festett ötágú csillagot. Megéljenezték. Februárban aztán a kalapácsos szomszéd eltűnt, két év után került elő: foga alig volt, arca e miatt, de a soványsága miatt is beesett volt, a hajdan vállas, izmos emberbe – ahogy a mondás szólt: hálni járt a lélek -, csont és bőr volt.

A gyerek egy alkalommal sorban állt a bolt előtt. Az volt a kék zománcos cégtáblára írva, hogy Népbolt. Nem értette a feliratot. Nép is ? Bolt is ? Értelmes ez ? Mindegy, csak nyisson már ki. Úgy hírlett, hogy hajnalban árut hoztak, ha felrakják ezeket a pultra, kinyitnak, lesz talán kristálycukor, liszt, rizs. Klein Idu a gyerek előtt kettővel toporgott a sorban, gyakran hátra-hátra nézett, aztán szólt a mögötte sorban állóknak, hogy hadd menjen a hátuk mögé. Megengedték neki. Végre volt kivel beszélgetni. Idunak minden délben vitte az óvodába a nővére az otthon készített kóser ebédet, uzsonnát. Idu titokban bele-bele kóstolt az óvodai „hivatalos” kosztba is. Leginkább a rántott szelet ízlett neki. Suttogva újságolta, hogy a szülei összepakoltak, vagy hat bőrönd tele lett ruhákkal, porcelánnal, ezüsttel. El akarnak menni Izraelbe, apja egyik unokatestvére Debrecenből volt náluk, szerinte bármelyik határon el lehet menni. Apja szerint az ő bamicvóját már kint tartják. Erzsi nővére bőgicsél, mert szerelmes az egyik osztálytársába, maradni akar mindenáron. Megindult a sor, a beszélgetés abba maradt. Iduék hiába csomagoltak, 56-ban nem mentek el. Csak három évvel később vándoroltak ki. Erzsi is ment.

A gyerek kapott november elején egy hatalmas pofont. Az utcájuk végében húzódó fő utca felől egyik délután rettenetes nagy zaj, motorzúgás hallatszott. Addig csak háborús filmekben látott barnás-zöldes színű harci járművek dübörögtek a fő utcán. A főtéren megálltak, a motort kikapcsolták. Szőrme sapkás, zubbonyos katonák bújtak ki a járművek tetején feltárulkozó lyukból. A gyerek ötödik osztályos lévén ismerte már az orosz betűket, hiba nélkül ragozta a csitáty igét: ja csitáju, tü csitáes, satöbbi. Társaival együtt köszöntek is, többször is: zdrásztvuj. Jött a válasz is: zdrásztvujte. A gyerek elfogadva az egyik katona hívását, bemászott a tankba. Olajszag, büdös cigaretta füst fogadta, csodálkozva nézegette a gombokat, kapcsolókat. Még csak a felső teste volt kinn, amikor ismerős, sokdioptriás szemüveg mögötti szempárral találta szemben magát: anyja állt megrökönyödve a harci gépezet mellett. Felnőtt korában a gyerek mindig titokzatosan mesélte, hogy 56-ban őt bizony csúnyán felpofozták az oroszok bevonulásakor…

Több mint két hétig nem kellett akkor iskolába járni. A gyerek önhatalmúan meghosszabbította a rendkívüli őszi szünetet. Reggelente hiába fütyültek neki az iskolatársak, nem sietett öltözni, egész délelőtt kedvtelve olvasta az újra megnyílt könyvtárból kihozott könyveket. Délután, mire anyja hazajött a munkából, úgy csinált, mintha tanulna, pedig valamelyik regényt olvasta mondjuk a nyitott történelem vagy kémia könyv mögé rejtve és esténként anyjával gyakran eljárt moziba. Történt, hogy moziba menet találkoztak az egyik osztálytársával, aki jól nevelt gyerekhez illően köszönt és együtt-érzően érdeklődött, hogy Miki, még mindig beteg vagy ? A gyerek anyja rögtön megértette, hogy fiacskája miért válaszolja mindennap azt, hogy semmi különös nem történt az iskolában…

A mozizás helyett otthon pofonosztás következett. A gyerek megfogadta, hogy árulkodó osztálytársának soha nem fog foci közben passzolni…

Kiemelt kép: illusztráció. Forrás: internet

1 komment

  1. Szórakoztató, olvasmány mint történelmi karcolat arról az időszakról. Egy érdekes könyv egyik fejezetének is beillik. Köszönet a közlésért.

Hozzászólás