Kultúra

Drezda bombázása — más nézetből

szerző: Dr. Dési Illés

Napjainkban még mindig sok szó esik Drezdának a Szövetségesek által történt második világháború végi, 1945. február 13-i szőnyegbombázásáról. A szenvedő fél, a németek, természetesen mélységesen elítélik, példa nélkülinek, értelmetlennek, kegyetlennek és indokolatlannak tartják.

Az angolok is szégyellik magukat miatta, a német fasiszták által agyonbombázott Coventry testvérvárosának tartják Drezdát. Azt beszélik, hogy a háború utáni ünnepi jutalomosztásban az angol légierő két főparancsnoka azért nem lett lord, mint a többi angol katonai vezető, csak sir, mert elrendelték ezt a bombázást. (Bár most rehabilitálták őket, nemrégiben állították fel szobrukat a RAF London citybeli kápolnájának a kertjében.)

Először a történelmi tények:

A második világháború során angol részről Coventry az egyik legsúlyosabb háborús károkat szenvedett város volt Nagy-Britanniában, igen erős bombatámadásokat szenvedett, a legnagyobb („Coventry Blitz”) 1940. november 14-én történt. E támadásban 515 bombázó vett részt, megsemmisült vagy megsérült több mint 4000 épület, és 568 városi polgár halt meg. A robbanó- és gyújtóbombák sűrített alkalmazása következtében nemcsak az ipari létesítmények pusztultak el, de a támadás folyamán a történelmi városmag is megsemmisült, az ősi Szent Mihály katedrálisból csak a romos oldalfalak és úgy ahogy a torony voltak láthatók továbbra is. Coventry régi épületeiből elszórtan csak néhány maradt helyreállítható állapotban. A háború után Coventry indította el a testvérvárosi mozgalmat. Fontos és jelképes erejű testvérvárosi kapcsolatot hozott létre Drezdával.

Ott jártunkkor, 1971-ben láttuk, hogy megőrizték mementónak a katedrális maradványait, bár a romos oldalfalak csak térdmagasságig maradtak, egy összeolvadt fémtömeg volt látható a leszakadt harangok helyett, és részben elszenesedett, lezuhant tetőgerendák hevertek mindenfelé. Ez utóbbiakat ácskapcsokkal kereszt formájúan kapcsolták össze; ez lett a katedrális jelképe.

Az 1962-ben felszentelt gyönyörű új Szent Mihály-székesegyház oldalfalai nagyrészt üvegből állnak, különböző jeleneteket gravíroztak rájuk. A templom szellemére jellemző, hogy egyik oldalhajójában étterem működik, és a székesegyházban színi előadások is folytak. Akkor éppen a Godot-ra várva színdarabot hirdették, de balett előadásokat is, tütüs lányok felléptével. Ez templomi környezetben elég szokatlan…

A másik oldalról:

Az összes német város közül talán Drezda fizette a legkeservesebb árat a hitlerista Németország által kiváltott háborúért és a nácik brutalitásaiért.

1945. február 13-14-én a Brit Királyi Légierő 773 gépe 2700 tonna rombolóbombát dobott le a városra, ehhez még 650 ezer gyújtóbomba is társult. A tűzviharban elfogyott az oxigén, szén-monoxid gáz keletkezett, amelyben sokan megfulladtak. Néhány órával később az amerikai légierő 311 géppe 771 tonna bombát dobott le, és a következő napon megismétlődött a támadás. A bombázás több tízezres emberáldozatot követelt. A város közepén összefüggő romterület keletkezett, a világhírű épületekből csupán romok maradtak.

Nézzük azonban a történteket más megközelítésből. Az alábbi eseménysort nekünk egy idős orvos mesélte néhány éve, akit a magyar Alföldről deportáltak 1944-ben feleségével és két gyerekével. A családja ott pusztult, ő visszatért. Hogy utóbbit minek köszönheti ezt fejtegette számunkra:

„Auschwitzban voltunk, és semmit sem tudtunk a világ és a háború dolgairól. Nem volt fogalmunk arról sem 1945 januárjában, hogy az orosz csapatok közelednek, bár feltűnt, hogy a krematóriumokat felrobbantották.

1945 januárjának a közepén felsorakoztatták az egész tábort, és órákon át azt vizsgálták, ki marschfaehig, azaz menetképes. Akit nem találtak annak, azt a helyszínen agyonlőtték. A többieket elindították csikorgó hidegben, egy szál rabruhában és fapapucsban az országúton. Aki nem győzte az iramot és lemaradt, azt lelőtték. Aki nem bírta az éhezést és a fagyott földből megpróbált kihúzni valamilyen gumót, azt lelőtték. Az út amerre mentünk tele volt az előttünk haladók lelőtt hulláival. Biztosra vettük, hogy egyikünk sem fog élve az út végére érni, és nincs olyan hatalom amely bosszút állna értünk.

Így értünk február 13-án délután Drezda alá. Ekkor indult a Szövetségesek légitámadása. Hatalmas bombázók jöttek, hullám hullám után. A gépeik motorzúgásától harsogott, dörgött a környék, a rezonálástól reszketett a föld.

A kísérő SS-legények az út menti árokba feküdtek, és földet kapartak a fejükre. Törődtek is ők most azzal, mit csinálnak a zsidók. Mi szabadon mászkáltunk az elhagyott földeken, és húzgáltuk ki a különböző ottmaradt gumókat, csillapítottuk kínzó éhségünket.

Távolba nézve láttuk az égő várost, a hatalmas tüzeket, és az óriási füstfellegeket. Pusztult a nácik egyik nagyvárosa. Ekkor éreztük először azt, hogy mégis van bosszú, és mégis fizetniük kell az elkövetett bűnökért.

Ez az érzés éltetett minket a későbbi szenvedések során, és sok erőt adott ahhoz, hogy túléltük a borzalmakat.”

Hasonló élményekről számolt be egy másik orvos ismerősünk. Ő 18 éves volt 1945-ben, és a háború után gyalog indult vissza Magyarországra. Ekkor már tudta, valamilyen forrásból, hogy szülei és testvérei elpusztultak, így ennek megfelelő hangulatban vándorolt. (Megjegyzendő, hogy a németek által deportált emberekért mindenhonnan küldtek a háború után járműveket, kivéve Magyarországot. Ezért a magyar deportáltak, némi várakozás után, gyalog indultak visszafelé.) Útja során így ért Drezdához, és más lehetősége nem lévén, át kellett vágnia az omladékok között. Hosszú ideig volt kénytelen kóborolni a romhalmazok között, életnek nyomát nem látva, itt-ott egy-egy rom közepette emberek ültek, akik tüzet rakva próbáltak valamit főzni maguknak. Ekkor – elmondása szerint – nagy nyugalom szállta meg, és a sorssal némileg kibékülve menetelt tovább. Megjegyzendő hogy ez az illető később orvos-ezredes lett, tehát nem volt gyenge legény.

Meg kell még vizsgálnunk azt a vádat is, hogy Drezda teljesen békés város volt, nem volt semmilyen katonai jelentősége, ezért sem kellett volna katonai célpontnak tekinteni.

Ezt a témát érintve két dolgot kell kiemelnünk:

A Baltikumot a Vörös Hadsereg lerohanta, a németeknek még védekezésre sem maradt idejük, így katonáikat gyorsan kivonták és hazaszállították. Nagy részüket Drezdába vitték, mivel ezt a várost, műemlék jellege és a háborús erőfeszítésektől való távol maradása miatt eddig megkímélték a légitámadások, tehát remélték, itt épségben tartalékolhatják őket.

A másik tény:

Még a keleti háború elején, a német győzelmek fénykorában hirdetményeket tettek közzé, hogy megfelelően elvhű német parasztok földet és házat kaphatnak a megszállt balti részeken. Kellő megbízhatósági válogatás után szállítottak oda a politikailag alkalmasnak ítélt parasztcsaládokat. Itt a földön kívül teljesen berendezett ház fogadta őket, állatokkal, edényekkel, ruházattal és minden tartozékkal. A volt tulajdonosokat a németek kiirtották. Az ő javaikba ültek bele az újonnan érkezettek, akik nem törték a fejüket azon, hova lettek az előző gazdák, hogyan pottyant az ölükbe ez a gazdaság.

Az oroszok közeledtére ezeket a családokat is gyorsan kivonták, és visszaszállítva egy részüket Drezdában telepítették le. Mindezeket érte a légicsapás, tehát nem csak a tényleg ártatlanul elpusztult drezdai lakosokat.

A fenti megjegyzésekkel csak arra kívántunk rávilágítani, hogy Drezda bombázása nem volt előzmény és példa nélkül álló esemény, az első a háború történetében, visszavágás volt a náci városbombázásokra, bár igaz, hogy lényegesen nagyobb méretben. Azonkívül, mint láttuk, Drezda nem is volt annyira ártatlan, célpontnak nem minősíthető város.

kép: wikipédia

Advertisements

1 reply »

  1. Nagyon érdekes írás. Egy dolgot hozzátennék, megjegyezve, hogy nem vagyok vérszomjas típus. Drezda lerombolása számomra történelmi igazságtétel, leigázott, megnyomorított, elpusztított nemzetek válasza. A nácik fenntartás nélkül, mondhatnám kéjesen gyilkolták végig Európát, fájdalmat, félelmet, pusztulást okozva mindenütt, ahol megfordultak. Még akkor is pusztítottak, gyilkoltak – apám kilenctagú családját 1945. május 4.-én ölték meg – amikor már semmi értelme sem volt. Ezekre a szörnyűségekre kellett egy olyan válasz, amely a német nép emlékezetébe vési tragikus tévedését, Drezda fizetett. Véleményem szerint a történelmi igazságtételt egy másodpercre sem szabad megkérdőjelezni!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s