Kohn bácsi keresi az igazságot

0

Szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!

Három nyelven olvasok újságot saját kútfőből, a negyedikhez azonban már mankóra van szükségem – árulja el féltett titkát öreg barátom, de hogy melyik az a három és melyik emez, a negyedik – az Istennek se akarja elárulni. Illetve talán neki egyedül, aki állítólag amúgy is mindent tud. De ebbe most ne bonyolódjunk bele, közelítsünk a lényeghez, ha egyáltalán van vagy lesz ilyen, mert bizony az már elő- előforul az ember gyerekével ebben a korban, hogy csak beszél, beszél, de annak se füle, se farka. Na, próbáljuk ezt most elkerülni az én öreg batátommal is!

Egyszóval még csak következtetni sem lehet rá, miben szorul külső erők szolgálatára, mert annyiféle szótár porosodik keresztbe hosszába hatalmas íróasztalán, hogy még nézni is “tereh”. Ráadásul nem is akármilyenek. Ott enyészik például a nagy Országh féle magyar-angol ide-oda, de kikandikál egy óriási papírhalmaz mögül a Hadrovics-Gáldi is, ha jól olvasom a gerincét. Egy szó mint száz, ezek nem afféle turista segédeszközök, amelyek útmutatásai alapján a világ bármelyik országában el lehet tévedni úgy, hogy az ember soha ki ne kecmeregjék abból az egy négyzetkilométerből, ahova a busza éppen letette

Tehát és szóval!? – próbálom dőlőre vinni a ma délutáni teázásunk éppen megoldásra váró kérdését – minek ez a rengetek szótár?

– Tudni akarom, hogyan működik a világ – adja meg a lakonikus választ – és ahhoz meg kell értenem, hogy mit írnak az újságok. Anyanyelvem a magyar, bizonyos okok miatt megértem a románt is, ha nagyon sarokba szorítanak, angolból vizsgám van, és Izraelben élek. Sokáig úgy gondoltam, ennyivel a világon mindenütt elboldogulok, de rá kellett jönnöm, hogy a legfontosabb tudnivalók rendre titokban maradnak előttem.

Milyen titkok? – fortyan fel bennem az indulat – milyen titkok?! Azt szeretné tudni, hogy kutatnak-e még atomtitkok után Los Alamosban vagy Dimonában, netán Pakson? Esetleg, hogy ki lőtte le Kennedyt vagy hogy Sára asszony valóban visszavitte-e az üres üvegeket…? Ne bosszantson már!

Az én mindig derűs Kohn bácsim most rosszallóan pillant fel füles fotelje mélyéből. Még a fejét is ingatja, ami azt sejteti, hogy elégedetlen velem. Már bánom is, hogy felcsattantam, nem szolgált rá türelmetlen hangütésemre.

– Arról van szó fiam, – terel a maga kijelölte helyes út felé -, hogy hiába olvasok minden nap rengeteg újságot, soha nem tudom meg, hogy ki lopott, mit lopott és miért kapott éppen annyit, mint amennyit.

Mármint, hogy ki lopott…? – adom az értetlent. – De hiszen az újságok gyakorta már akkor megírják a bűncselekményt, amikor azt még el sem követték.

– Hát ez az – csap le érvelésemre. – Most éppen négy általam olvasott ország sajtója adott hírt arról, hogy valamelyik városi elöljáró, többnyire polgármester az istenadta, megkárosította a nép vagyonát. Hozzányúlt ahhoz a kasszához is, amelyikhez nem lett volna jogosultsága. Azaz: megkárosította a nép vagyonát. Ezt a kifejezést ugyan mostanában már nem szokták használni mert az emberek egy része már régen nem tudja, hogy mi az a nép, a nagyobbik részének meg arról nincs fogalma, hogy mi az a vagyon! Ráadásul mindegyik elöljáróról az is kiderült, kenőpénzt fogadott el. Na! Négy országban egyszerre. Mi ez, ha nem járvány? És még védőoltás sincs ellene.

Hát ezek tényleg csúnya dolgok – hajtok fejet az öreg érvei előtt, de Kohn bácsi nem éri be ennyivel.

– Én azonban azonban nemcsak azt akarom tudni, hogy ki lopott, hanem azt is, hogy mennyit. És hogy aztán miért kapja az annyit? Leültetik az istenadtát, felfüggesztik-e mondjuk a nyakánál fogva vagy futni hagyják. Mint kiderült, országa válogatja. Éppen azon bosszankodom, hogy az egyikben egy karalábétolvajra hét évet sóztak, mert volt egy felfüggesztett tyúklopási ügye is és a kettő összesen hét évet ért a tisztelt bíróság előtt, miközben egy milliárdos csalással gyanúsított főmuftit házi-őrizetbe utaltak a sötétzárka helyett. Keleti kényelemben várja az ítéletét, addig is szabadlábon intézi ügyeit, azaz veszi rá a tanukat, hogy mellette valljanak, mert lesz majd miből honorálni a szívességet. Az egyik országban vezetőszíjon cibálják a gyanúsítottat, másikban kedélyes ügyvédei társaságában röhögcseli végig a tárgyalást a vádlott, a harmadikban pedig tettestársai csapnak olyan ribilliót a tárgyalóteremben, amelyhez hasonlót csak a Beitar Jerusalem pályán lehet látni, ott is csak akkor ha a haifai fiúk merészkednek az oroszlánbarlangba.

– Hol az igazság? – teszi fel a költői kérdést, amelyre azonban nem tudok választ adni.

Talán azért, mert még annyi nyelven sem beszélek mint ő. De az is meglehet, hogy amiképpen a népszerű filmsorozatban: az igazság a túloldalon van – próbálom jobb kedvre deríteni, de csak rálegyint érvelésemre.

– Jó, jó. Egyszer-egyszer. De, hogy mindig…?

Hozzászólás