Jesiva

szerző: Aser Rona

Olvastam Kati dolgozatát a tanévkezdési mizériáról, és eszembe jutottak azok az élmények, amik az elmúlt három évben jutottak osztályrészemül, s amelyek az izraeli valóság egy olyan speciális szegmensét képviselik, amivel az átlagos magyarnyelvű olvasó talán nem mindennap szembesül, még Izraelben sem. Jelesül, a – középiskolai – jesivák élete.

Az talán nem ismeretlen, hogy a nemzeti-vallásos (horgoltkipás) társadalom csemetéi kijárván a (vallásos) általánost, jesivában (a fiúk) vagy ulpánában (a lányok) töltik el a kötelező közoktatásban eltöltendő éveiket.

Az izrael iskolarendszer egyébként számunkra egy nagy, feltérképezetlen, hófödte táj, csakúgy, mint a katonaság, az egyetemi felvételik és még igen-igen sok más. Számos gyermekünk a garancia rá, hogy egyszer majd megtanulunk kiigazodni ezen a hepehupás, meglepetésekkel teli terepen. A kezdő lépésekben már meglehetős rutinra tettünk szert, tavaly állt elő az a kedvező helyzet, hogy volt bölcsődés, óvodás, alsó- és felső tagozatos általános iskolás, átmeneti (chativat bejnajim) iskolás – ez egy spéci izraeli iskolatípus, a 7-8-ik osztályt jelenti a gyakorlatban –, és középiskolás gyerek a családban. Ühüm. Ez pont ennyi szülői értekezletet jelent, megtetézve az iskolások napközijének szülőgyűléseivel, megszorozva a szakkörökkel és a sportedzésekkel. Egy hónapig más esti programunk nem is nagyon van tanév elején… és a közepén, no meg a végén.

A csel az, hogy mi kibucban lakunk. Na, nem olyan durva kibucban, ahol – Efrájim Kisonnal szólván – vagy mindenkinek van táskarádiója, vagy senkinek, de kibucban. Persze valaha ez a kibuc is ilyen táskarádiós volt (épp elég rémtörténet is kering erről a kezdeti 30-40 évről), szóval mi ma már örülhetünk, hogy a kibuc többé-kevésbé már csak a nevében kibuc, a tagok magánéletébe csak minimális mértékben avatkozik bele a kollektíva. Ebből következik, hogy valaha elképzelhetetlen volt, hogy egy kibucnyik gyerek korai karrierje másképpen alakuljon, mint amit a kibuci oktatási rendszer megadott neki: nevezetesen bölcsi-ovi 3 hónapos kortól 6 éves korig (és most meg sem említem a közös altatást, szülők nélkül, gyerekházakban, amit már jó huszonvalahány éve felfüggesztettek – puff neki, mégis megemlítettem), kibuci iskola helyben 9-ik osztályig, majd a vallásos kibucok közös középiskolája Javne kibucban (internátus) érettségiig. Ez a múlt. Már jó tizenöt évvel ezelőtt megjelentek az első repedések a sziklaszilárdnak hitt építményen, amikor pár – mondani sem kell, hogy újdonsült – kibuctag kiharcolta, hogy a gyerekeik ne a, horribile dictu, koedukált kibuc-középsuliba menjen, hanem valódi jesivába. Azóta teljes a választási szabadság, és mindenki világnézetének és pénztárcájának megfelelő oktatási intézménybe küldheti a magzatját. Ez utóbbi szempont nem elhanyagolható, mivel a jesivák és egyéb speciális létesítmények magániskolának minősülnek és bizony megkérik az oktatás árát.

De ne szaladjunk ennyire előre! Nátánunkat fölvették a központi fekvésű Micpe Ramon jesivába. Ennyire azért nem volt ám egyszerű a dolog, lévén, mint már említettem, jesiva-vonalon annyira tájékozatlanok voltunk, mint egy echte maszületett bárány. Amikor a többi jólértesült szülő a különböző intézetek vallási és oktatási szokásait ecsetelte, inkább többé mint kevésbé személyes tapasztalatok alapján, mi olyan zavarban voltunk, mint Ádám anyák napján. Mint – ezt is utólag – megtudtuk, minden jesivának van valamilyen védjegye, valami olyan plusz, amit a többi nem nyújt. És ez adja a különbséget, hogy valaki az egyikbe vagy a másikba adja be a jelentkezést. Mi megtehettük volna, hogy oldschool módon bent hagyjuk a gyereket a kibuci oktatásban és akkor kényelmesebben megúszhattuk volna az egészet, de vonzott minket az újdonság varázsa, no meg a gyerek is erősködött (szociális nyomás!), hogy neki okvetlenül jesivában kell tovább tanulnia. Ám legyen. Mivel sem mi, sem ő nem ismert egyetlen jesivát sem Izraelben, maximum névről, így az osztálytársak kikérdezése után 3 helyre beadtuk a jelentkezést és, mondom, Micpe Ramonba fölvételt nyertünk. Ha valaki azt gondolja, hogy a többi hely jobban frekventált lett volna, nos Jeruchám vagy Kfar Maimon sem a térkép közepén keresendő (bár ez utóbbi legalább közel lett volna hozzánk).

Itt kezdte el idén a harmadik évét Nátán. A táj elképesztően gyönyörű, és nagyjából havonta 3-4 napos kirándulásra mennek az osztállyal – ez az a bizonyos különleges adottsága a jesivának –, nem csoda, hogy szeret odajárni.

Hozzá kell tenni, hogy mivel ez is bentlakásos iskola, ezért a gyereket kéthetente egy hétvégén látjuk, ami nem is baj, mert nagyon kamaszodik.

Jiszráel, aki most ért el a továbbtanulási korba, bátyja hatása alá kerülvén szintén jesivát kezdett el keresni. Őt két helyre is felvették, az egyik a fent említett Micpe, de ő a másikban akarta próbára tenni az állóképességét. Erre szüksége is lesz, mivel azonfelül, hogy választott alma máterje az egyiptomi határnál van a homoksivatag kellős közepén (a vállalkozó kedvűek utánanézhetnek: Bné Necárim helységben), még a jesiva profilja is elég kihívást jelent: a tanulás mellett a diákok mezőgazdasági munkát végeznek.

Napi szinten ez azt jelenti, hogy a fél hatos kelést követően, ima és reggeli után a mezőn vagy melegházban kezdenek és csak a munka végeztével, ebéd után ülnek be az iskolapadba, estig. Már eltelt egy hét, és még mindig jól érzi magát. Pénteken hazajön, vasárnap visszamegy. Nekik három hetente egy hétvége „jesiva-sabat”.

Mármost, ezekre a helyekre konkrétan túljelentkezés van, a felvételi vizsgák egy teljes napig tartanak (3-4 helyre beadott jelentkezés elég komoly bliccelést jelent az iskolából az utolsó tanévben), és a gyerekek az ország minden részéből képviseltetik magukat. És persze, nehogy a szülők kihúzzák magukat a gyermekük iránti kötelezettségeik alól, bőven gondoskodnak nyílt napokról, szülői látogatással egybekötött sabatokról, közös tanulásokról, közös kirándulásokról az év folyamán. Még van pár szabadnapom idén, ezekre tartogatom.

borítókép, Micpe Ramon/ Aser Rona