Kohn bácsinak biztos receptje van

2

szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!

Dohog az öreg.

Ugyan mi baja lehet? Az ebéd megvolt, a tea gőzölög a kerti asztal sarkán, ott sorjáznak az aprósütemények is – amelyeket ráadásul még csak nem is neki kell mind megenni, valószínűleg erre vagyok tartva én, aki még a csirkecsontok ropogtatásán edzettem drága pénzen felújított rágószerveimet igénybe véve ennek a száraz ízéhalmaznak az eltüntetésére!-, akkor tehát mi a fészkes fene gyötri már megint.

Baj van a világgal – böki végre ki nagy sokára határozottan borús tekintettel és még a hangját sem emeli fel figyelmeztetően, ezért hát arra következtetek, hogy az én Kohn bácsim valami rettenetes dolgot fedezhetett fel, aminek a vége csak az armageddon lehet, de minimum egy özönvíz, amely elől még maga Noé se igen menekülhet.

– Amennyiben – próbálom a részletek felé terelni közlendőjét, de Kohn bácsi ez alkalommal nem szószátyárkodik.

– Amennyiben? – kérdez vissza. – Annyiban! – mászik vissza elefántcsont tornyába. Na ember, most húzzál ki belőle egy fél mondatot is akár. Majd ha ő akarja!

Már a bűn rossz teasütemények utolsó morzsáit takarítjuk az ingünk korcából, amikor végre újra méltóztatik megszólalni.

Az embereknek tele a hócipője a kormányaikkal!

Na ez nagy felfedezés! Nem is gondoltam volna. Ráadásul meg ilyen összefüggésben. Mármint hogy az embereknek a hócipője van tele az uralkodó osztályai ténykedése miatt. A hócipője! Éppen itt a Közel-Keleten, augusztusban, amikor árnyékban is jóval harminc fölött a hőmérő higanyszála. Hócipő…!

De lavina elindult, ilyenkor már nem lehet megállítani öreg barátom szó… hogy úgy mondjam, szófolyamát. Nézd meg a törököket. Akinek csak egy kicsit is másként áll a szája, mint ahogyan azt az uralkodó eszme megkívánja, máris a dutyiban találhatja magát. És az még csak a jobbik eset. Vagy Amerika! Két olyan figura tolakszik az elnöki bársonyszékért, akikről a legjobb indulattal is csak annyit lehet mondani, hogy az egyik rosszabb, mint a másik. Merkel? Sodródik a menekültjei áradatában és csak idő kérdése, hogy megfojtják-e szeretetteljes ölelésükkel. A Be-Ne-Lux államok lakói rettegnek a robbantásoktól, Párizs utcáin több a katona, mint a turista. Pesten? Ha képletesen is szólva de egymást ütik az ellenzékiek, miközben a kormányzópártok röhögnek a markukba. Az arab világban meg még lőnek is ráadásul. És akkor Izraelről még nem is szóltam egy szót se. Tudod: két zsidó – három zsinagóga! Az emberek forronganak, a kormányok tehetetlenek. Az ENSZ, az UNIÓ sóhivatal. Mindenki áll, nézi a másikat és a szomszédjától várja a megoldást.

Van igazsága az öregnek, ezt be kell látni. De ha ilyen jó a diagnózisa, akkor a gyógyírnak is kézközelben kell lennie valahol. Magam sem késlekedek, nekiszegezem a kérdést: mi a teendő? Vagy ahogyan az orosz nép hajdani nagy vezére tette fel a kérdést – sto gyéláty?

Az öreg tekintete felcsillan, s mindjárt közli is, jó helyen kapiskálok: sto gyéláty?

Hallottad te már valaha is Királyhegyi Pál nevét? – tudakolja tanárurasan.

– Természetesen. Ő volt az a kis nagy ember, aki a múlt század derekán mindenből viccet tudott csinálni. Az emberek a legnagyobb szoáréban is tudtak röhögni. Kínjukban persze legtöbbször magukon. De nem acsarkodtak egymással lépten nyomon, hanem nevettek.

Na hát ez az! – dől vissza füles fotelja mélyébe az öreg. Nagy levegőt vesz és a fentnevezett Királyhegyi Pali bácsi legendás történetével hozakodik elő – amely persze vagy megtörtént, vagy se, de a pesti flaszter máig őrzi esetét a hatalommal. A legsötétebb Rákosi érában járunk, talán éppen az ötvenes évek fordulóján, amikor a humoristának egyik napról a másikra tele lett a hócipője. (Volt is miért és volt is mivel, de ez egy későbbi elbeszélés tárgya lehet, majd.) Szóval kapta magát, becsoszogott a Nagymező utcai postahivatalba, előkotort egy távirati blankettát és hajlott korára valamin romló látására hivatkozva megkérte a pult mögött helyet foglaló kiskisasszonyt, lenne szíves kitölteni a papírt helyette és nevében. Majd ő diktálni fog.

És mondta.

Cím: Moszkva, stop. Vörös tér. stop. Kreml, stop. Címzett: Joszif Viszjáronovics Dzsugasvili, stop. De tegye mellé drágaságom, hát ha így mégsem ismeri mindenki, hogy Koba. Stop. Vagy tudja mit kedvesem, elég, ha annyit ír, hogy Sztálin. Jól van. Stop. Most jön a szöveg. Ezt tessék végig nagybetűkkel írni, nehogy félreolvassa a címzett, mert hát már ő is benne van a korban. Tehát a szöveg: A szocializmus építése nem vált be. Stop. Azonnal abbahagyni, stop. Aláírás: Királyhegyi.

A postáskisasszony automatikusan utána biggyesztette: stop. Mármint, hogy Királyhegyinek – stop.

Nem kell! – tiltakozott Pali bácsi, az örök optimista és huncut mosollyal hozzátette: – Azt majd a még feljebbvaló dönti el…

Az öreg olyannyira elégedett történetével, hogy a végébe már bele is szunyókál. Békés, egyenletes szuszogásából kellene kikövetkeztetnem, hogy milyen véget ért a telegram története. Kapott-e választ a legfelsőbb hadúrtól vagy egyszerűen csak hűvösre tették a pesti letéteményesei? Na, talán majd legközelebb elmeséli.

Van időm hazafelé kutyagolva azon morfondíroznom, hogy ami igaz, az igaz: akár naponta adhatnánk fel ilyen táviratokat.

Igen, de kinek? Kiknek is? Kinek mindenkinek…?!

Nézem a papíromat. Már igencsak a lap alján tartok. Nincs annyi helye, hogy akár csak belekezdeni lenne érdemes a névsorba….

2 Kommentek

  1. Kedves Kohn Bácsi és íródeákja, én is segítségül hívtam a humorista kisnagyember általatok is idézett táviratát a rendszer bizonyos vadhajtásai nyesegetésére ( Lásd az Élet és Irodalom 2012 július 27-i számának Páratlan oldalát. ) Az a szomorú, hogy akárhányszor próbáljuk a ronda rendszer(ek) vadhajtásait irtani, azok újra és újra hajtanak. Politzer Tamás

  2. Kedves Tamás! Valamilyen oknál fogva a dudva mindig felülkerekedik a nemes(ített) növényeken. A mi dolgunk, hogy segítsük a vadhajtásokkal bíbelődőket. Sokan voltak már előttünk és remélhetően rengetegen lesznek még utánunk is.

Hozzászólás