Kultúra

Katonának lenni (vagy nem lenni) – 2. Rész: Angéla

Silló Sándor/ujkelet.live

No men est omen – egy gyönyörű lánnyal ülök szemben. (Nem tudom megmutatni, mert nevét, arcát el kell titkolnom, csak így vállalja a beszélgetést). Rajzait nézegetem. A hippikorszak kirobbanó színvilága. Egy gazdag érzelmi élet tükröződik rajtuk. Ezek az újak. Aztán előveszi az egy évvel ezelőttieket, azokat, amelyek akkor keletkeztek, amikor a katonaság elől menekült. Szorongatott, széteső figurák, éles, hegyes vonalak között.

Ma már könnyen mesél róla (…és én ahogy kérte, nehány adatot, tényt megváltoztatok majd).

Fiatal mama a Ben Gurionon, két lánnyal. A kicsi 13, a nagy 16 éves. Hátrahagyva: egy drámai válás, egy zavaros egzisztenciális helyzet. Mellettük az alija standard csomagmennyisége, 64 kiló fejenként, plusz rengeteg remény. A mama járt már itt egyszer, a lányok soha. Semmit sem tudnak Izraelről. Az interneten megnézték az utcát, a befogadó-központ környékét, ahol élni fognak, és ennyi. Egy távoli egzotikus ország.

Otthon, bár tudták, hogy zsidók, soha nem beszéltek erről.

Angéla ősszel elkezdte a gimnáziumot, gyenge angol tudással és nulla héberrel. Itt hallott először a katonaságról. Hihetetlen volt számára, hogy rá is ez vár.

– Nem szép dolog agymosásnak nevezni, ami ezután jött, inkább úgy helyes, hogy rózsaszín ködbe burkoltak mindent, ami a sereggel kapcsolatos. Plakátok, szórólapok… Katonalányok jöttek, és meséltek nekünk arról, hogy milyen jó buli. Én meg elhittem. Így mentem el az első sorozásra. Folyton arról meséltek, hogy mennyire fontos minden munka, akárhova kerülsz majd. Egyszer poharakkal szemléltették. A poharakra ráírták a katonai részlegek, munkák neveit: takarítás, konyha, adminisztráció, őrség, ilyesmi. Építettünk a poharakból egy piramist. A fontosnak ítélt dolgok voltak felül.

„Jó, akkor most vegyük ki azt a poharat, amelyik nem kell a katonaságba!” Kivettük azt, hogy takarítás. Persze az egész piramis összedőlt. Ennyit tudtunk meg a felelősségről.

A politikai helyzetet a gimiben tanultuk, politikai és állampolgári ismeretek órán. A jogainkat, a kötelességeinket, egészen a választásokon induló pártokig mindent. Történelem órán pedig megtanultuk Izrael viszonyát a környező országokhoz, a világhoz, a palesztinekhez. Izraelben minden gyerek képben van, mire leérettségizik. Nagyon sokat számít az is, amit a gyerekek otthon hallanak a politikáról, a katonaságról. Nagyon sokan vannak ezért, akik alig várják a bevonulást, hogy végre harcoljanak, gyilkoljanak.

Mindenkit, aki nem zsidó.

Mikor először hallottam ilyet, akkor döntöttem el, hogy ebben nem fogok résztvenni. Anyám is egyetértett ezzel: “Az én lányaim katonának? Soha! Akkor inkább elmegyek helyettük én. Én legalább már éltem.” Aztán elbizonytalanodott: “Lehet, hogy jót tesz nektek. Csináljátok végig!” A politikáról sose volt itthon szó, de nekünk Magyarországon is és itt is csak pacifista barátaink voltak és vannak. Húgom már az első perctől fogva rettegett a katonaságtól. Iszonyodik minden erőszaktól. Nagy részben ennek köszönhető, hogy anyámmal úgy döntöttek, visszamennek. Én maradtam. 21 éves vagyok, jól beszélek héberül, angolul. Megállok a lábamon egyedül. De térjünk vissza a sorozás idejéhez. Azt gondoltam, lesz, ami lesz, megpróbálom megúszni, és ha nem sikerül, akkor végigcsinálom.

Itt akarok élni.

Otthon, tudod, az a rend: érettségi, egyetem, munka, család. Ezt hallottam, láttam 16 éven át. Ezt terveztem gyermekkorom óta. Kezemben a sorozási papírokkal belegondoltam, hogy ehhez még két év plusz katonaság; ez nem fér bele! Odakerülök, gyerekként. A gimi még nem élet, csak felkészülés, ahol azt kell tenni, amit mondanak. Az élet ezután kezdődne, de elvisznek katonának, és van, aki meghal…. úgy, hogy nem élt, nem csinált még semmit az életben.

Persze, a hazáért halt meg, de őt ez már nem érdekli, vége.

Azt éreztem, mikor megpróbáltam megtudni, hogyan lehet elkerülni, hogy át akarnak verni. “Ne próbáld meg, mert az neked rossz lesz. Hogy fogsz utána élni ebben az országban?”

Dühítő volt!

Egy barátnőm akkor volt két hete a katonaságban. Még nem volt túl a teljes kiképzésen, amikor betették éjszakai őrségbe egy másik 18 éves lánnyal. Néhány nappal azután, hogy megtanulták, hogyan kell fogni a fegyvert! Arab gyerekek kintről riogatták őket a sötétben.

És pánik!

A társa ült a széken és sírt. Ő meg remegő kézzel szorította a fegyvert, lehet, hogy nem volt veszélyes a helyzet… Valószínű, csak viccelődtek velük…. De két kislány a sötétben… Az orrukig se látnak… Mi van, ha elfogy a cérna és lelőnek valakit? Ezzel nagyon nem értettem egyet. Ott tartottam, hogy a padlót sem mosom fel azalatt, aki fegyvert fog. Lett volna esély, hogy polgári szolgálatra kérjem magam, de akkor már erős volt bennem az elhatározás: Nem!

Az első lépés ez volt: kitölteni a pszichológia tesztet úgy, hogy kiderüljön, alkalmatlan vagyok. Nyolcszáz kérdés, amire igennel, vagy nemmel kellett volna válaszolni, kis kockákat besatírozva. Ez alapján elemzi a gép a tesztet, hogy normális vagyok-e. Én nem satírozgattam, hanem minden kérdéshez odaírtam a véleményem. Beírtam, hogy fegyvert biztos nem fogok. Megíratták még egyszer. A másodiknál meg olyanokat satíroztam, hogy igen, hiszek a szellemekben, igen, úgy érzem, valami gonosz démon követ. Igen, igen!

A teszt a pszichológiai stabilitást méri, de nem hittem, hogy ezekkel a válaszokkal kijátszom. Odaírtam a végére: Egyetértek a hadsereggel, de nem vagyok idevaló. Tisztelem a katonaságot, de akkor tartsák tiszteletben, hogy én mit érzek, gondolok. Mindent leírtam, de nem reagáltak. Nem hívtak vissza, nem voltak kíváncsiak rám. Végig úgy éreztem, egy személytelen erő áll szemben velem. Már az első levélben úgy szólítottak: Kedves…. És itt a személyi igazolványszámom jött. Pedig a rendszerben a nevem is bent van! Végig megközelíthetetlenek voltak, senkit sem érdekelt a problémám. Ha telefonon próbáltam, az volt a válasz “Ez nem hozzám tartozik!” De kivel lehetne erről beszélni? “Nem tudom!” És akkor mit tegyek? “Azt sem tudom.” Bárkit hívsz, nem mond semmit. Ha kiejted a szádon, hogy nem akarsz katona lenni: fal. Próbáltam úgy megoldani, hogy ne legyen belőle baj, de ez nem sikerült.

Aztán jött a behívó és én nem mentem el.

Az első augusztusban, a 19. születésnapomon jött. Akkor kértem, hogy tolják el, beleegyeztek. Így lett december, aztán előtte pár nappal jött a levél, hogy majd áprilisban. Ezt a haladékot arra használtuk, hogy a kilépést megoldjuk. Leveleket írtunk: „anyám cukorbeteg, nem tud állandó munkát vállalni, a húgom visszaköltözik Budapestre, nincs aki anyánkat ápolja, ha súlyosbodik az állapota, stb.” Akkor masekitasra küldtek, ott lehet szociális problémákról beszélni. “Betegség, egy keresetből élni…” Felajánlották, hogy anyagi támogatást kapok… De a pénzzel nem tudom ápolni, ha a seregben vagyok! Semmi nem működött.

És akkor eljött újra a behívó és én nem vonultam be áprilisban sem.

Hívogattak telefonon, de én nem válaszoltam. Egyszer – éppen dolgoztam – anya hívott, hogy itt van a katonai-rendőrség a házban. Engem kerestek. Benéztek még a kanapé alá is. Sejtettem, hogy a munkahelyemet is tudják, úgyhogy eljöttem onnan is. Onnantól kezdve nem nagyon voltam otthon. És ha mégis, akkor folyton nézegettem ki az ablakon, nem jön-e a katonai autó.

Pánik!

Ez így ment egy ideig. Aztán a főnököm megpróbált kapcsolatot keresni, olyat, akivel lehetne beszélni erről a helyzetről. Egy ügyvéd vállalta, hogy segít, de ő sem jutott messzire. Azt tanácsolta, hogy menjünk rá a lelki és az agyi bajokra: kell egy szakvélemény egy pszichiátertől, hogy nem vagyok normális! Kicsit tartottam tőle, hogy tényleg hülyének néz és valami olyat ír, ami a későbbi életemre is kihat. Megmutattam neki az érettségimet, a rajzaimat. Elmondtam, hogy képzőművész pályára készülök. Depresszió, szorongások, pánik rohamok, ez volt a “panasz”. Olyan dolgokat meséltem neki, aminek egy része igaz volt, de alaposan túloztam. Például, hogy gyerekkoromban kiközösítettek. Minden ilyen sztorit összelapátoltam, ami csak eszembe jutott és kiszíneztem. Apám alkoholista, tényleg voltak zűrös éveim, nem kellett sokat fantáziálnom. Nagyon kiborult a pszichiáter is.

Civil volt, ez volt az első katonai ügye.

A rossz idegállapotot nem kellett szimulálni, mert gyakorlatilag bújkáltam. Mistametet – úgy hívják, aki megszökik, még nem a katonaságtól, csak a bevonulástól. A barátnőm, aki a katonaságból szökött, az az arika.

Bujkál.

Olyanról is hallottam, aki már évek óta. Elképzelni se tudom, hogyan. Ha elkapják őket; börtön. A mistametetre is ez várt. De közben a pszichiáter megírta egy levélben a szakvéleményét. Ez pár sor szokott lenni. Az enyém négy oldal volt. A főnököm csak annyit mondott: „Angéla, most feladod magad. Készüljünk fel, hogy bármi lesz is, pár napra biztos bent tartanak. De ez a pár nap nem számít majd priusznak, büntetett előéletnek. A katonai börtönnek nincs köze a civil élethez.”

Bepakoltam egy táskába és besétáltam a Tel HaSomérbe. Nem voltam már ideges, tudtam, hogy nem nyúlhatnak hozzám. A levélben benne volt, hogy megölhetem magam, mert nem félek a haláltól, a fájdalomtól, és nincs miért élnem, ha elvisznek. Elkérték a levelet… Ezalatt én kint vártam órákig és játszottam az őrültet. A levélben benn volt, hogy ha pánikrohamom van, vakarom a csuklóm. Véresre vakartam. Beöltöztem, szakadt rólam a víz, de vacogtam. Egyszercsak jöttek a levéllel: “Nem viszünk el!” Adtak egy időpontot, amikor a kábánnal beszélnem kell. A kábán, aki eldönti, hogy mész-e katonának, vagy sem. Nagyon nehéz odakerülni! A kábán lehet egy szakorvos is, az én esetemben egy katonai pszichiáter volt. Barátnőm mesélte, hogy ő is eljutott a kábánig és ott előadta a műsort: “meg fogom magam ölni blablabla”.

A kábán meg csak nézte, és annyit válaszolt: “Te túlságosan szereted az életet. Te bevonulsz!” Neki nem jött be ez a trükk. Na most jövök én, a levelemmel. Előre fejben mindent elterveztem, elpróbáltam. Négy órát vártam, de végig nem estem ki a szerepemből. Nem adtam rá esélyt magamnak, hogy elrontsam. Mikor bejutottam végre, elmondtam neki mindent. Sírtam is: műsírtam, bár az néha átfordul valódiba, ha jól csinálja az ember.

A nő meg ült fapofával. Nagyon irritáló volt. Póker arc, nem zökkent ki. Nagyon féltem, hogy nem hiszi el. Aztán kiküldött, hogy várjak míg eldönti, elvisznek-e. Két órát kellett várnom. Aztán kilépett és a megszokott fapofával csak ennyit mondott: “Fel vagy mentve a katonaság alól.” Amint meghallottam ezt és felfogtam, hogy végérvényes kiléptem a szerepemből. “Tényleg? Ennyi?” És valószínűleg nagyon vigyoroghattam. A kábán meg ott hagyott. Aláírtam egy papírt, hogy a többit már ők intézik, nem kell többet bejönnöm.

Két hónap alatt kijutottam. Mások ezzel évekig küzdenek.

Nekem azért volt nehéz, mert én itt akarok élni. A húgom nem akart, ők anyámmal együtt hazamentek, úgy tűnik, végleg. Ha meggondolja magát – egy év múlva őt is sorozzák majd – visszajön és végigjárja az én utamat. Neki könnyebb lesz, ő jobban fél, és gyengébb idegzetű, mint én.

Egy éve volt, és most, hogy visszanézek látom, hogy ez komoly volt, nem csak játék. Nem csak egyszerűen nem volt kedvem. Minket nem készített fel senki erre a helyzetre. Biztos elhangzott egy-két mondat, de azt elfedték a rózsaszín felhők, hogy milyen jó lesz itt. Most, hogy megúsztam, már tudom, hogy jó lesz!

Annyi ember van, aki katona akar lenni. Jóval több, mint a fele a fiataloknak. Akkor miért kell katonát faragni az olyanokból, mint én? Mire lennék jó ott? Mit kezdene velem az ország? Én nem tudnám megvédeni. Lány vagyok, másként neveltek, mint az itt születetteket. Nem éltem háborúban, de még a szüleim sem.

Én félek.

Értem én, hogy törvény, és hogy ez egy hatalmas szervezet, ami nem lehet mindenkire tekintettel. Nem vehet észre mindenkit, aki másként éli meg ezt a helyzetet.

Képzőművész akarok lenni. Nem valószínű, hogy az akadémián, vagy a művészvilágban bárkit is érdekelne, hogy engem pszichológiailag alkalmatlanként mentettek fel. Egy high-tech cégben, vagy a műszaki karon ez lehet, hogy számítana valamit. Ha egyetemre felvételiznék ott is elmesélném, hogy juttottam ki… Ha a művész diplomám meglesz, akkor a new yorki egyetemen akarom folytatni. Hogy mit akarok tanulni? Pszichológiát!

 

A felnőttkor határán belecsöppenni egy másik morálba, azonosulni annak az értékeivel… Van rá esély, és lehet, hogy mégsem sikerül. Gyermekeink elszenvedik a döntéseinket, de megpróbálják a saját útjukat járni.

Nincsenek gyávák és hősök. Dezertőrök és szuperkatonák.

Sorsok vannak és ha beléjük tekintünk, lehet, hogy felül kell vizsgálnunk a fejünkben lévő rubrikákat.

 

Kiemelt kép: credit/Angéla

 

Advertisements

3 replies »

  1. Nem ertem, miert is nem vallalt polgari szolgalatot? Ha egyszer tudja, elfogadja es megerti, hogy allampolgari kotelesseg, torveny es ilyesmi? Mi az hogy “megerett bennem, hogy NEM”?
    Ilyen esetben hogyan nez tukorbe mindazok utan, hogy csalt, hazudott es torvenyt sertett? Az is nehezen ertheto szamomra, hogy szerinte ot semmire nem tudta volna hasznalni a hadsereg/orszag. Hat nem tudom, nekem egyelore harom ismerosom van, akik polgari szolgalatra vonultak be. Egyikuk specialis iskolaban volt kisegito tanar, masikuk rendorsegen ugyintezo, a harmadik jelenleg is egy gyermek-onkologiai osztalyon kisegito. Nos, oket tisztelem a dontesukert, es elfogadom, hogy “pacifista” inditattasbol nem lettek katonak. Csalassal kibujni a kotelesseg alol, ez viszont elszomorito.

    Kedvelés

  2. Kétszer kellett elolvasnom az írást, hogy rájöjjek, mi az, ami első olvasatban furcsának tűnt.
    A dolog erkölcsi részét nem minősítem, kinek-kinek ízlése szerint.

    Az interjú azonban tartalmaz némi csúsztatást a lányok fegyveres szolgálatával kapcsolatban. Amennyiben két éves szolgálatról beszélünk (ami ma egy év és négy hónap) eleve nem lehet fegyveres szolgálatról beszélni, amely ma 2 év és 4 hónap. Nem beszélve arról, hogy lányokat kizárólag saját kérésre (egyke esetében szülői hozzájárulással) válogatnak be és a megmérettetés igen magas szintű úgy orvosi, mint fizikai állóképességet illetően, valamint a pszichometriai tesztek eredményének függvényében.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s