Európa tanul

4

szerző: Kati Yael Hirschberg

Jó pár esztendővel ezelőtt még turistaként jöttem Izraelbe. Találkoztam sok emberrel, érthető okokból sokan közülük Magyarországról alijáztak. Rengeteg mindenről beszélgettünk, hiszen már tudtam, jönni fogok. Egyikük tett egy érdekes megjegyzést, miután örömét fejezte ki, hogy jövünk. Azt mondta, hogy ő mostanában sokat jár Európába, turistáskodni, mert később már nem lehet majd. Kértem, hogy ezt fejtse ki, mert érdekesen hangzott. Elmondta az elméletét arról, hogy Európa egy évtized múlva veszélyes hely lesz, legalábbis jóval veszélyesebb, mint akkor volt. Veszélyes lesz, ha egyenesen nem lehetetlen izraeli útlevéllel utazgatni szabadon. Sajnos nem volt rá időnk, hogy részletesen kifejtse, miért gondolja így, főleg hogy az akkor még 90%-ban dominaló magyar látásmódommal paranoiás, adrenalinfüggő izraeli beszédnek éreztem az ilyet (igen, emlékszem még rá, milyen kívülről látni ezt az országot, és éppen ezért tudok még valamilyen minimális szinten megértő lenni azokkal, akik teljesen érthetetlen reakciókat mutatnak irányunkban). Nos, sajnos az azóta eltelt 12 évben a barátom jóslata tökéletesen bevállt. Sőt, nem csak izraeli útlevéllel lett jóval veszélyesebb Európában utazgatni vagy élni, hanem bármilyen másikkal is.

Évek óta mondom, írom és posztolom, hogy Európa nem jó irányba megy. Hogy fogalma sincs arról, mi az hogy terrorizmus, hogy a hivatalos szervek teljesen felkészületlenek, híján vannak a megfelelő gyakorlatnak és ami még nagyobb baj, a megfelelő anyagi-kormányzati támogatásnak. Hogy maga a lakosság teljes mértékben kiszolgáltatott és tájékozatlan. Hogy teljesen rossz irányból nézik magát a terrort, hogy a fejekben hatalmas zűrzavar van, hogy mindent elborít valami teljesen érthetetlen, felsőbbrendűségi komplexusból fakadó attitűd, melynek kb. ez a lényege: nálunk terrorfenyegetettség nincs, mert MI nem érdemeljük meg (lásd, nem nyomunk el senkit, nem szálljuk meg mások földjét – hm, most ebbe azért ne menjünk bele túl mélyen). Nálunk az, ami Izraelben van, soha nem történhet meg, mégis ki akarná felrobbantani magát Berlinben, mi nem csináltunk semmit. Mi sokkal jobbak, erkölcsösebbek és békésebbek vagyunk, mint Izrael, így nálunk soha nem fog a politikai vagy társadalmi feszültség terrorizmusban manifesztálódni. Vagy egészen egyszerűen állami szinten kiterjesztették azt az önvédelmi mechanizmust, ami minden ember egyéni és ösztönös reakciója: velem.ez.nem.történhet.meg. Pont.

Én nem gondolom, hogy az európai média csak és kizárólag azért lenne Izrael-ellenes, mert alapvetően antiszemita. Vagy mert politikailag csípi a szemét Izrael. Vagy mert az arabok megvették kilóra a szabad sajtót (is) az egész nyugati világban. Vagy mert a rengeteg bevándorló és áttérő miatt robbanásveszélyes helyzetet teremtene, ha valaki nyíltan Izrael mellé állna, és Sárközy óta senki nem meri pl. a párizsi gettók lakóit ingerelni. Még egyszer mondom, nem gondolom, hogy CSAK ez áll a dolgok mögött. Nyolcvan százalékban igen. Most viszont a maradék húsz százalékról szeretnék beszélni.

Európa és rengeteg európai ember azért nézi értetlenül, ellenérzésekkel és viszolygással Izraelt, mert fogalma sincs róla, hogy mi ellen harcol. Azt látják csak, ami az izraeli életmód felszíne. Mindennel kapcsolatban, így természetesen a biztonsággal, a terrorizmus elleni harccal kapcsolatban is. Látják a biztonsági falat, de nem értik, hogy mi sem szeretjük. Beleverik a fejükbe a hülye politikusok, hogy a fal diszkriminatív, apartheid, hogy is mondta az EU külügyi biztosa, “olyan fal, mint ami a varsói gettót vette körül”. Arra már igen kevés politikus veszi a fáradtságot, újságíró még kevesebb, hogy mellé tegye az eredményeket. A statisztika a napnál is világosabb a fallal kapcsolatban, amióta megépült, meredeken zuhant a sikeresen végrehajtott öngyilkos robbantások száma. Tényleges fizikai akadály, és bárhogy is utálom hogy az ablakból egy falat látok, mégis megértem és elfogadom az értelmét. Európából persze megengedhető volt a luxus, hogy orrhúzás közepette mantrázzák a vezetők, “van más megoldás is”. Mégis, amikor arra a döntésre jutott valaki – és most hangsúlyosan kérem, ne menjünk bele ennek a lépésnek a politikai, humanitárius vonatkozásaiba, bár kétségkívül vannak, és nem elhanyagolhatóak – hogy meg akarja állítani az illegális határátlépőket, akkor falat kezdett húzni. Mint ahogy fal van Spanyolország és Marokkó között, Cipruson a török és a görög oldal között (a török-görög határ egy szakaszán is egyébként, a kontinensen) Amerika és Mexikó között vagy akár India és Banglades között is. És országokon, városokon belüli falakra is van példa, Belfastban, Homszban és még jópár helyen. Aki szeretne kicsit jobban elmélyülni a témában, annak itt nyílik rá lehetősége: link. Én őszintén hiszem, hogy sem a kormányzatok, sem maguk az emberek nem szeretik a falakat. Mindehol csúnya, mindehol rossz hangulatú. És mindehol működik. Európában is működik és működni is fog. Működik a Csalagút bejáratánál és működik a déli határokon.

Spanishsoldierspatrolalongt
határkerítés Marokkó és Spanyolország között

Ugyanez a helyzet szinte az összes terrorellenes intézkedéssel kapcsolatban is. Pár évvel, vagy akár még pár hónappal ezelőtt is az Átlag Európai Lakos megengedhette magának, hogy amikor idejön Izraelbe turistának, akkor elborzadva nézze, ahogy állig felfegyverzett katonák járőröznek a városokban. Ahogy beton akadályok között várják az emberek a buszokat és a villamost. Ahogy minden iskola, óvoda, bölcsi, bevásárlóközpont és sarki fűszeres bejáratánál biztonsági őrök állnak, és nem az otthon megszokott nyugdíjas bácsi, hanem fiatal és szigorú fiatal nők és férfiak. Lehetett fintorogni azon, hogy a repülőtéren az EL AL utasait ide-oda terelgetik, és látszólag minden indok nélkül hosszú perceket át faggatják az utasokat. Lehetett azon elégedetlenkedni, hogy a jeruzsálemi óváros bejáratánál komplett katonai harcállások között kell elhaladni. Lehetett azon megdöbbenni és fejet csóválni, hogy a lakosság jelentős része fegyverrel jár dolgozni, kirándulni, tanítani vagy tanulni. Döbbenettel vegyes sajnálkozással vs. bosszankodással lehetett szembesülni azzal, hogy amikor valaki tömegrendezvényre, fesztiválra, futóversenyre érkezik, akkor a rendezvény szélétől kilométer távolságban nincs autós forgalom, és kordonok, biztonsági kapuk és rendőrök, katonák sorfala között lehetett csak eljutni szórakozni. Fel lehetett háborodni azon, hogy az egészen kicsi gyerekeknek is időről időre kötelező gyakorlatokon kell részt vennie, ami ugyan alapvetően háborús helyzetre lett kifejlesztve, de szakértők éveken át tartó vizsgálata alapján jelentősen és generációkra visszanyúlva megkönnyítette azt is, hogy amikor “helyzet van”, akkor az izraeli lakosság világviszonylatban is kiemelkedően jól reagál. A japánok mellett az izraeliek reagálnak legmagasabb arányban Flight or Fight módon akkor, amikor vészhelyzet alakul ki. Szemben az európai és amerikai lakosság Freeze válaszával, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy végzetesen sokáig lefagynak, és döntésképtelenek.

Nos, mindezek fényében, Európa maga volt a megértés, elfogadás és a szeretet földje. Ahol időről időre felmerült a kérdés, hogy miért lövik le a késes merénylőt a rendőrök, ahelyett, hogy lábon lőnék. Ahol feltették a kérdést – többnyire persze a tények pontos ismeretét rosszindulattal pótolva – hogy mégis mi a veszélyes egy késes, baltás támadásban. Hogy mégis miért torolja meg olyan kemény kézzel Izrael a terrort? Hogy mégis miért figyelnek meg ártatlan embereket, akiknek semmi bűnük azon kívül, hogy véletlenül már a hatodik családtagjuk lett terrorista. Hogy mégis hogyan lehetne terrortámadásnak nevezni azt, amikor valaki az autóját használja a polgári lakosság ellen. Mi az, hogy a kődobálás terrorizmus, hogyan merészel a hadsereg gumilövedékkel és hanggránátokkal tömeget oszlatni? Annyira szarul néz ki a hírekben, amikor a kis arab tizenéves köveket dobál a nagy, erős, páncélozott és berácsozott katonai dzsipek ellen, és hát végülis mi veszélyes van abban, hogy tűzijátékokkal lövöldöznek, az csak, ahogy magyarul hívják, játék. Nos, ezek az idők elmúltak.

fireworks-green_1746653i
tűzijátékkal lövik az olasz rendőröket egy zavargás alkalmával

Ma Európában állig felfegyverzett katonák lepik el időről időre az utcákat. Egy-egy merénylet után komplett városrészeket vesznek zárlat alá, leállítják a tömegközlekedést, bezárják az oktatási intézményeket (most kezdjek el fintorogni, hogy micsoda hiszti? Én mondjam meg innen, hogy mi kell ahhoz, hogy Párizsban nyugodtan és eredményesen tudjanak dolgozni a terrorelhárítók? Ugye milyen abszurd lenne?). Ma előfordulhat bárhol és bárkivel, hogy “rosszkor van rossz helyen”. És előfordulhat és elő is fordul, hogy a rendőrség határozottan, erős kézzel, pillanatnyi gondolkodás nélkül ártalmatlanít, baltás 17 éves “gyereket” pedig nem lábon lövik, és sütivel kinálják, hanem agyonlövik, mert semmilyen más cél nem mozgatja őket, mint hogy megvédjék a civil lakosságot. Nem volt olyan régen, amikor kordonokkal zárták körül a francia mecseteket, és amikor a brüsszeli reptéren ha valaki szír vagy iráni papírokkal próbált belépni, akkor hosszas vizsgálódásra számíthatott. És akármilyen szomorú is ezt mondanom, ez ma Európa jövője.
Hogy mi van a jelenség mögött, hogy ki és milyen piszkos játszmára használja fel a menekülő tömegeket, hogy ki lovagolja meg a félelmet és manipulálja az adatokat saját szája íze szerint, az más kérdés. És más kérdés, hogy a terroristáknak mi a motivációja. Hogy milyen mélységű és típusú szociológiai és gazdasági lépésekkel lehetne és kellene javítani a helyzeten. Hogy milyen választ fog adni az “európai lélek” ezekre a folyamatokra, hogy valóra válik-e az a forgatókönyv, hogy a szélsőségek és a popularizmus fogja megfojtani a kontinenst, nem is a terror.

Belgian soldiers and a police officer control the documents of a woman in a shopping street in central Brussels, November 21, 2015, after security was tightened in Belgium following the fatal attacks in Paris.REUTERS/Youssef Boudlal
belga katonák ellenőriznek egy muzulmán nőt Brüsszelben REUTERS/Youssef Boudlal

Mindezekre a kérdésekre nekem nincs válaszom, elméleteim vannak, de ezeknek a megvitatására ez a fórum kevésbé alkalmas. Arra viszont nagyon kiváncsi leszek, hogy vajon a közeljövőben javulni fog-e Izrael megítélése. Vajon amellett, hogy aggodalommal és tehetetlen dühvel figyeljük az újabb és újabb európai merényleteket, vajon nyújthatunk-e segítő kezet Európának. Vajon megváltozik-e az újságírók, politikusok véleménye az izraeli kemény kézzel kapcsolatban, amikor látni fogják, hogy a saját városukban, a saját országukban is ennek, és csak ennek van eredménye. Vajon meddig fogják tartani magukat ahhoz a teljesen hibás, és végzetes állásponthoz, hogy a terrorral szemben “mind a két félnek mértékletességet kell mutatni”? Vajon mikor fognak eljutni arra a szintre, hogy a lakosságot mozgósítani, felkészíteni az nem valami szabadon választható gyakorlat vagy felesleges pánikkeltés, hanem a túlélés egyetlen eszköze? Vannak jelek, mely szerint a változás megkezdődött. Franciaországban visszavonták a rendkívüli állapot megszüntetésére vonatkozó rendeletet, és Hollande elnök felszólította a lakosságot, hogy jelentkezzenek a biztonsági szerveknél önkéntesnek. A nizzai merénylet idején már maga a lakosság is “jól reagált”, mikor néhány közeli étterem ajtaját a lövések hallatán elbarikádozták. Elkezdődött a változás a fejekben.

Félreértés ne essék, egy pillanatnyi káröröm sincs bennem, és még csak véletlenül sem dörgölöm senki orra alá, hogy na ugye, megmondtunk. Megmondtam. Szomorúan, de még inkább dühösen, a gyomromban görccsel nézem a híreket az újabb és újabb támadásokról (főleg, ha olyan kapitális és érthetetlen szakmai hibák kísérik a borzasztó képeket, mint amilyenek a nizzai gázolásos terrortámadást kísérték). De a kezdeti sokk után mindig felmerül bennem a kérdés: értitek már? Érziket már? Elhiszitek? Felfogjátok? Látjátok végre, hogy egy oldalon állunk? Mert ha a válasz igen, akkor végre elkezdhetnétek tanulni tőlünk, mert mi ebben élünk, hatvan éve vagy még régebb óta ebben élünk. És bármilyen nehéz is elfogadni, segíteni szeretnénk. Csak fogjátok fel végre, hogy Netanjahunak igaza van (legalább ebben), és Tel Aviv, Jeruzsálem, Beer Sheva vagy Ariel pontosan ugyanolyan város, mint Stuttgart, München, Párizs vagy Nizza. Mi vagyunk az egyik oldal. Ők a másik. És még mielőtt megindulna a komment-áradat, hogy micsoda iszlamofób rasszista vagyok, szeretném idézni George Bush volt amerikai elnököt, akivel sok mindenben nem értettem egyet, ő volt viszont az egyik utolsó azon politikusok között, akik merték nevén nevezni az ellenséget, és egyből tisztázta is a fogalmakat: Our war is not against Islam, or agaisnt faith practiced by Muslim people. Our war is a war against evil”. Legyen az a gonosz bármilyen vallású, jöjjön bárhonnan, az eszköz, amivel meg lehet állítani ugyanaz.

4 Kommentek

  1. 👍🏻

    “Új Kelet online” ezt írta (2016. július 25., hétfő):

    > Új Kelet online posted: “szerző: Kati Yael Hirschberg Jó pár esztendővel > ezelőtt még turistaként jöttem Izraelbe. Találkoztam sok emberrel, érthető > okokból sokan közülük Magyarországról alijáztak. Rengeteg mindenről > beszélgettünk, hiszen már tudtam, jönni fogok. Egyikük tett e” >

  2. Rosszul felfegyverzett harcos
    A hagyományos háborúkkal ellentétben ahol reguláris hadseregek álltak egymással szemben alapvetően új helyzetet teremtett az iszlám világ újraéledő vallási motivációjú terrorizmusa. A késelő, kődobáló bár rosszul felfegyverzett de harcos ezért úgy kell vele szemben eljárni mint bármilyen más harcossal azaz meg kell semmisíteni.

    Kődobálás
    Amit kődobálásnak neveznek az valójában Molotov koktél, beton darabok, kő dobálás valamint parittyázás. Ezek miatt már halt meg ember ezért ezek ténylegesen fegyverek. Mátyás király seregében is voltak parittyások. Fegyveres támadás ellen fegyverrel szoktak válaszolni. Aki ezt kétségbe vonja annak fogalma sincs a háborúkról, harcokról

    Mindig az iszlamisták, palesztinok a kezdeményezők, támadók. Izrael, Európa csak válaszol a jogos önvédelem okán.

    Ami most folyik a világban az háború. Az arabul beszélő hadseregek rendszerint igencsak gyatrán szerepeltek a modern korban még az egymás elleni háborúikban is ezért a sivatagi rablók módszereit követve rejtve, lopva, hátulról civileket és a saját erőforrásaikat sem kímélve támadnak valamint egyik nagy és hatékony fegyverükkel harcolva a magasabb szaporodási rátájukkal.

  3. Érdekes módon amikor “palesztinok” követnek el támadásokat izraeli civilek ellen, akkor azt nem minősítik terrorcselekménynek. Amikor Európában csinálják ugyanazt akkor telekürtölik a világot, hogy micsoda terror történt.

  4. Szimpatikus, jól megírt, de elfogult blogbejegyzés. Európa (Nyugat-Európa) helyzete teljesen más. Izrael a harcot választotta, és azt jól csinálja. Időnként megelőző, megtorló csapásokat mér, offenzívákat indít. Nem kérhetünk számon olyan intézkedéseket a nyugat-európaiakon, mint amelyeket az izraeliek alkalmaznak, hiszen itt Európában bő 70 éve nincs háború. Az meg azért visszás, hogy Izraelt állítja példának, amelynek a kormányzata a legdrasztikusabb biztonsági intézkedések ellenére sem képes megakadályozni a merényleteket. Kevesebb a robbantás, de minden kést nem lehet titkosszolgálati megfigyelés alá vonni. Politikai megoldásra pedig sem a kormány, sem a palesztinok nem hajlandóak.

Hozzászólás