Politika

Fortélyos félelem

szerző: Sáfrán István

Valamivel több, mint négy éve, hogy próbálom megszokni az izraeli ájert. Mint mindenki mást, bennünket is a vatikok tanítgattak, miféle, az európai ember számára nem ritkán ismeretlen és furcsa szokásokkal kell majd együtt élnünk. Hasznos leckék voltak ezek, magam is tovább adom az újonnan érkezőknek, nem egyszer abban a reményben, hogy soha nem lesz szükségük emlékezetükbe idézni az odavonatkozó teendőket.

Az első leckét a ra’ananai főtéren kaptuk. Hétköznap kora este volt, valahonnan előkerült egy zenekar és teli tüdőből kezdték fújni a talpalávalót. Szempillantásra rá, már tucatnyian karoltak egymásba és ropták az általunk még ismeretlen lépéseket.

Több se kellett, természetesen mi is összekapaszkodtunk a kör szélén és nekiláttunk az “elsajátításnak”. Nem ment könnyen. Nem csak a zene és a lábaim közötti disszonancia akadályozott a lépések tökéletesítésében, hanem a hátizsák is, amely egyébként minden utunkra elkísért. Elvégre soha nem lehet tudni, mire lehet éppen szükségünk. Első mozdulattal tehát magam mellé eresztettem a táskát a szürke betonra. Nem túl messzire, még jól belátható távolságra, olyan kinyújtott karnyújtásnyira, hogy ha mégis szükség lenne valamire feneketlen rejtekeiből, hát egyetlen mozdulattal elérjem.

Nem volt rá szükség, hogy utána nyúljak. Percbe sem telt, amikor egy kiskatona a vállamra tette a kezét. Kiskatona? Jó fejjel volt magasabb mint én, aki azért valamelyest túl vagyok a 180 centin. Ő lenne a kiskatona, hatalmas mordállyal a vállán? Utólag nevetnem kell, bár abban a pillanatban semmi vicceset nem találtam a szituációban.

Tied? – kérdezte szenvtelen hangon, miközben a társa távolabb terelte üt-kop-pecs táskaszerűségünktől a táncolókat. Mindeközben a zene persze szólt és csak a legközelebb állók figyelme fordult felénk. A többiek, mintha mi sem történt volna, ropták tovább. Talán észre sem vették, hogy helyzet van. Zavartan és tétován próbáltuk megtalálni az éppen helyes viselkedési módot. A fiú, bocsánat: a kiskatona megismételte a kérdést, majd hogy bólintottam, arra kért, nyissam ki. Belekukkantott, aztán hogy tisztáztuk honnan-valóságunkat, s hogy alig pár napos olé hadasok vagyunk, körberikkantott: beszél itt valaki magyarul?

Természetesen akadt jelentkező. Összedugták a fejüket, majd az alkalmi tolmács félrevont bennünket és magyarázni kezdte, hogy mostanság olyan világot élünk itt Izraelben, hogy minden gazdátlan vagy annak látszó csomag veszélyes lehet, mert akadnak köztünk rossz szándékú emberek.

Azt hiszem nem kell hosszan ecsetelnem az alkalmi továbbképzés részleteit. Hogy mennyire zsigereinkbe ivódtak az elhangzottak, arra a néhány nappal későbbi tel-avivi buszutunk szolgált példával. Zsúfolásig megtelt a járat, mellettünk egy fiatalember hatalmas kofferjére telepedve kvaterkázott a busz túlfelén ragadt haverjaival. És minthogy a buszban jókora volt a hangzavar, csapot papot – pontosabban a pakkját – hátrahagyva, átverekedte magát a barátaihoz. Akkor jutottak eszembe a kiskatona előző heti intelmei a gazdátlan csomagokról. Se köpni, se nyelni nem tudtam, hideg verítékben fürödve adtam meg magam a sorsnak, miközben újra és újra emlékezetembe tolultak a világ szinte minden felén bekövetkezett terrorcselekmények képei. Már nem tudom, mennyi volt az út, de nekem óráknak tűnt, mire a központi pályaudvarig értünk.

Csaknem fél évtizeddel a történtek után már megmosolygom akkori önmagunkat, és gondolatban bocsánatot kérek attól a bőröndös sráctól, de hazudnék ha azt állítanám, hogy a görcs, az a bizonyos szorítás valahol szívtájékon, mindenkorra elmúlt belőlem. Talán nem is fog soha, bármerre is járjak a világon.

Most is, hogy a hatoson utazom a Körúton útban az Oktogon felé, az a fiatalember, mintha távolabb lépne a bőröndjétől. Vagy csak a tömeg sodorja egy újabb lépéssel odébb. Megérkezünk a Nyugati pályaudvarhoz. A tömeg egy emberként nyomul a kijáratok felé, közöttük az én emberem is. Fogja bőröndjét és leszáll. Fellélegzem. Akaratlan volt ez a megkönnyebbült szusszanás, s közben megint az a kiskatona jutott eszembe, aki először figyelmeztetett: vigyázz, ember!

Velem szemközt szemüvegét orrnyergére tolva újságot olvas egy úr. A címlapról kiköszönnek a betűk: még nincs végleges száma a nizzai ámokfutás áldozatainak.

Nincs végleges száma az áldozatoknak.

kép: illusztráció
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s