Kémtörténet – 27. fejezet

0

szerző: Halász András

27. 

A veszprémi szállodában kedvesen fogadták őket. A recepciós megmutatta, hol van az étterem, a bár, és a fedett uszoda. Mire felértek a szobájukba, csomagjaik a szekrény melletti bőrönd tartón voltak. Kipakoltak, majd rövid sétát tettek a szálloda környékén. Szűk, kacskaringós utcácskákban sétáltak, hol felfelé, hol lefelé. Sarolta végre belekarolhatott párjába, nem kellett attól tartaniuk, hogy ismerősbe botlanak. Beültek a közeli cukrászdába, kávét ittak és süteményt ettek. Élvezték, hogy egész nap, és még másnap is, együtt lehetnek.

Visszatértek a szállodába, és megebédeltek. Sarolta a recepcióstól megkérdezte, hol található pontosan az az előadó terem, ahol a konferenciát tartják. – Negyedórányi séta, – közölte Lacival, amikor visszatért az asztalukhoz. – Ha akarsz, szundíts egyet, én pofavizitet tartok, hadd lássák, hogy megérkeztem.

Soltész felment a szobájukba, és ledőlt az ágyra. Néhány percen belül elnyomta az álom. Erős kopogásra ébredt. Feltápászkodott, és ajtót nyitott. Saci állt az ajtóban.

– Tőled akár az egész szállodát ellophatják, – mondta mosolyogva, és beviharzott a szobába. – Az összes nagykutya itt van. Este nagy ismerkedési estét szerveznek. Van kedved elmenni? – kérdezte, de meg sem várta Soltész válaszát: – Mert nekem semmi kedvem sincs egész este az önelégült képüket bámulni. Inkább kérdezzük meg a portán, tudnak-e színházjegyet szerezni. Mi a véleményed?

– Egyetértek. Régen voltunk színházban.

Saci felhívta a portát, és öt percen belül megvolt a jegyük a veszprémi Petőfi Színház esti előadására, a Fekete Péter operettre.

Elegáns ruhában, jó kedvűen hagyták el a színházat az előadás után. Sarolta mintha ismerné az utat, egy első osztályú étteremhez vezette Soltészt.

– Délután rendeltem asztalt.

Sarolta közölte a nevét, a pincér azonnal az asztalukhoz vezette. Lesegítette róluk a kabátot. Egymással szemben foglaltak helyet a gyönyörűen megterített asztalnál. Zsúfolásig tele volt az étterem. Az egyik falon hatalmas tükrök verték vissza a plafonon függő csillárokból ömlő fényt. Az asztalukat kecses vázában egy szál vörös rózsa díszítette. Aperitifet rendeltek, aztán belemélyedtek az étlapba. Végül úgy döntöttek, kétszemélyes tálat kérnek.

Soltész elégedetten pillantott szerelmére. Sacinak csillogott a szeme, és amikor előrehajolt, hogy kézbe vegye a boros poharat, röpke pillanatra megpillanthatta melleit. A férfit elfogta a vágy. Saci észrevett Laci pillantását, de nem reagált rá. Miért van az, hogy ennyi évet kellett várnom rá? Még mindig Thomast okolod mindenért? Hiszen rengeteg idő telt el azóta, hogy az első szerelmed kiábrándított. Nem az okozott fájdalmat, hogy beszervezte, hanem az, hogy soha sem tudott megbizonyosodni arról, Thomas csak a beszervezés kedvéért fektette le, vagy vonzódott is hozzá. Tudta, soha sem fog választ kapni a kérdésére. Thomas és Soltész között jó néhány férfival volt viszonya. Nagyobb részükhöz semmilyen érzelem nem fűzte, a Cég bízta meg azzal, hogy ágyba bújjon velük. Az alatt a húsz év alatt, amíg a Cégnek dolgozott, két esetben feküdt le olyan férfival, akikről azt hitte, komoly és valódi kapcsolatba kerülhet. Mindkét esetben tévedett. Az elsőt, a veszprémi konferenciához hasonló alkalommal ismerte meg. A szakma hozta össze, és végül, az is választotta szét őket. Pont olyan emberek voltak, akiket ugyanúgy vonzott a szakmai siker mint öt. Egyikük sem volt képes alkalmazkodni a másik időbeosztásához. Állandó szemrehányással illették egymást, mert ha az egyikük ráért, a másik elfoglalt volt. A sok vita végül kiölte Saroltából az érzelmeket.

A másik férfit Olaszországban, a tengerparton ismerte meg. Magas, izmos, fekete hajú férfi volt, aki után, ahogy meglátta, nyomban testi vágyat érzett. Két hétig tartott a viszonyuk, amire ha Sarolta visszagondolt, még mindig elpirult.

Már nem tagadta maga előtt, Soltész közeledését kezdetben azért fogadta el, mert férfi társaság után vágyódott. És ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz, kezdte felfedezni, nemcsak kedveli, szereti is a férfit. Bármilyen furcsa, de Laci családi állapota biztonságot nyújtott számára. Nem kellett attól tartania, hogy a férfi igényt tarthat az idejére. Soha nem gondolta, hogy Laci odáig jut az érzelmeiben, hogy ő miatta ott akarja hagyni a feleségét. Mostanáig sikerrel verte vissza a férfi rohamait, megakadályozta, hogy elváljon Pirikétől. De ha őszinte akart lenni önmagához,  be kellett magának vallania, szívesen élné le Lacival hátralevő éveit. De erre, csak a genfi művelet után gondolhat.

Soltész, mintha a gondolataiban olvasott volna, megfogta a kezét, és azt kérdezte:

–  Megígérted, hogy mesélsz a múltadról. Nem akarlak sürgetni, de úgy érzem, eljött az ideje, hogy hozzákezdj.

Sarolta lesütötte a szemét, ami egyáltalán nem volt szokása. Nagyot sóhajtott, nem nézett a férfi szemébe.

– Áruld el Laci, de őszintén, miért vagy erre olyan kíváncsi?

– Itt ülök egy gyönyörű és kívánatos nővel Veszprém elegáns éttermében, és minden vágyam, hogy ágyba bújjak vele. És ez az érzés már öt éve változatlan bennem. Mégis, néha úgy érzem, olyan dolgok történtek veled a múltban, amelyek árnyékként vetülnek kapcsolatunkra. Hogy lehessünk igazi pár, ha nem ismerjük egymás múltját? Az én életem nyitott könyv előtted. De ne érezd magad feszélyezve. Csak akkor fogj hozzá, ha csakugyan úgy érzed, eljött az ideje.

Sarolta félt attól, hogy teljesen megnyíljon. Mielőtt megteszem, valamit el kell döntenem: valóban vele akarod leélni az életed? Ha biztos vagy benne, akkor ne habozz, fogj hozzá. Ha meg nem, akkor találj ki valamilyen kifogást. Döntésre jutott.

Saci felemelte a fejét, rámosolygott a férfira, és megsimogatta a kezét.

*

Fodor Péter napjai egyhangúan teltek. A betegsége stagnált. Előfordult, hogy valamelyik lába elgyengült, de csak néhány másodpercre. Azokon a napokon, amikor Tilda délelőttös volt, ő is korábban kelt fel. Miután Tilda végzett a fürdőszobában, ő is rendbe hozta magát, és tréningruhába bújt. Addigra Tilda előkészítette az injekciót, amit Saroltától kapott, és beadta. Utána együtt reggeliztek, és Péter ahhoz is ragaszkodott, hogy kikísérje Tildát egészen a bejárati ajtóig. Ha pedig délután dolgozott Tilda, tovább aludhattak.

Eltökélte, mindaddig, amíg a betegsége nem veri le a lábáról, nem vesz tudomást róla. Annyiban megváltozott az élete, hogy nem járt be dolgozni, és Tilda nélkül nem hagyta el a lakást. Az irodában társai beleegyeztek, hogy írásbeli munkáját haza hozassa a hivatalsegéddel. Délelőtt a számlákat bújta, de gondosan, minden órában szünetet tartott, kényszerítette magát, hogy körbe sétáljon a szobában. Mióta elkezdték az injekciós kúrát, csupán két esetben történt meg, hogy néhány másodpercig nem érezte valamelyik lábát. Szerencséjére, a kezei hibátlanul működtek.

Délben a konyhában megmelegítette ebédjét, amit Tilda minden nap bekészített a hűtőszekrénybe. Ebéd után ledőlt az ágyra. Amikor felébredt, nem kelt fel nyomban, hanem relaxált. Hálás volt annak a barátjának, aki egy évvel ezelőtt rávette, töltsön el vele két hétvégét a Dózsa György úti nagy előadóteremben. A barátja megígérte, nem fog unatkozni, de ha mégis, akkor ő maga fizeti vissza az Agykontroll tanfolyam árát.

Zsúfolásig tele volt a terem. Kamaszoktól egészen az idős korosztályig hallgatták az előadót, aki arról győzködte őket, hogy ha először testileg, aztán lelkileg ellazulnak, hihetetlen dolgok elvégzésére lesznek képesek. Hitte is meg nem is, de azért a többiekkel együtt szófogadóan elvégezte a gyakorlatokat. Másnap reggel, már sokkal könnyebben ment le „alfába”, a fizikai és lelki ellazulás állapotába. A következő héten minden nap szorgalmasan gyakorolt. Mire a második hétvégére került sor, gyorsan és mélyen eljutott az ellazulás állapotába. Ekkor következtek a „csodák”, amelyeket csak az képes megérteni, aki megtanult ellazulni. Eleinte megpróbálta másokkal is megosztani a tanfolyamon tanultakat, de miután látta, hogy furcsán, néha sajnálkozva néztek rá, nem próbálkozott tovább. Sajnos, kezdeti lelkesedése idővel alább hagyott, de amikor úgy érezte, segítségre van szüksége, ismét az Agykontrollhoz fordult. Ennek segítségével szokott le a dohányzásról is.

Amikor közölték vele, hogy ALS-ben szenved, nyomban eszébe jutott az agykontroll öngyógyító technikája. Elhatározta, minden áldott nap, naponta háromszor megy le alfába, és ebben az állapotban fogja működtetni saját gyógyító apparátusát. Erről senkinek nem beszélt, még Tildának sem. Az volt az érzése, Tilda nem hinne az Agykontroll eredményességében. Péter viszont meg volt győződve arról, hogy egyrészt a Tilda által beadott injekciók, másrészt saját öngyógyító technikája megszabadítja az ALS-től.

Hófehér orvosi rendelőt képzelt el magának. Az ablak elé széles és hosszú műtőasztalt képzelt. Felette a szokásos nagy teljesítményű műtőlámpák ontották a fényt. Az ablak melletti fal elé hatalmas számítógépet tervezett. Minden alkalommal, amikor az agykontroll technika segítségével alfa állapotba került, elképzelte, hogy belép ebbe az általa teremtett rendelőbe. Bekapcsolja a számítógépet, és behozza azt a programot, amely az ALS betegség elleni gyógyszerek összetételét mutatja. Utasította a gépet, hogy a műtőasztal melletti infúziós zacskóba megfelelő arányba kerüljenek a szükséges gyógyszerek. Aztán felfekszik a műtőasztalra, a robot beköti a karjába az infúziót. Legalább félóráig mozdulatlanul fekszik, hagyja, a gyógyszer testének minden porcikájába eljusson. Képzeletében egyre kevésbé jelentkeznek az ALS tünetei, minden gond nélkül fut a hűvösvölgyi Nagyréten, kezei és lábai szabadon mozognak. A rét szélén Tilda tárt karokkal várja. Amikor odaér hozzá, megcsókolják egymást, és Tilda azt mondja: – Látod, mondtam, hogy meg fogsz gyógyulni.

*

Tilda nem volt otthon, amikor csöngettek a bejárati ajtón. Péter senkit nem várt, a hivatalsegéd más napokon szokott jönni. Talán a postás, gondolta, és elindult ajtót nyitni. Meglepetésére, Irén, régi barátnője állt az ajtóban.

– Szervusz, Péter. Remélem, nem zavarlak. Bejöhetek?

– Hát persze, gyere csak. Mi szél hozott erre?

– Nem tudtam mire vélni, hogy nem jársz be dolgozni. Gondoltam, meglátogatlak.

– És nem kérdeztél felőlem az irodában?

– Hogy vette volna ki magát? Elfelejtetted, én csak kisegítő vagyok.

– És honnan tudtad meg a címemet? – kérdezte Péter.

– Nem volt nehéz. Felhívtam a tudakozót, megadtam a telefonszámodat, és nyomban közölték az új címedet.

Közben mindketten beértek a nappali szobába. Irén alaposan körülnézett. Levette a kabátját, az egyik székre hajította. Péter meglepődött az asszony öltözetén. Hosszú fekete szoknya volt rajta, de felül áttetsző, tojáshéj színű blúz, amely alatt Irén nem viselt melltartót. Bárhogy is próbálta Péter elfordítani a fejét, tekintete állandóan visszatért az asszony formás, telt melleire.

– Foglalj helyet. Nekem kényelmesebb, ha széken ülök,

– Mi van veled? Talán otthagytad a céget? – nézett rá kérdően Irén.

– Szó sincs róla. Megrándult a hátam. Az orvos azt mondta, amíg nem múlik el a fájdalom, addig jobb, ha itthon maradok. A páromtól minden nap kapok injekciót, tudod, ő körzeti orvos. De úgy tudom, találkoztatok már. Ha nem javulok, lehet, hogy meg kell műteni a gerincemet. Képzelheted, mennyire hiányzik egy műtét. De muszáj lesz, ha nem történik javulás. És veled mi van? Meg van még a férjed?

– Miért ne lenne? Hülyének nézel? Nem fogok egyedül maradni.

– És új pasi nincs a láthatáron? – kérdezte Péter somolyogva.

– Azt hiszed, csak úgy sorban állnak, és csak füttyentenem kell? – nézett Péterre az asszony. – Te utánad különben sincs szükségem más férfira.

– Köszönöm a bókot. De te sem voltál akármi. Megkínálhatlak valamivel? Konyak, pálinka, vagy valami mást? – nézett Péter kérdően Irénre.

– Pálinka, az nagyon jó lesz, – válaszolta Irén, és mint akinek meleg van, kigombolta blúza felső gombjait. Aztán lassan felállt, és odasétált Péter elé. Mindkét kezével átölelte a férfit, ettől Péter feje pont a melleibe ütközött. Az asszony lehajolt, a bal melle szinte kibuggyant blúza alól. Mindkét tenyerével megragadta a férfi arcát, és megcsókolta.

Péternek forrt a vére, legszívesebben lerántotta volna Irénről a szoknyát, és az ölébe kapta volna. Mégis, hirtelen Tilda arca villant fel előtte. Finoman eltolta magától az asszonyt, akinek az arca kipirosodott, kapkodta a levegőt. Ott állt előtte, szinte félmeztelenül.

– Ne haragudj, Irén. Nem tehetem. Egyrészt féltem a hátam, – hazudta, – másrészt Tilda sem ezt érdemli. Inkább igyál, és beszélgessünk. Felállt, megkereste a pálinkás üveget a szekrény bár részében. Töltött Irénnek, magának pedig üdítőitalt. Az italos poharat az asszony kezébe nyomta, aki időközben begombolkozott. – Egészségedre! – Én a gyógyszerek miatt nem ihatok alkoholt.

– Egészségedre, Péter. Ugye nem haragszol rám? Nem akartalak letámadni, de amikor itt voltam a közeledben, elkaptak az emlékek. Már semmi nem olyan, mint amikor veled voltam,- közben potyogtak a könnyek a szeméből. A táskájából papír zsebkendőt kotort elő, azzal törölgette a szemét. – Hiába mászik rám a férjem, az nem ugyanaz. Még belegondolni is szörnyű, hogy nélküled kell leélnem az életem. Én nem akarok sokat, csak azt, hogy néhanapján te vigyél ágyba. Ez olyan nagy kérés? – nézett Péterre könyörgő szemekkel.

Most mit mondjak neki, morfondírozott magában Péter. Megbántani sem akarta, de valahogy meg kell értetnie vele, hogy mást szeret.

– Figyelj rám jól, Irén. Tudom, hogy kínlódsz, mégsem tudok segíteni. Jobb lenne, ha mindenfélével etetnélek, csak hogy békén hagyj? Mire lenne jó? Csak azt tudom tanácsolni, ha nem szereted a férjedet, hagyd ott. Hidd el nekem, egy-kettőre fogsz találni valakit, aki még nálam is jobb lesz. Garantálom, hogy rátalálsz. Csak ne veszítsd el a fejedet. Megígéred? – kérdezte az asszonytól.

– Hogy lehet az, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.- Megragadta a székre hajított kabátját és kiviharzott a szobából. Péter indult utána, de mire kiért az előszobába, az asszony már nyitotta a bejárati ajtót. – Legyetek nagyon boldogok! – kiáltotta, és becsapta maga után az ajtót.

Péter megfontolt léptekkel, gondosan ügyelve arra, hogy mindig legyen kapaszkodója, visszament a nappaliba. Ledobta magát a fotelba. Még mindig látta lelki szemei előtt Irén telt melleit. Büszke volt magára. Nem csábult el. Azon kezdte törni a fejét, elmondja-e Tildának, mi történt. Először az jutott eszébe, hogy teljesen felesleges felizgatni Tildát. Ki tudja, hogyan reagál a történtekre. Még képes, és felkeresi az egyik társamat, és elpanaszolja, hogy Irén a lakásomban zaklat, miközben súlyos betegségben szenvedek. Irént pedig kirúgják. De az is lehet, hogy dühében elmegy hozzá, és mindent kitálal a férjének. A nők reakciói kiszámíthatatlanok. És mi van akkor, ha Irén keresi fel Tildát, és azt hazudja neki, hogy amikor beteglátogatóba jött, ledöntöttem, és szeretkeztünk?

Az lesz a legjobb, ha mindent, őszintén elmondok neki. Végül is, nem tettem semmi rosszat. Arról meg nem tehetek, hogy ennyire kedvelnek a nők, zárta le magában a témát.

*

Közeledtek Böbe vizsgái. A kémiát és a biokémiát már kívülről fújta, köszönhetően Sanyinak. De ott volt még a fizika, és főleg az anatómia. Úgy számolt, erre a két vizsgára hagyja a legtöbb felkészülési időt.

Párja különös változáson ment át, és ez kedvére való volt. Úgy látszik, kezdenek rendeződni új munkahelyén a dolgok. Sanyi már nem dolgozott olyan sokat odahaza, hetente többször hozott virágot, és apró meglepetéseket. Az arca is kisimult, látszott rajta, élvezi új munkáját.

Sanyi anyukája, mióta nyugdíjba ment, megszüntette telefonos távoktatását. Hetente kétszer, volt, hogy háromszor, bejelentés nélkül megjelent, halom szatyorral a kezében. Kiment a konyhába, és neki kezdett több napra előre főzni. Néhányszor kísérletet tett rá, hogy kicsábítsa Böbét a konyhába, de a lány nem mozdult a tankönyvei mellől. Minden alkalommal, fájó arckifejezéssel hárította el az ősz hajú asszony próbálkozásait. – Muszáj tanulnom, nyakamon a vizsgák,- mondta Mária néninek, aki megsimogatta a fejét, és visszavonult a konyhába.

Forgács Sándor betartotta a Sacinak tett ígéretét. Senkinek sem árulta el, főleg nem Böbének, hogy a Tilda által beadott injekcióban nincsen hatóanyag.

De kutató vénája nem hagyta nyugodni. Szerette volna nyomon követni Péter kórtörténetét, és arra is kíváncsi volt, vajon valóban segíthet-e a betegnek a placebo, ha meg van róla győződve arról, hatásos gyógyszert kap. Hetente meglátogatta Pétert, főleg azokban az órákban, amikor Tilda dolgozott. Péter örült a látogatásának. A két férfi – bár jó néhány év korkülönbség volt közöttük – jól megértette egymást. Mindketten éltek – haltak a párjukért, vidám és optimista természetűek voltak. Nem kellett hosszú idő, Péter teljesen kitárulkozott Forgács előtt. Elmesélte, hogyan élt korábban, beszélt a gyerekeiről, és azt sem titkolta el, mennyire kedvelték a nők.

– Miért beszélsz múlt időben? – kérdezte Forgács.

– Legalább mi nem etessük egymást, Sanyi. Ha meg is úszom ezt a nyavalyát, már akkor sem leszek a régi. Az ilyen betegség nemcsak a testre, a lélekre is kihat. Még ebben a kezdeti szakaszában is, amikor csak hébe-hóba jelentkeznek a tünetek. Mit tagadjam, ti orvosok nyilván tisztában vagytok ezzel, nincs olyan nap, amikor ne gondolnék arra, hogyan fogok elpatkolni. És ha már erről van szó. Van egy óriási kérésem. Lehet, hogy elküldesz melegebb éghajlatra, de azért elmondom.

– Mondjad csak nyugodtan, vedd úgy, hogy én is az orvosod lennék.

– Szóval, ha elérek a végstádiumba, és azt látjátok, hogy kezd a dolog a légzőszervekre is kiterjedni, tedd meg Sanyikám, hogy átsegítesz rajta. Sokat törtem a fejem, és arra jutottam, Tildától nem kérhetek ilyet. Biztos vagyok benne, nem lenne rá képes. Megteszed?

Forgácsot meglepte Péter kérése. Az igazsághoz hozzátartozott, az államvizsgák előtti időszakot nem számítva, nem dolgozott orvosként. Most pedig olyan dolgot kértek tőle, amin más, több éve praktizáló orvos is elgondolkozna. Nem az izgatta, hogy az injekcióval megszabadítaná Pétert a szenvedéstől. Hiszen arra esküdtek fel, hogy minden áron könnyíteniük kell a beteg szenvedésén. Inkább azon járt az esze, ha boncolásra kerül sor, milyen anyag az, amelyet nem tudnának kimutatni. Kémikus volt, gyorsan rájött a megoldásra.

– Nem érdemes ezen filóznod. Még nagyon messze van, amiről most beszélsz. De ha mégis sor kerülne rá, számíthatsz rám. Nem foglak hagyni, szenvedni. Ha már itt tartunk, nem bánnád, ha időnként én is megvizsgálnálak? Nagyon érdekel, milyen tünet csoportokat produkál a betegséged. És ha lehet, ez maradjon a mi titkunk. Nem kell Tildának tudni róla. Még azt hinné, át akarom venni a kezelésedet. Pedig szó sincs róla.

– Annyit vizsgálhatsz, amennyit csak akarsz.

Hozzászólás