בית קפה

Kémtörténet – 26. fejezet

szerző: Halász András

26.

Végre üres, semmittevős este elé nézett. Meg akart fürödni, hajat mosni, aztán végig dőlni a szófán, zenét hallgatni vagy olvasni, és egy időre elfelejtkezni a Fontenről, az ALS-ről, a Cégről, mindenről. De nem így történt. Este nyolckor megcsörrent a telefon. Róbert volt a vonal másik végén. Arra kérte, legyen egy óra múlva a Márvány utcai vendéglőben. Nem tehetett mást, felöltözött, és útnak indult. Szerencséjére, enyhült az idő, nulla fok körül lehetett. Sarolta megtette kötelező köreit, de senkit sem fedezett fel, aki kíváncsi lett volna rá. Róbert már várta.

– Ne haragudjon, hogy ilyen váratlanul riasztottam. Meg volt rá az okom.

Mindketten kávét kértek a pincérnőtől.

– Mi történt? Valami baj van? – kérdezte Sarolta felettesétől.

– Nem, de igyekeznünk kell. Ma eldöntötték, a jövő héten indulnak Krétára. Úgy gondolom, a hét végén utaznak, szóval készüljenek. Futár viszi ki magához mindkettőjük repülőjegyét. Soltész jól tanulja meg a meséjét, hogy hová tűnik el több hónapra. Nehogy a felesége keresztbe tegyen az utolsó pillanatban. A hátra lévő idő alatt készítse fel Soltészt, gondolok az otthoni meséjére, meg arra is, hogy mit csomagoljon. És valamit Forgáccsal is kezdenünk kell.

– Soltésszal nem lesz gond. De Forgács egészen más tészta. Azon kívül, hogy vállalta a munkát, még semmit sem tett. Valakinek foglalkozni kéne vele, és megtanítani az alapvető dolgokra. Remélem, nem tőlem várja, hogy egy hét alatt tanítsam meg mindenre.

– Nem is várjuk el magától. Van valami, amit még tudnom kell róla? – kérdezte Róbert, és közben Saroltára nézett. Észrevette, mennyire fáradt és elgyötört az asszony arca. Jót fog tenni neki a kiképzés. Kikerül a minden napi verkliből. Hosszabb ideig együtt lehet a barátjával, és a testgyakorlás is a hasznára válik.

– Lehet, hogy túl óvatosnak, vagy gyanakvónak tart, de még mindig kételyeim vannak Forgáccsal kapcsolatban.

– Hogy érti ezt?

– Furcsa dolgai vannak. Azt hittem, ki fog ugrani a gatyájából, mert felvették a Fontenba. Ezzel szemben kedvetlen és elégedetlen. Most, rögtön szeretne valami világra szólót alkotni. De ez csak az egyik gond. A másik talán még aggasztóbb. Nyilvánvaló, azért vállalta el, hogy dolgozzon a Cégnek, hogy bekerüljön a Fontenba. Úgy gondolja, a Céghez tartozás előjogokkal jár, és nem elvégzendő feladatokkal. Ha van rá lehetősége, Róbert, tegyen vele egy-két próbát. Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy teljesen tiszta.

– Mit ért ez alatt? A gyanúján kívül van valami konkrét, megfogható bizonyítéka? – kérdezte komor arccal Róbert.

– Semmi konkrét. Különben is, nem az én feladatom az ellenőrzése. Ez csak olyan megérzés. Ennyi évi ügynöki munka után valahogy megérzi ezt az ember. Nem állítom, hogy tégla, de kérem, továbbra is tartsák szemmel. És ne higgyék, hogy naiv, tapasztalatlan fiú. Egyáltalán nem az. Vigyázzanak vele.

– Köszönöm, hogy szólt. Ne aggódjon, mire visszaérnek, minden kiderül róla. Garantálom.

*

Egy hét volt hátra az indulásukig. Kapóra jött, hogy a hétvégén, az ország gyógyszervegyészei konferenciát tartottak Veszprémben. Sarolta meghívatta magát, Soltésszal együtt. Legalább mindent megbeszélhetnek.

Sarolta Suzukijával indultak útnak péntek délután. Nagy volt a forgalom, de a balatoni pályán folyamatosan haladt a kocsisor. Sarolta nem döntötte el, hogy Székesfehérvárott vagy Balaton Aligánál térjen le a pályáról. Észrevette, Laci titokban őt lesi, aztán jobb kezével megsimogatta az asszony combját.

– Tudod, hogy az eltelt öt év alatt most utazunk el először kettesben?

– Igen, én is pont erre gondoltam. Azt hiszem, kiérdemeltük, ugye? – mosolyodott el az asszony.

– Már nagyon. Milyen terveid vannak a hétvégére? – kérdezte Soltész.

– Néhányszor pofavizitet teszünk a konferencián, de leginkább nagyokat alszunk és sétálunk. Közben megbeszéljük, mit mondasz otthon Pirikének, hová tűnsz el hónapokra. Egyébként, mit szólt a másodállásodhoz?

– Örült neki. Azt mondta, ha már nem tudtam elérni, hogy ennyi idős koromra előléptessenek, legalább több pénzt vigyek haza.

– Nem gyanakodott semmire? – kérdezte Saci, közben a visszapillantó tükörben azt figyelte, mikor mehet be a belső sávba, hogy megelőzze az előtte cammogó kisteherautót.

– Egyáltalán nem. Mióta elvittem magammal Rómába, jobb lett a kedélye. És most, hogy több lesz a pénzem, azt tervezgeti, hová utazunk el legközelebb.

– Ha készen állsz rá, most is elkezdhetjük a felkészülést. Szóval. A külvilágnak azt kell mondanod, Dél-Amerikába küldött a Fonten, ez az a másik gyár, ahol elvileg dolgozol. Körül kell nézned, milyen gyógyszereket lehet eladni nekik, és melyek azok, amelyek minket érdekelhetnek. A többi kereskedelmi sódert rád bízom. Abban sokkal jobb vagy nálam. A Cég beszerzett néhány ottani képeslapot és bélyeget, amelyeket más-más dátummal írsz meg, amíg Veszprémben leszünk. Amikor visszaérkezünk Pestre, visszajuttatom őket a Céghez. Gondoskodnak róla, hogy kikerüljenek Brazíliába, Argentínába, és Chilébe. Ott majd egymás után postára adják a lapjaidat. Gondolom, idáig minden világos?

– Hát hogyne. Mennyi eszetek van! Nekem sohasem jutott volna eszembe ez a megoldás.

– Indulás előtt nálam hagyod az itteni mobilodat, és kapsz helyette egy másikat.

– Miért nem jó a régi? – kérdezte Soltész.

– Mert ha valaki nagyon akarja, egy normál telefonnál meg tudja állapítani, honnan beszélsz. Ezt pedig ugye nem akarjuk. Furcsa lenne, ha kiderítené Pirike vagy a lányod Londonban, hogy nem Dél-Amerikából, hanem Krétáról telefonálsz. A tőlem kapott telefonnál ezt nem lehet megtenni. Ne kérdezd, hogyan csinálják, mert fogalmam sincs. A lényeg, hogy lenyomozhatatlan.

– Kezdem úgy érezni magam, mint egy valódi kémtörténetben. Te, Saci, olyan remek dolgaink is lesznek, mint James Bondnak?

– Mire gondolsz?

– Mint például a robbanó karórájára, meg ilyesmire.

– Most komolyan beszélsz? – nézett mérgesen Saci a férfira.

– Jól van, beugrottál. Látod, még neked is tudok meglepetést okozni.

– Nagyszerű. De térjünk vissza a valósághoz. A dél-amerikai utadra sok vászonból készült, és néhány elegáns holmit kell csomagolnod, Krétán viszont ezekre egyáltalán nem lesz szükséged. Oda csak laza, sportos cuccokat hozzál. De nem teheted meg, hogy mindkét fajta ruhával utazzál, mert az feltűnne Pirikének. Ezért valahogy old meg, hogy a Krétára szánt cuccaidat, egy-két nappal az indulásunk előtt hozd fel hozzám. Innen fogunk a reptérre menni. Amikor elbúcsúzol Pirikétől, a Dél-Amerikához való ruháidat tartalmazó bőrönddel fogsz kilépni a lakásodból. Feljössz hozzám, azt a bőröndöt nálam hagyod, a másikkal utazol Krétára. Ez is világos, vagy ismételjük át még egyszer?

– Dél-amerikai ruha, krétai ruha. Külön – külön. Nem lesz semmi gond.

Közben Sarolta már a Veszprémbe vezető úton haladt. Kezdte elengedni magát. Furcsa érzés volt, hogy több mint két napig, reggeltől estig együtt lehet Lacival. Nem lesz szükség konspirációra, külön szobára. Nem tartott tőle, ellenkezőleg, örült neki.

Egyetlen dolog aggasztotta. Fogalma sem volt, hogyan fogja bírni Laci a krétai kiképzést. Egyáltalán, mikor járt utoljára orvosnál?

– Mondd, Laci, mikor látott utoljára orvos?

– Fogalmam sincs. Mért kérdezed?

– Ha visszamegyünk Pestre, elviszlek az orvosomhoz. Adjunktus a II. Belklinikán. Szeretném tudni, milyen az állóképességed. Szoktál néha mozogni?

– Igen, a lakásajtótól a kocsi ajtajáig. Néha futva is megteszem az utat, ha késésben vagyok.

– Tudod, hogy néha az agyamra mész?

– Nem baj, legalább nem unatkozunk. Bár, ahogy visszagondolok az elmúlt évekre, sohasem szoktunk. Egyetértesz?

– Arra kérlek, mondd el, mit gondolsz, mit fogunk csinálni Krétán? – kérdezte Saci, és közben jobb kezével megsimogatta a férfi arcát.

– Gondolom, megtanítanak lőni, hogyan kell megvédeni magam, meg ilyenek. Vagy tévedek?

– Nagyjából ezeket fogjuk csinálni. Meg még sok minden mást is.

Megérkeztek a városba. Előttük ott magaslott a veszprémi vár. Lacinak fogalma sem volt, melyik szállodában szállnak meg. Figyelte Sacit, milyen otthonosan ismeri ki magát a kanyargós utcácskákon. Közben megcsodálta az épületek boltíveit, az ég felé törő tornyokat.

– A Hotel Villa Santoriniben fogunk megszállni, ha ezt szeretted volna kérdezni, – mondta Sarolta, közben be és kihajtott a szűk utcákból a tágas terekre.

– Te egy igazi boszorka vagy, mondták már neked? – nézett rá szeretettel Laci.

A Viadukt lábánál elegáns épület fogadta őket. Egyenruhába bújtatott fiatalember ugrott a kocsijukhoz, kinyitotta Saci oldalán az ajtót, és azután érdeklődött, felviheti-e a csomagjukat.

*

Charls Tailor keresztbe tett lábbal ült a genfi Angolkert padján. Sötétszürke nadrágot és halványkék inget viselt fekete pulóvere alatt. Nyakát sötét bordó selyemsál takarta. Széldzsekijének gombjait nyitva hagyta. A Genfi tóról érkezett enyhe fuvallat szétborzolta jól fésült szőke haját. Megszokott mozdulattal igazította meg frizuráját. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, a jól öltözött fiatalember Angliából érkezett. Lerítt róla az angolokra oly jellemző kimértség és fensőbbség.

A kertben idősebb párok, izgatott és egymásnak magyarázó turisták jöttek-mentek. Akikről a fiatal angol úriember nem vette le a szemét, nem voltak messze tőle. A magas, harminc év körüli, hosszú szőke hajú édesanya nem sok sikerrel terelgette négy év körüli kisfiát. A gyerek néhány percig hajlandó volt ott hagyni apró kezét édesanyja markában, de aztán megunta, és előreszaladt a kövekkel borított sétaúton. Az anya nem tehetett mást, rohant fia után. Amikor utolérte, felkapta, és meglengette a levegőben. A gyerek örömében kacagott, kezével úgy tett, mintha repülő volna. Charls időközben felállt, és az anya után sétált. A gyerek talált valamit a fűben, a földet kaparászta. Arra kérte az anyját, nézze meg ő is, mit fedezett fel. A szőke fiatalasszony leguggolt, valamit magyarázott kisfiának. Végül felkapta a karjába, és határozott, gyors léptekkel kifelé indult a kertből. Charls felemelte bal kezét, és mintha az óráját vizsgálgatná, hogy működik-e, azt suttogta franciául:

– Elindultak kifelé. Gyere a kocsival a bejárathoz.

Ő is a kijárat felé vette útját. Messziről látta, hogy társa, a sötétkék Astrával megérkezik a bejárati kapuhoz. Megvárta, amíg a fiatalasszony beülteti fiát a fehér színű Fiat kocsijába, ami a Kert parkolójában állt. Kihajtott a parkolóból. Charls beugrott társa mellé. Követni kezdték a Fiátot. Nem kellett hosszú utat megtenniük, mert az asszony három utcával arrébb megállt, kiszedte fiát a gyerekülésből, lezárta a kocsit, és bement a tizes számú házba.

Charls és társa tisztában voltak azzal, a fiatalasszony a ház harmadik emeletén, a kettes számú lakásban lakik. Már napok óta követték. Tudták, hogy reggelente mikor és hová viszi a gyereket óvodába, mikor ér be munkahelyére, a SWISMED Gyógyszergyárba.

Éva, aki több mint egy hónapja könyvelőként dolgozott a svájci gyógyszergyárban, mutatta meg nekik a szőke fiatalasszonyt. Tőle tudták, hogy laboránsként dolgozik a gyár kutatólaboratóriumában.

Minden áldott nap, késő délután, nem messze a gyógyszergyár kapujától Charls és társa éberen várta a kocsiban a fiatalasszonyt, aki munka után elment a fiáért az óvodába, és ha jó volt az idő, vagy az Angolkertbe, vagy a lakásukhoz közeli játszótérre indultak. Két-három naponként betértek a házukhoz közeli fűszereshez, és élelmiszereket vásároltak.

Charls és társa nem tudta, hogy az asszony férjnél van-e, vagy egyedül él. Ezért Charls kollégája este telefonszerelőnek öltözve, becsengetett az asszonyhoz. Kezében szerelő táskát tartott. Közölte a fiatalasszonnyal, hogy a városi telefontársaságtól jött, és meg szeretné vizsgálni a kimenő telefonvonalat, mivel az alattuk lakók hibát jelentettek. Az asszony kérte, igazolja magát, amit a férfi megtett. A lakásba érve, kérte az asszonyt, mutassa meg a telefonkészüléket. A fiatalasszony a tágas nappaliba vezette, ahol a sublódra mutatott. A szerelő nyomban hozzákezdett a készülék vizsgálatához. Egy ideig a fiatalasszony ott strázsált mellette, majd megkérdezte, kér-e inni valamit. A férfi szabadkozva elfogadott egy Coca Colát. Az asszony kiment a szobából. Az az idő, amíg távol volt, elegendő volt arra, hogy a hallgatóba apró leadót szereljen. Mire megérkezett az üdítő, a szerelő az utolsó csavarral is végzett.

– Itt minden rendben van, asszonyom, nem itt van a hiba.- megköszönte az italt, és távozott.

A figyelő csoport ettől kezdve a laboráns összes telefonbeszélgetését lehallgatta. A fiatalasszony hetente néhány alkalommal a Bernben élő édesanyját szokta felhívni. A beszélgetésükből kiderült, egyedül él, nyolc hónapja vált el a férjétől, aki új partnerével Franciaországba költözött. Néhányszor a barátnőivel csacsogott, de férfi ismerőse nem volt. Úgy nézett ki, egész életét a munkája és kisfia tölti ki.

Hetente kétszer, a nyolcfős társaság Charls és társának, Genf külvárosában bérelt lakásában találkozott egymással. Közülük ketten nők voltak.

Egy hónapja érkeztek Európa különböző városaiból Genfbe. Kettesével béreltek lakást, és gépkocsit. Mindegyiküknek más-más országban állították ki az útlevelüket. A hátterüket a Cég gondos előkészítés után tervezte meg. Mindnyájan évek óta külföldön éltek, más-más foglalkozást űztek. Volt közöttük fényképész, elektroműszerész, számítógép programozó, egyikük bármilyen iratot vagy igazolványt képes volt elkészíteni vagy meghamisítani. A két nő, ha kellett callgirl, máskor pedig gyermekgondozó, cselédlány vagy elegáns házaknál házvezetőnőként dolgozott.

Charlst kedvelték a nők. Ha szükségessé vált, közelükbe férkőzött, és néhány nap alatt ágyba vitte őket. Partnerei imádtak csacsogni, főleg, ha figyelő hallgatóságra találtak. Charlsnál pedig jobbat nem is kívánhattak.

Charls társa, Philip, az autók rabja és kiváló sofőr volt. Ha kellett, gond nélkül szállította időre a lopott autót, mellé a hamis rendszámot. Ha menekülni kellett, nem találhattak nála jobb sofőrt. Úgy ismerte Európa nagyvárosait, mint a tenyerét, nagyon ritkán szorult a GPS segítségére.

Az volt a feladatuk, hogy Éva segítségével olyan személyt találjanak a SWISMAD gyár dolgozói közül, aki káros szenvedélye, rossz szokása, rossz anyagi helyzete miatt alkalmas lehet a feladat végrehajtására. A presszió alkalmazása nem az ő feladatuk lesz. Kizárólag Charls tudta, hogy ha ráleltek a megfelelő célszemélyre, Genfbe érkezik a Cég embere, akinek az lesz a feladata, hogy kapcsolatba lépjen a célszeméllyel, és rávegye a feladat végrehajtására.

Mostani találkozásukkor a csoportot Charls tájékoztatta a SWISMED-ben dolgozó laboráns nőről. Arról kellett dönteniük, folytassák-e a figyelését, alkalmasnak tűnik-e a megközelítésre.

A figyelők minden országban más személyazonosság álcája alatt éltek és dolgoztak. Ezért a legegyszerűbb megoldást választották: számokkal jelölték meg egymást. Ez a módszer még lehallgatásuk esetén is megnehezítené kilétük felderítését. Annyira megszokták ezt a módszert, hogy maguk között is számokat használták.

Charls volt az egyes, Philip a kettes, a két nő a hármas és négyes, a többiek pedig öttől nyolcig viseltek számokat.

– Nem értem, mi a különös ebben a nőben? Mivel lehetne rávenni arra, hogy nekünk dolgozzon? – kérdezte a hármas számot viselő nő. Szűk farmernadrágot és piros pulóvert viselt. Nem érdekelte, hogy a férfiak, amikor meglátták – a szokásosnál nagyobb méretű melleit, amelyek ki akartak robbanni a pulóverből, – képtelenek voltak a szemüket levenni róluk. Talán még élvezte is. Most éppen koromfekete, Kleopátra stílusú hajat viselt, de csak ő tudta, hogy ez a saját haja, vagy paróka.

– A laboráns nő egyedül él. Semmilyen férfi nincs a környezetében. Ha a csoport is úgy gondolja, megközelíthetem, – mondta Charls. – Egy-két héten belül a kezemből fog enni, erről kezeskedem. Arról viszont többet kéne tudnunk, hogy a nő közel juthat-e a tervrajzhoz. Ez a legfontosabb kérdés.

Hármas nem válaszolt. Ő is, mint a társai, a lehetőségeket mérlegelte. Az járt a fejükben, hogyan lehetne kideríteni, hol tartják a műszaki leírásokat. Mindnyájuk előtt nyilvánvaló volt, Éva, könyvelőként nem érdeklődhetett a kutató laboratóriumról. Túl gyanús volna. De ki tudja, a laboránsnőnek van-e lehetősége rá?

Philip, aki a kettes számot viselte, felállt, és italt töltött magának.

– Kér még valaki? – nézett körbe. Senki sem jelentkezett. Kiitta a poharát. – Szerintem, nem az a kérdés, hogy Egyes képes-e közel kerülni a nőhöz. Inkább az, hogy utána mit várhatunk tőle? Amondó vagyok, ne siessünk. Több személyt kell megvizsgálnunk, úgy könnyebb lesz választanunk.

– Ezzel mindenki egyetért? – nézett körbe Egyes. Mindnyájan bólintottak.

– Rendben van, akkor értesítem Évát, keressen további jelölteket. Kérlek benneteket, ne feledkezzetek meg az állandó önellenőrzésről. Ha valami rendkívüli dolog történne, mint például súlyos betegség vagy baleset, azonnal értesítsetek.

Nem Egyes volt a csoport kijelölt parancsnoka, de sok éves tapasztalata miatt a csoport maga döntött úgy, hogy hozzá fordulnak rendkívüli vagy váratlan esetekben. Egyedül ő állt kapcsolatban azzal a személlyel, aki bejáratos volt a berni magyar nagykövetségre. Ezen az úton tartották a kapcsolatot Budapesttel. A többiek nem tudták, de Egyest a Cég arra is feljogosította, ha szükségesnek tartja, elrendelheti a csoport felszámolását, és Genfből való azonnali távozását. Egyedül ő ismerte az összes figyelő lakcímét.

Évával is Egyes tartotta a kapcsolatot. Éva albérlőként lakott egy kedves, fiatal házaspárnál, nem messze a tótól. Átlagos termetű volt, rövid barna haj keretezte kerek arcát. Konzervatív módon öltözködött, arra törekedett, ne ríjon ki a környezetéből.

Albérleti szobájának ablaka a tóra nézett. Szeretett az ablak előtt állni, és bámulni a kis hajókat és vitorlásokat, ahogy elsuhannak a parton, a tó belseje felé. Reggel nyolcra járt dolgozni, munkaideje délután öt óráig tartott. Munka után vagy beült a közeli cukrászdába, vagy sétálni indult. Genf éghajlata kiváló volt, télen sem süllyedt a hőmérő higanyszála plusz tíz fok alá.

A kutatólaboratóriumban dolgozó egyedülálló fiatalasszonnyal az ebédlőben ismerkedett meg. Igyekezett mindig más és más asztalhoz ülni, hogy minél több emberrel kössön ismeretséget. Irene, a hosszú, szőke hajú anyuka kellemes beszédpartner volt. Éva elpanaszolta a laboráns nőnek, hogy nem rég vették fel könyvelőnek, és még alig ismeri a várost. Arra kérte Iréne-t, ha van rá ideje, munka után mutassa meg, hol lehet vásárolni, hová érdemes menni sétálni. Hetente több alkalommal Éva elkísérte Iréne-t az óvodába, és hármasban indultak el sétálni. Iréne beszélgetés közben kotyogta el, hogy a gyár kutatólaboratóriumában dolgozik.

Beköltözése után tíz nappal, kora este, a ház asszonya is kiment a konyhába. Beszélgetni kezdtek. A fiatalasszony azután érdeklődött, van-e állandó partnere. A lány szégyellősen lesütötte a szemét, és bólintott a fejével. Megkérdezte a háziasszonyt, nem ellenzik-e a férjével, ha időnként meglátogatná a fiatalember. A háziasszony felkacagott, és megnyugtatta Évát.

– Kedvesem, a huszonegyedik században élünk, nem a középkorban. A fiúja akkor jön fel, amikor akar. A szobája külön bejáratú, észre sem fogjuk venni, ha magánál van. Akár itt is töltheti az éjszakát, senkit sem zavar. Megnyugodott?

Innentől kezdve Egyes rendszeres látogatója volt Évának. Charls ötletekkel látta el a lányt, hogyan ismerkedhet meg még több emberrel a gyárban.

Charls felhívta Évát, közölte, beszélni akar vele. Húsz percen belül Éva albérleti szobájában volt. A férfi ledobta magát a bevetett ágyra, és mosolyogva hívta magához a lányt. Évek óta ismerték egymást. Úgy hozta a sors, hogy az elmúlt években többször dolgoztak együtt Európa különböző nagy városaiban. Nem voltak szerelmesek egymásba, de jól megértették egymást az ágyban.

–   Bebújsz végre mellém? – nézett Charls esdeklően a lányra.

Éva nem sokat habozott, ledobált magáról mindent, és átadta magát a férfi ölelésének.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s