Kémtörténet – 25. fejezet

0

szerző: Halász András

25.

Tildáék túl voltak az első injekción. Péternél semmilyen mellékhatás nem jelentkezett. Továbbra is járt-kelt a lakásban. Tilda onnan tudta, mikor gyengül el valamelyik végtagja, hogy ilyenkor Péter megmerevedett, vagy nagyon gyorsan letette a kezében tartott tárgyat. Akkor lesz probléma, ha mind a két lába egyszerre kezd el makacskodni, merengett el Tilda. Nem fog tudni állva maradni. Úgy kell átrendezni a lakást, hogy mindenhol találjon valamilyen ülőalkalmasságot.

Estére Böbéék jönnek vacsorára. Nem csinált nagy ügyet belőle. Levette a hűtőből a hetekkel korábban főzött sertés pörköltöt. Délután elkészítette a nokedlit, már csak be kell szaggatni, ha megérkeznek. Nem szerette előre elkészíteni, A nokedli csak akkor finom, ha egyenesen a tűzhelyről tálalja. A szobából egy délutáni sorozat hangjai szűrődtek be a konyhába. Péter, mióta nem mehetett dolgozni, rákapott a televízióra. Képtelen volt egész nap olvasni. Legalább elfoglalja magát, gondolta Tilda, miközben megterítette a konyhaasztalt.

Hét óra után pár perccel csöngettek. Tilda nyitott ajtót. Sanyi hatalmas virágcsokrot tartott a kezében, és nyomban Tilda kezébe nyomta. Mindkettőjüket megpuszilta.

– Sanyi, kérlek, menj be Péterhez, biztosan örülni fog, hogy kikapcsolhatja a tv-t, és beszélgethet veled. Böbe pedig kijön a konyhába segíteni nekem.

Anya és lánya elvonult a konyhába. Forgács bement a nappaliba, ahol a nagy fotelban, szemben a televízióval terpeszkedett Forgács. Jöttére elmosolyodott, és felállt. A két férfi, kezet rázott. Péter kikapcsolta a televíziót.

– Ülj csak vissza, – mondta Forgács, és ő is leült mellé. – Hogy érzed magad?

– Egyelőre nincs rosszabbodás. Időnként meg kell állnom, mert kezd gyengülni egyik vagy másik lábam. Ilyenkor megvárom, amíg elmúlik. Halálosan unom, hogy Tilda nem enged ki a lakásból. Attól fél, ha egyedül vagyok az utcán, és rám jön a nyavalya, nem találok segítséget. De ettől még taxival bemehetnék az irodába. Ott mindig van valaki. Dolgozhatnék, aztán taxival jönnék haza is. Nincs igazam?

– Isten ments, hogy szembe szálljak Tildával. Tudod, könnyű három-négy hetenként megjelenni és véleményt mondani. Végül is, ő gondoskodik rólad.

Sanyi felállt, és körülnézett a nappaliban. Attól, hogy Péter fotelje kikerült az ülőgarnitúrából, megváltozott a szoba kinézete. Több hely lett a dohányzóasztal körül, amelyen gyönyörű herendi vázában nagy csokor piros szegfű pompázott. Az asztal sarkán meglátta az injekciós dobozt. Odalépett az asztalhoz, és kinyitotta. Két sorban injekciós ampullák sorakoztak benne. A dobozon semmilyen felirat nem volt, sem az orvosé, sem az, melyik gyógyszertár adta ki. Újra belepillantott a dobozba. Megpróbált kihúzni egy ampullát, de csak úgy ment volna, ha az egész sort kihúzza. Szóval, jól gondolta. Sarolta nem bírta ki, hogy ne adja át kipróbálásra a gyógyszert. Péterhez fordult.

– Péter, kapsz valamilyen injekciót?

– Csak vitaminokat, és idegerősítőket.

– És azok az ampullák, amelyek a dohányzóasztalon vannak, azok micsodák? – kérdezett tovább Forgács.

– Ja, azok vitaminok, minden nap bead egyet a fenekembe. Ragaszkodik hozzá.

Böbe lépett be. Péter szeretettel pillantott rá. Ez a lány napról napra szebb. Most, hogy festéket és rúzst is tett az arcára, egészen asszonyos lett a kinézete.

– Anyu kéri, hogy fáradjatok az asztalhoz, kész a vacsora,- hívta a lány a férfiakat a konyhába.

– Azonnal jövök, csak ki kell mennem a fürdőszobába, – mondta Forgács. Megvárta, amíg Böbe és Péter kimennek a szobából. Ismét szemügyre vette az injekciós dobozt. Kezével lemérte a doboz hosszát és szélességét, aztán elővette zsebéből a jegyzetfüzetét, és belefirkantotta az adatokat. A forma kedvéért bement a fürdőszobába, kezet mosott, aztán csatlakozott a családhoz a konyhában.

Böbe és Sándor késő este értek haza. Böbe elment zuhanyozni, Forgács pedig a gyógyszeres fiókban olyan doboz után kutatott, amilyet Péter asztalán látott. Mindenféle injekciós dobozt talált, de egyik sem volt hasonló ahhoz, amilyet keresett.

Mire mindketten ágyba kerültek, éjjel egy óra volt. Böbe az éjjeliszekrényéről levette a biokémia tankönyvet, és lapozgatni kezdte.

– Csak nem akarsz most tanulni? Tudod, hány óra van? – kérdezte mérgesen Sándor.

– Úgy se tudnék aludni. Nem tudom kiverni a fejemből Pétert. Igazából, még semmi sem látszik rajta, de tudom, hogy ott bujkál benne a kor, és egyszer csak berobban. Szörnyű, nem? – nézett szerelmére.

– Valóban az. De sajnos, nem tehetünk ellene semmit. Leolthatom a villanyt? – kérdezte Sándor, és meg sem várva szerelme válaszát, a kapcsolóhoz nyúlt.

– Várj egy kicsit. Szeretnék mutatni valamit. Kibújt a combjáig érő hálóingéből. Ott ült Sándor előtt félmeztelenül, mellei teltek és gyönyörűek voltak. – Itt,- és a jobb mellének külső részére mutatott, – valami furcsát érzek. Nem néznéd meg?

Forgács felült az ágyban, maga felé fordította Böbét. Végigsimította a lány mellét. Megkereste azt a helyet, amelyet Böbe mutatott, és körbe nyomogatta. Nem érzett semmi rendelleneset.

– Nem találok semmit, de a biztonság kedvéért, csináltass egy mammográfiát. Anyád ad beutalót. Aztán minden előzmény nélkül lejjebb csúszott az ágyon, és átölelte meztelen lányt. Böbe átkarolta a vállát, és lekapcsolta a villanyt.

*

Másnap reggel Forgács Sándor első dolga volt, hogy felkeresse azt a patikust, akihez egész gyerek és kamaszkorában járt Zuglóban. Elmagyarázta neki, hogy új munkahelyen dolgozik, ahol kísérleti gyógyszereket kell ampullákba töltenie. Az ampullák tárolásához keres megfelelő méretű dobozokat. Belekukkantott jegyzetfüzetébe, és közölte a patikussal, milyen méretű dobozra van szüksége. A patikus hátra ment a raktárba. Rövid idő múlva visszatért több, más-más méretű dobozzal. Forgács kiválasztotta a megfelelőt, kért belőle 20 darabot, az egyiket pedig C-vitamint tartalmazó ampullákkal töltötte meg. Mielőtt bement volna a gyárba dolgozni, elugrott a IX. kerületbe, és becsöngetett Péter lakásába.

– Hát te, hogy kerülsz ide? – nézett Péter csodálkozó szemekkel Forgácsra.

– Valahol elhagytam a lakáskulcsomat. Talán itt maradt tegnap este. Körülnézhetnék? Nem akarlak fárasztani vele.

Meg sem várva a választ, bement a lakásba, egyenesen a nappaliban. A fehér doboz az ampullákkal most is, ugyanott feküdt a dohányzóasztalon. Péter még nem ért be utána. Forgács zsebre rakta az asztalon lévő dobozt, a zakója másik zsebéből pedig kivette a gyógyszertárban előző nap vásárolt C- vitaminos injekciókat tartalmazó másik dobozt, azt tette le az asztalra. Aztán úgy tett, mint aki a kulcsát keresi. Elmozdította a szófán a párnákat, bekukkantott alájuk, letérdelt, benézett a fotelek és a kanapé alá. Aztán széttárta a kezét.

– Itt nincs, az biztos. Vagy a laborban vagy a lakásban hagytam. Bocsáss meg, hogy felugrasztottalak, – és kifelé indult. – Nem kell kikísérned, majd becsapom az ajtót, – és kiviharzott a lakásból.

Péter nem mondta, Forgács pedig nem kérdezte, hol volt addig Tilda, amíg a kulcscsomóját kereste. Forgács úgy gondolta, az asszony már elment a rendelőbe, pedig még a fürdőszobában készülődött. Megvárta, amíg becsapódott Forgács után a bejárati ajtó. Azonnal felhívta Saroltát.

– Úgy látszik, gondolatolvasó vagy, – mondta Saroltának. – Most ment el Forgács, és ahogy látom, kicserélte az asztalon hagyott injekciós dobozt.

– De a másik, az eredeti, megvan, ugye? – kérdezte Sarolta.

– Természetesen, ahogy megbeszéltük, a hűtőben. Egyet már be is adtam Péternek.

– Köszönöm, hogy szóltál. Kérlek, legyetek továbbra is óvatosak, és főleg senkinek egy szót sem.

Sarolta már útban volt a Fontenba, amikor Tilda telefonált. A helyzetjelző műszer által megjelölt utat követte. Elégedetten mosolygott magában. Forgács is a Fontenba igyekezett. Szóval nem akarja senkinek sem átadni a vakcinát. Ez legalább megnyugtató. Ő akarja megszerezni. De mit akar kezdeni vele? Majd kiderítem, nyugtatta magát Sarolta. Ami a legfontosabb, sikerült a csapda, Forgács a markában van. Leparkolt, és felment a szobájába. Elegendő időt akart hagyni Forgácsnak, hogy rájöjjön, milyen szamár volt. Igazából, szerette volna látni az arcát, amikor felfogja, az elcsent ampullákban csupán sós víz van. Várt félórát, aztán bement a laboratóriumba. Forgács a munkapadja előtt ült, és izgatottan vizsgálta a kezében tartott kémcső tartalmát. Aztán betette a mellette lévő műszerbe, ami néhány percen belül kiírta, hogy a vizsgált anyag nátrium kloridos víz. Letette a munkaasztalra a kémcsövet, hátradőlt a székén, és törni kezdte a fejét.

– Mi a gond kolléga? – lépett oda hozzá váratlanul Sarolta. – Segíthetek valamiben?

Forgács megdermedt. Eszébe sem jutott, hogy Sarolta a laboratóriumban van. Az asszony nem hagyott időt a megfelelő válasz kiötlésére.

– Megtudhatom, min ügyködik? –aztán odalépett a műszerhez, és megnézte a kijelzőt.

– Mi történt magával? Általános iskolai kísérleteket végez? Amint látom, éppen azt mutatta ki, hogy a vizsgált anyag nátrium kloridos víz. Ugye nem tévedek? Nos, fiatalember, azonnal hagyja abba, és kísérjen el az irodámba.

Sarolta irodájában égett a villany. Az asszony a székre mutatott, ő pedig az íróasztala mögött foglalt helyet. Forgács láthatóan zavarban volt.

– Itt az ideje, hogy kiterítsük a kártyáinkat. Nem gondolja? – nézett kérdően Saci a férfira.

– Mire gondol?

– Azt az ampullát, amit az imént vizsgált, honnan szerezte?

– Miért fontos ez? – próbált Forgács kitérni a válasz elől.

– Csak azért, mert az a doboz, amiből ez az ampulla származik, nemrégen még Tildáéknál volt. Vagy tévedek? – nézett Sarolta egyenesen a férfi szemébe.

– Nem értem, hová akar kilyukadni.

– Látom, még mindig nem érti, vagy csak úgy tesz, mintha nem értené. Akkor még világosabb leszek: maga egyáltalán nem szólt senkinek, annak ellenére, hogy erre nyomatékosan megkértem. Sőt, azon járt az esze, hogy furfangos módon megszerezze az anyagot. Ezért csente el az egész doboz ampullát Tildáék lakásából, és tette a sajátját a helyébe. Már akkor tudtam, hogy készül valamire, amikor utoljára figyelmeztettem. Ugye azt gondolta, végül odaadom kipróbálásra a vakcinát Tildának? Azt hitte, megszánom őket. De hogy gondolta? Tilda a valódi vakcina helyett sós vizet fog beadni a barátjának? Rosszul gondolta. Tildának valóban adtam gyógyszert, és most azt hiszi, hogy amit bead, az a kísérleti anyag. Téved szegény. Csak placebót kapott. Ennek pedig két oka volt. Egyrészt, ha nyíltan megtagadom tőle a vakcinát, kiszámíthatatlan lett volna a reakciója. Lehet, hogy szétkürtölte volna a maga jóvoltából a titkunkat. Ha letagadom, hogy egyáltalán nincs semmiféle anyag, magát hozom nagyon kellemetlen helyzetbe.

Sarolta elhallgatott, és a férfi arcát fürkészte. Forgács arca egyre sápadtabbá vált.

– De azt is tudni akartam, meddig merészkedik el. Hiszen nyilvánvaló volt, le akart ellenőrizni, igazat mondtam-e. Látja, bárhogy is próbálkozott, nem tudott túljárni az eszemen. És ha most arra gondol, elárulja Tildának, hogy csak placebót kapott, tessék, nem tartom vissza. De akkor nagyon sokáig, ki tudja, talán élete végéig börtönben fog csücsülni. Mert tovább nem hagyom garázdálkodni. Maga az aláírásával erősítette meg szóbeli ígéretét, hogy mindent megtesz Magyarország érdekében. És épp az ellenkezőjét bizonyította be. Magát csak egy dolog érdekli: saját maga, a saját előmenetele. A börtönben lesz ideje gondolkodni, mit és hogyan rontott el. Most pedig, szeretném magától is hallani, mire gondol. Mégis, hogyan képzeli el ezek után a jövőjét?

– Nem tudom, mit mondjak. Tévedtem magával kapcsolatban. Nem tagadom, arra gondoltam, túljárhatok az eszén. Meg akartam szerezni a vakcinát, mert én akartam kipróbálni Péteren. Úgy gondoltam, részben az én sikerem lesz, ha meggyógyul. Igen, önző vagyok. Eddig, mindent a saját erőmnek és akaratomnak köszönhettem. Mindenért egyedül kellett megküzdenem. Nem voltak mögöttem gazdag szülők vagy jó összeköttetések. Azt kérdezi, mit szeretnék. Szeretnék itt maradni a Fontenban, és részt venni a kutatómunkában. Ez az egész vakcina história jó tanulság volt számomra.

– És mit gondol a másik munkájáról? Ha akarja, még visszaléphet. Írunk egy záradékot a papírjára, hogy meggondolta magát, és megesküszik , hogy továbbra is tartja a száját. Maga döntse el.

– Már nem merem azt mondani, hogy biztosan képes leszek rá. Mindenesetre, meg akarom próbálni. Maga, Sarolta, a történtek után, hajlandó még tovább bajlódni velem?

– Egy feltétellel. Ha nem hallgat el előlem semmit, és mindent megtesz, amire utasítom. Higgye el, szeretném, ha sikere lenne. Itt a gyárban, meg a másik területen is. Tudom, igazából erre vágyik. De ezt csak kitartó munkával érheti el. Megvan hozzá a képessége, higgye el nekem. Csak türelem és őszinteség, ez a két dolog lebegjen a szeme előtt.

– Megpróbálom. De nem bírom magamban tartani a kérdést: most mi lesz Tildáékkal?

– Ne izguljon. Az a doboz, amit elhozott tőlük, kizárólag magának volt kirakva csaléteknek. Tildának van egy másik doboza, de abban is placebo van. Viszont ezt senki sem tudja. Tilda megfogadta, senkinek sem beszél arról, hogy odaadtam neki a vakcinát. Tildán és Péteren kívül mindenki úgy tudja, hogy maga tévedett, még nincs kész a vakcina. Az pedig, hogy Tilda placebót kapott, csak maga és én tudom. Ha kitudódna, az csak magától eredhet. És akkor …

– Tudom, megyek a börtönbe.

– Nehogy azt higgye, hogy viccelek. Ha megint kitalál valamit, semmi és senki nem menti meg tőle. Most pedig kérem a Tildától elhozott ampullás dobozt.

Sarolta hosszan nézte az ajtót, ami becsukódott a fiatalember mögött. Még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy nincs a füle mögött valami, amit el akar titkolni előle. Az is aggasztotta, ki fog foglalkozni vele, ha elutaznak Lacival? De ez legyen a Cég problémája, Forgács nélkül is van mivel foglalkoznia.

Hozzászólás