Kémtörténet – 21. fejezet

0

szerző: Halász András

21.

Dr. Tóth Tilda a Neurológiai Klinika, a házi orvosi rendelője és Péter lakása között ingázott. Éjjelente nem tudott aludni. Ehelyett az Internetet bújta. Mindent elolvasott, ami az ALS-sel kapcsolatban megjelent. Sok helyen végeztek kutatást, de sehol sem értek el lényeges tudományos áttörést.

Úgy érezte, a sors, valamilyen régi, általa sem tudatosodott vétke miatt bünteti. Pedig minden olyan csodálatosan alakult. A mesébe illő megismerkedésük és egymásra találásuk Péterrel. Böbe hirtelen felnőtt lett, önálló életbe kezdett. Mielőtt Péter megbetegedett, szinte lubickolt a boldogságban. Külföldi utakat tervezgettek, meg akarta mutatni neki az ő Rómáját és Párizsát. Ebből semmi sem lesz, gondolta, miközben lezárta a laptopot. Megszólalt a mobilja.

– Én vagyok, anyu,- hallotta lánya hangját a vonal másik végén. – Van valami újság?

– Semmi, drágám. Még folynak a vizsgálatok.

– Ettél ma valamit? – kérdezte Böbe.

– Nem is tudom. Talán a rendelőben, egy szendvicset. A nővér tette elém. De ha megölsz, akkor sem emlékszem, mi volt az.

– Anyu, ez nem mehet így tovább. Le fogsz robbanni. És akkor mi lesz Péterrel? Ki fogja ápolni? Tudom, hogy ki vagy borulva, de akkor is. Most én magyarázzam az orvosnak, hogy muszáj rendszeresen enned valamit? Ígérd meg, jobban fogsz vigyázni magadra.

– Jó, rendben van. Ügyelek rá. Veletek mi van? Hogy megy a tanulás? – kérdezte Tilda, csak hogy témát váltson.

– Nincs semmi különös. Minden megy a maga útján. Bár mostanában Sanyi eléggé furcsán viselkedik. Mintha titkolna valamit. Többször előfordult, hogy beszéltem hozzá, de láttam rajta, fogalma sincs, miről beszélek. Remélem, nincs valakije.

– Az nem létezik. Ez a fiú bolondul érted, hidd el nekem. Talán az egyetemen van valamilyen gondja. Próbálj meg beszélni vele.

– Most pedig kimész a konyhába, és készítesz magadnak valamit. Megígéred?

– Aludj jól drágám.

– Te is Anyu. Szeretlek.

– Én is.

Másnap délután, amikor belépett a kórterembe, Péter az ágy szélén ült, és látszott rajta, a lábát próbálgatja. Rámosolygott Tildára, és visszabújt az ágyba.

– Szervusz, Péterkém. Hogy érzed magad?

– Semmi változás. Nem mondták a dokik, hogy mikor mehetek haza? Már nagyon unom magam. Végül is, semmilyen kezelést nem kapok.

– Hogy mikor mehetsz haza? Nem én döntök, miért nem kérdezed meg az orvostól? Légy türelemmel. Be kell fejezniük a vizsgálatokat, csak akkor kapnak tiszta képet.

Péter lemondóan legyintett a kezével.

– Most miért legyintgetsz? Áruld el nyugodtan, mire gondolsz, szeretném, ha minden gondolatodat megosztanád velem, és semmit sem titkolnál el.

– Délelőtt bekéredzkedem a nővérszobába. Vállaltam, hogy amíg a nővérek kimennek cigizni, ügyelek a telefonnál. Aztán, ahogy egyedül lettem, rámentem az Internetre.

– És mit találtál? Valami érdekeset? – kérdezte mosolyogva Tilda.

– Magyarázzam el neked, mi az az ALS? A központi idegrendszeri betegsége.

– De hogy merült fel benned pont ez a betegség? Valaki említette?

– A nagyviziten meghallottam. Ezt suttogták az orvostanhallgatók.

– Nyilván azért nem mondták még meg, hogy mi a bajod, mert ők sem biztosak benne. Azon az időn már rég túl vagyunk Péterkém, hogy ha valamilyen súlyos vagy gyógyíthatatlan betegsége van valakinek, eltitkolnák, és össze-vissza beszélnének. Nem, ma már egyenesen a képedbe vágják az igazságot, még akkor is, ha nem is igazán szeretnéd tudni. Nem várják meg, hogy megkérdezd, ahogy meg van a diagnózis, kertelés nélkül közlik veled. Nehogy megsértsék a betegjogaidat. Érted már? Hidd el nekem, még fogalmuk sincs, mi a bajod. Sötétben tapogatóznak. Az idegrendszer már csak ilyen. De beszéljünk másról. Ha nem vagy vizsgálaton, mivel töltöd az idődet? Sokat olvasol? Van elég könyved, mert ha nincs, hozok még.

– Jó volna, ha behoznád a kis tv-t. Jobban telne az idő.

– És hová fogod bedugni? Ne disznólkodj, szerencsére nem lehetsz annyira beteg, ha itt is ezen jár az eszed. Értem, elég, ha csak egy-két csatornát nézel, amelyeket a saját antennája is fog.

– Tegnap délután bejöttek Böbéék.

– Szép tőlük. És hoztak valamit? Nem, nem látom. Jaj, tényleg, csak a szememet szúrja ki. Mekkora szíve van ennek a lánynak. Dehogy sírok, de azért elérzékenyültem. Ugye milyen szép ez a fénykép? Tudod, mikor készült? Közvetlenül az érettségije után. Amikor kihirdették az eredményeket, és Böbe mindenből jelest kapott. Az egyik osztálytársának az apja kapott le minket az iskola udvarán.

– Nagyon jól sikerült kép

– Igen, látszik, hogy mind a ketten majd kicsattanunk a boldogságtól. Beszélgettél Sanyival?

– Valami olyasmiről hadovált, hogy új munkahelye lesz. Ha jól értettem, a Fonten Gyógyszergyárba akar bekerülni.

– Hogy hová megy? És én erről miért nem tudok?

– Fogalmam sincs. Ez ugyanaz a gyár, ahol Soltész Laci is dolgozik?

– Nem értem. Egyáltalán, hogy került a gyár közelébe Sanyi?

– Nyilván megkérte Lacit, segítsen neki, szóljon valakinek az érdekében.

– Hát persze. Laci vitte be a gyárba. És mit mondott, kivel hozta össze?

– Valamilyen kutatónővel, a laborból. Úgy megtetszett a nőnek, hogy hajlandó beszélni a kutató laboratórium vezetőjével, valamilyen professzorral.

– Nincs ebben valami más is, Péter? – kérdezte Tilda, inkább magától, mint a párjától.

– Mi lenne? Tilda, nehogy már emiatt is felhúzd magad. Majd ők maguk elintézik.

– De igen, felhúzom magam. Mégis csak Böbe anyja vagyok. És a lányom egyáltalán tud erről?

– Nem kell Böbét félteni, nagyon jól tudja, mit csinál.

– Hogy ne féltsem a lányomat, megvan a magához való esze? Nézd, Péter, az igazság az, hogy még egyikünk sem ismeri igazán Sanyit. Valójában semmit sem tudtam arról, hogy ott akarja hagyni az egyetemet. Szerinted ez normális dolog? Csak pár éve dolgozik az egyetemen, és máris máshová kacsingat. Nem, sohasem beszélt a kutatói ambícióiról. És mennyivel fog többet keresni?

– Jelentősen többet.

– Nos, akkor mostantól ő fizeti a lakás rezsijét, nem én. Legalább ennyi előnyöm nekem is lesz belőle.

Kinyílt a kórterem ajtaja, a főorvos lépett be. Amikor meglátta Tildát, intett a kezével, kérte, az asszony menjen ki vele a folyosóra.

– Szervusz, Tibor. Hát hogyne, azonnal jövök. Péter, csak beszélek a főorvos úrral, és már itt is vagyok.

A folyosón a főorvos belekarolt Tildába, és bevitte a szobájába. Leültette az íróasztala előtti székre. Komoly arccal nézett az asszony szemébe.

– Kész vagyunk az összes vizsgálattal. Megbeszéltem a professzorral, aki egyetértett velem és az osztály orvosaival, hogy Péter ALS-ben szenved.

– Sajnos, nem tévedtem. Már amikor behoztam, sejtettem, hogy ez a baja, de hát én mégsem vagyok neurológus, – törölgette könnyeit Tilda.

– Meg kell beszélnünk, hogy ki mondja meg neki. Ha szeretnéd, én megteszem.

– Nem, szó sem lehet róla. Kérlek, engedd át nekem. Mindenkinél jobban ismerem Pétert, hiszen én gondoskodom róla a továbbiakban is. Tudom, hogy nem szabad megerőltetnie magát, és igyekezzen stressz mentes életet élni.

– Arra figyelj, ha erősödnének a tünetei, azonnal értesítsetek, – mondta a főorvos, miközben felállt a helyéről, és kikísérte Tildát. – Az osztályos orvostól megkapjátok a zárójelentést. Ha akarod, már ma hazaviheted.

– Nagyon hálás vagyok Tibor, hogy személyesen foglalkoztál az esettel.

– Bárcsak többet tehetnék érte, – búcsúzott el a főorvos.

Tilda visszament Péter kórtermébe. Mosolyogva ment Péter ágyához.

– Na, itt is vagyok. Haza megyünk. Elvégezték az összes vizsgálatot.

– Ülj le, ide mellém – kérte Péter, és helyet csinált az ágyon Tildának. – Megállapodtunk, hogy nem titkolsz el semmit.

– Jó, jó, leülök. Add ide a kezedet. Tudod, az utóbbi időben olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy már el sem tudom képzelni az életemet nélküled. Aztán rájöttem, valójában mi ez az érzés. Akárhogy is próbálom csűrni-csavarni, nagyon egyszerű a képlet: szeretlek, drága. És szeretném, ha tudnád, bármi is lesz a jövőben, melletted fogok állni, és mindent meg fogok tenni érted.

– Látod, ez valóban jól esett. Péter magához húzta Tildát, és megcsókolta.

– Rúzsos lett a szád. Van papír zsebkendőd? Add ide, letörlöm. Nem akarok bőgni, mert elkenődik a szemfesték.

– Tilda, nagyon kérlek, hagyd abba, és térj a lényegre.

– Arra vagy kíváncsi, mit mondott az orvos? Nem hozott jó híreket. Igen, azt gondolják, hogy ALS-ed van. De Péterkém, szeretném, ha jól a fejedbe vésnéd, ezt a betegséget elsősorban a tünetek alapján diagnosztizálják, úgy, hogy kizárják a többi központi idegrendszeri betegséget. Ezért az sem kizárt, hogy tévednek. Most az a legfontosabb, hogy erős legyél, és felvedd a harcot a betegség ellen.

– És szerinted, mennyi időm van hátra? – kérdezte fájdalmas arccal Péter.

– Nem tudom, hidd el, fogalmam sincs. De az biztos, hogy még több év. És kérlek, most ne ezzel foglalkozz, hiszen még nagyon az elején vagyunk. Most elmegyek a zárójelentésedért, meg az egyéb papírokért. Aztán indulunk haza.

*

Dr. Kővágó Sarolta másnap reggel telefonon hívta a professzort. Megbeszélték, hogy két óra múlva a gyárban, a professzor szobájában találkoznak.

A professzor azzal fogadta, beszélt a vezérigazgatóval, és elfogadták Ferenc cégének ajánlatát.

– Már alá is írta a főnök, – és átnyújtotta Saroltának a szerződést. – Kérlek, gondoskodj róla, hogy eljusson a megfelelő helyre.

– Meglesz, Iván. De hadd használjam ki a lehetőséget, hogy együtt vagyunk. Van néhány dolog, amelyeket feltétlenül meg kell beszélnünk. Remélem, van egy kis időd.

– Rád mindig, Sarolta.

– Nos, két fontos dolog van, amiben a segítségedet kérem. Az első a genfi művelettel kapcsolatos. Ferenctől tudom, elkészítették a genfi műveleti terv vázlatát. Ezek szerint biztosak voltak benne, hogy aláírjátok a szerződést. Már a hétvégén útnak indítanak egy csapatot, amelynek az lesz a feladata, hogy Genfben… – A professzor elhúzta a száját, és félbeszakította.

– Nem érdekelnek a részletek, Sarolta. Minél kevesebb részletet tudok, annál jobb. Téged bíztunk meg, hogy tartsd kézben a dolgot. Nem szükséges a részletekről beszámolnod.

– Rendben van. Tudomásul vettem. De azt azért szükségesnek tartom közölni, ameddig a genfi művelet folyik, nem tudok részt venni a labor munkájában. Erre az időre rendkívüli szabadságot veszek ki.

– Ez természetes. És mi a másik dolog, amit meg akartál velem beszélni?

– Nekem is lenne egy kérésem. A minap, társaságban találkoztam egy fiatalemberrel, aki nagyon ígéretes személyiség. Jelenleg az orvosi egyetem Kémiai tanszékén tanársegéd. Elbeszélgettünk, és kiderült, ott akarja hagyni az egyetemet, mert tudományos ambíciói vannak. Más alkalommal együtt ebédeltünk, ahol volt alkalmam meggyőződni a szakmai tudásáról. Hidd el Iván, kivételes képességekkel rendelkezik. És mivel ki tudja, mikor fogok visszatérni a laboratóriumba, arra gondoltam, felvehetnénk a fiatalembert segéd kutatónak. Még ebben a státuszban is jóval több lenne a fizetése, mint az egyetemen. De nem is ez a lényeg. Egészen biztos, hogy nyernénk vele.

– De hát te is tudod, hogy nincs üres státuszunk.

– Erre is van megoldás, professzor úr.

– Micsoda?

– Utána érdeklődtem. A tervezési osztályon van szabad hely. Papíron oda vennénk fel, de gyakorlatilag nálunk dolgozna. Aztán, amikor ismét teljes gőzzel beindul a labor, elrendezzük a helyzetét. A lényeg, hogy a te kezed alatt dolgozhasson.

– Nem bánom. De csak egy feltétellel. Most nincs időm személyzeti ügyekkel bíbelődni. Készíttesd el az összes papírt a személyzetisekkel, tedd elém, és én aláírom. Rendben?

– Nagyon köszönöm, Iván. Meglátod, nem fogsz csalódni benne. A neve Dr. Forgács Sándor.

*

Sarolta ismét a Margitszigetet választotta kikapcsolódásnak. A gyalogutakról elkotorták a havat, a hó borította pázsiton, szabadon engedett kutyák rohangáltak boldogan. Vajon mi az oka, hogy a kutyák ennyire imádják a havat?

Próbált rendet rakni a gondolataiban. Forgács ügyében az első menet sikeres volt. Hamarosan sort kell kerítenie a beszervezésére. Nem halogathatta, hiszen bármelyik nap értesíthetik, csomagoljon, utaznak Krétára, a kiképző táborba.

De elegendő csalétek lesz Forgácsnak, hogy bekerülhet az annyira áhított kutatólaboratóriumba? Tisztában volt vele, még nem ismeri Forgács személyiségét. Fogalma sem volt a világnézetéről, az anyagiakhoz való viszonyáról, és arról sem, hogy egoista, vagy ellenkezőleg, képes áldozatot hozni másokért.

Az idő viszont szorította. Kénytelen kockáztatni, annak ellenére, hogy ez nem az ő stílusa volt. Megállt egy hóborította padnál. A táskáját a pad beton karfájára támasztotta, és kikotorta a mobilját. Forgácsot hívta. Szerencséje volt, nem volt órán.

– Kővágó Sarolta beszél. Forgács úr? De jó, hogy elértem. Szeretnék minél előbb találkozni magával. Mikor lenne alkalmas?

– Ma már nincs több órám. Rendelkezzék velem. Hová menjek?

– Szereti a természetet? – kérdezte Saci.

– Hát hogyne.

– Akkor arra kérem, jöjjön ki a Margitszigetre. A halastónál fogom várni. Nagyjából mennyi idő alatt ér ide?

– Félórán belül ott leszek.

– Várom. Saci kinyomta a mobilt, és visszafordult az aranyhalas tó irányába.

Annak ellenére, hogy a tóban már évek óta nem tartottak aranyhalakat, magában továbbra is így nevezte. Gyerekkorában, a szüleivel sokszor járt a tónál. Különösen akkor kedvelte, amikor kinyíltak a vízirózsák, és betakarták a teljes vízfelületet. Kislány korában nem értette, miért ül a meztelen, fiatal lány szobor a tó közepén. Pár év múlva édesapja elmagyarázta, a lány meztelensége a felszabadultságát jelképezi, olyan tóparton, ahol vízirózsák veszik körül, alattuk pedig gyönyörű aranyhalak úszkálnak. Ennyi év elteltével Saroltának az is eszébe jutott a szoborlányról, hogy meztelensége az őszinteségét is tükrözheti. Mennyire ellentéte a szobor jelentése mostani helyzetével! Ő ki előtt tárulkozhat ki ennyire, kérdezte szomorúan magától. Még Laci előtt sem, pedig ő az egyetlen, igazi barátja. És most, hogy ő a tartója, – ezt a ronda szakszót használják a tartótisztekre a Cégen belül,- fokozottan vigyáznia kell, nehogy ellágyuljon a férfi előtt.

Amire odaért a halastóhoz, sikerült felvázolnia magában, hogyan közelítse meg Forgácsot. De előtte arról kell meggyőződnie, nincs-e Forgácsnak sleppje, nem követi-e valaki. Bízott benne, hogy a Forgácsot ellenőrzők, amikor észreveszik őt, lekopnak róla. Mindenesetre, jobb lenne máshol lefolytatni a beszélgetésüket. Nem vágyott egy füstös presszó vagy étterem után. A legjobb az lesz, ha a Városmajorba megyünk. Olyan gyönyörű az idő, kár lenne nem kihasználni.

Messziről észrevette a fiatalembert, ahogy a buszmegállótól bandukolt a tó felé. Saci körülnézett, de nem látta Forgács követőit. Jól dolgoznak, állapította meg magában.

– Köszönöm, hogy idefáradt, – nyújtotta kesztyűbe bújtatott kezét Forgácsnak. – Olyan szép idő van. Mit szólna hozzá, ha nem itt sétálnánk, hanem elmennénk a Városmajorba? Ritkán ilyen tiszta a levegő, kár lenne, nem kihasználni. Itt van a parkolóban az autóm. Egy-kettőre ott leszünk.

Saci ráfordult a Margit hídra. Lassan haladt, mert bár lekotorták a hidat, csúszós maradt az úttest.

– Szólíthatom Sándornak? Engem pedig szólítson Saroltának, vagy akár Sacinak, ahogy jól esik.

Negyedóra múlva leparkoltak a Maros utcában. Kiszálltak a kocsiból, és elindultak a park felé.

– Na, hát nem volt igazam? Fenséges ilyenkor a természet. A hó mindent beborít. És hol láthat ilyen kristály tiszta havat? Csak itt, a parkban. Amikor ránézek a hó súlyától rogyadozó faágakra, minden télen újra és újra azt érzem, ha ők bírják, én sem panaszkodhatom. És nehogy azt higgye, hogy csak kirándulni hívtam, és elfelejtkeztem a problémájáról. Nem. Beszéltem a proffal.

– És mit mondott? – állt meg Sándor kikerekedett szemekkel. Látszott rajta, majd megöli a kíváncsiság.

– Tudja, a mi kapcsolatunk a professzorral egészen sajátos. Nemrég azzal tisztelt meg, hogy engem tart a helyettesének, bár nincs külön státusz erre a beosztásra. De visszatérve a maga ügyére. A professor rám bízza a döntést. Én döntsem el, kell-e nekünk. Így hát Sándor, csak mi ketten maradtunk. Ott van egy pad, üljünk le. Kérem, söpörje le a havat. Tessék, nyugodtan kérdezzen. Ne érezze feszélyezve magát.

– Elárulná, miért kellett Soltésznál jelentkeznem, aztán őt hívogatnom, ha úgyis magán múlik minden?

– Nemsokára megérti. Legyen türelemmel. Tudja, a gyár rossz passzban van, és ez a kutatásra hatványozottan igaz. Nem hogy felvenni nem tudunk senkit, egyesektől meg is kellett szabadulnunk. A válság hozzánk is megérkezett. De ne keseredjék el, találtam megoldást a maga számára. Papíron a tervezési osztály dolgozója lesz, de gyakorlatilag a laborban fog dolgozni. Ennek a kis csavarnak egyetlen hátránya van: kevesebb fizetése lesz, mint ha a labor állományában volna. Most mennyi a fizetése az egyetemen?

– Nettó százhúsz.

– Jaj, hát ez valóban nevetséges. Ehhez az összeghez képest, mint új statisztikus is többet fog keresni. Na, mit szól hozzá? Hajlandó így is nálunk dolgozni?

– A legnagyobb örömmel.

– Biztos? Nem akar gondolkodási időt kérni? Szóval nem. Eldöntötte. Örülök neki. És akkor most rátérhetünk alkalmazásának második feltételére. De mielőtt belekezdenék, kérem, válaszoljon néhány kérdésemre. Mondja, milyen viszonyban áll a hazájával?

– Mivel? – nézett kérdően Sacira. Nem értette, mit akar tőle leendő főnöke. – Már megbocsásson, de hogy jön ez ide?

– Mindjárt kiderül. Elhiszem, hogy a kérdés váratlanul érte, de azért nem kell megkukulnia. Próbáljon a kérdésre válaszolni.

– Nekem a haza azokat az embereket jelenti, akik között élek.

– Rendben van. És ha nem itthon, hanem külföldön él? Akkor mit ért haza alatt?

– Az a hely, ahol születettem, ahová tartozom.

– És hajlandó volna az életét is kockáztatni Magyarországért?

– Erre nem tudok válaszolni.

– Miért nem?

– Nem tudom elképzelni, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. Magyarország, szerintem a közeljövőben nem fog háborúzni.

– Jó, akkor vegyünk egy példát. Tételezzük fel, hogy tagja lesz annak a kutatócsoportnak, amely létrehozza a rák elleni szuper szérumot. Tudom, hogy tudományosan nagy marhaság, de csak a példa kedvéért, játszunk el a gondolattal. Nyilván világra szóló tudományos siker volna, és emellett óriási hasznot hozna az országnak. De még mielőtt megtörténne a szabadalom kihirdetése, egy másik ország ügynöke megkörnyékezi, és a vakcina kémiai leírásának fejében mesébe illő összeget ajánlana fel magának. Mit tenne? Kezdi már kapiskálni? A haza érdeke szemben állna a maga érdekeivel. Elárulja a hazáját, és akkor egész életében, sőt a gyerekei és az unokái életében sem lesz anyagi gondja a családjának, vagy fontosabbnak tartja a hazája érdekét, és megelégszik azzal az összeggel, amit itthon kapna?

– Nem értem Sarolta, hogy jön ez a dolog ahhoz, hogy a Fonten gyár kutatója legyek?

– Elismerem, nem könnyű probléma, amit felvetettem. Senki sem mondta, hogy az. Mégis, kerülhet ilyen helyzetbe, és nincs mese, döntenie kell. Még mindig nem érti? Ha nekem nem is válaszol, de magának, ott belül, tudnia kell, hogyan döntene. És ez a döntése kihathat az egész gyár munkájára, az ott dolgozókra és a gyár sikerére.

– Maga kommunista?

– Hogy juthat eszébe ekkora marhaság? Azért mert a gyár, és az ott dolgozók érdekeiről beszélek? Nem Sándor, ennek az égvilágon semmi köze sincs ahhoz, hogy mi az én világnézetem, vagy vallásom. Tudja, miről van itt szó? Egész egyszerűen a hűségéről és a megbízhatóságáról.

– Még mindig nem értem, hogy ezek a dolgok, hogyan kapcsolódnak az alkalmazhatóságomhoz.

– Tudom, nem kell figyelmeztetnie, még nem árultam el az alkalmazásának második feltételét. De előtte tudni akartam, hogyan reagál az előbbi kérdésekre. Bár nem kaptam világos választ, megkockáztatom, nem helyezné saját érdekeit a hazája érdekei elé.

– Valószínűleg így történne.

– Hát persze, megéreztem, hogy így gondolja. De hogy ne csak gondolja, hanem tegyen is valamit azért a bizonyos hazáért, alkalmazásának második feltétele a következő: Alá kell írnia egy nyilatkozatot arról, hogy ami most közöttünk elhangzik, államtitkot képez. Ez a nyilatkozat arra is vonatkozna, hogy időnként jelentenie kellene nekem, mi történik a környezetében. Miről beszélnek a kollégái a gyárban, ha külföldön jártak, milyen kutatásokat ismertek meg, és milyen eredményeket értek el. Időnként arra fogom kérni, vigyen el bizonyos dolgokat egyik helyről a másikra, akár külföldre is anélkül, hogy tudná, mit rejt a küldemény. Átvenne csomagokat, és odaadná nekem. Idővel, egészen biztos vagyok benne, különleges iskolába küldenénk, hogy mestere legyen ennek a tevékenységnek is. És ami a leglényegesebb: az ez irányú tevékenységének teljes titokban kell maradnia. Sem a barátnője, sem az anyja, sem a barátai nem tudhatnak róla. Ha minderre hajlandó, és az aláírásával is megerősíti, a következő héttől a kutatólabor dolgozója. Na, mit szól hozzá?

– Most már minden világos. Azt akarja, hogy kémkedjek. De árulja el, mikor döntötték el, hogy magukhoz láncolnak? Már az előtt kinéztek maguknak, hogy találkoztam Soltésszal, és kértem, hogy vigyen be a Fontenba, vagy csak azután?

– Miért olyan fontos ez?

– Mert szeretném tudni, mikor és mivel keltettem fel a kíváncsiságukat.

– Rendben van. Elárulom, ha ennyire fúrja az oldalát. Akkor jutott az eszembe, amikor először beszéltem magával a gyárban. Megláttam valamit magában. Nem csak a kutatót, hanem az ügyes ügynököt is.

– És ha nem vállalom el? Akkor eltüntetnek? Vagy mi fog velem történni?

– Ne beszéljen ökörségeket. Akkor aláír egy nyilatkozatot, hogy amiről ma beszéltünk, szigorú államtitok, és soha senkinek nem beszélhet róla. És persze elfelejtheti a Fontent is.

– Nem sokat köntörfalaz. Minden világos. Egyszerre akarják, hogy kutató és kém legyek.

– Nevezheti így is, ha akarja. Inkább úgy kéne felfognia, hogy segít azoknak, akiknek az a feladatuk, hogy biztosítsák a Fonten Gyógyszergyár nyugodt és zavartalan működését. Gondolom, nem kell magyaráznom, hány külföldi hírszerző ügynökség érdeklődik arról, milyen kutatások folynak a laborunkban. De ezek az emberek – magával ellentétben – semmit sem konyítanak a biokémiához. Ha elvállalja a munkát, magának kell bizonyos dolgokat megtanulnia az ő munkájukból. Kezdi kapiskálni?

– Igen, minden világos. De egyelőre nem jutok szóhoz.

– Jöjjön, sétáljunk. – Felálltak a padról, és tovább indultak. Már látszott a Fogaskerekű végállomása. Sarolta folytatta: – Ez természetes. De higgye el nekem, semmiben nem változik meg az élete. Ezzel szemben teljesül régen dédelgetett álma. Az ország legjobban felszerelt, és a legjobb koponyákkal rendelkező labor tagja lehet. És emellett, szerintem, eltörpülnek azok a feladatok, amikről az előbb beszéltem.

– Rendben van, vállalom, – nyögte ki megadóan Forgács.

– De gyorsan határozott. Biztos a dolgában? Ha akar, gondolkozhat rajta.

– Nem szükséges. Mindig az volt az álmom, hogy gyógyszerkutató legyek. Ha ennek az az ára, hogy kém is legyek, egye kánya. Megteszem.

– Ez a beszéd, kezet rá. Holnap keressen meg a gyárban. Alá kell írnia néhány papírt, legfőképpen a titoktartásról. Még sokat fogunk erről és más dolgokról beszélgetni. De vissza a gyárhoz. Van fogalma róla, mivel foglalkozunk mostanában a laborban?

– Úgy sejtem, valamilyen idegrendszeri problémával.

– Tudtam, hogy maga okos fiú. Pontosan. De melyikkel?

– Nem szeretek találgatni.

– Igaza van. Akkor elárulom, mert most már köti a titoktartás. Na, kapaszkodjon meg: az ALS-sel. Emlékszik még? Erről kérdezgettem a gyárban. Jól van, ne bántódjék meg. Annyi tehetségtelen emberrel találkozom, hogy üdítő élmény, ha valakivel félszavakkal megértjük egymást.

– És hogy áll a kutatás?

– Megrekedtünk, de amit elértünk, az is nagyszerű eredmény. Jövő héten, amikor elkezd dolgozni nálunk, majd részletesen megbeszéli a témát a témavezetőjével, és azt is, milyen szerepet szánunk magának az ALS kutatásban. De induljunk vissza, lassan beesteledik, és kezd hideg lenni. És kérem, ne felejtse el, arról sem beszélhet senkivel, ami a laborban folyik. Az is hétpecsétes titok.

Forgács, amikor a városban kiszállt Sarolta kocsijából, nem indult egyenesen haza. Szüksége volt, hogy egyedül maradjon, megeméssze, ami a Városmajorban történt vele. Valójában most fogta fel teljes valóságában, hogy mit vállalt el. Az asszony lehengerlő egyénisége és stílusa szinte megbénította. Ismerte magát, tudta, csak azért vállalta el az ügynöki munkát, mert anélkül nem juthatott volna be a Fonten Gyógyszergyár kutató laboratóriumába. Visszagondolva a történtekre, pontosan értette, Sarolta milyen mesteri módon húzta el orra előtt a mézesmadzagot. De a kutatói állásnak súlyos feltételt szabtak. Az asszony pontosan felmérte, mennyire fontos számára az új állás.

Amíg hazafelé bandukolt, azon járt az esze, milyen módon tud megszabadulni a vállalt kötelezettségétől. Elszállt az öröm belőle, hogy felvették gyógyszerkutatónak. A cukor, amit megetetett vele ez az okos asszony, csak kívül volt édes. Belül olyan keserű volt, mint egy halálos méreg.

Hozzászólás