Kohn bácsi és a technikai forradalom

0

szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!

Búslakodik az öreg, pedig ezer ággal süt a nap. Nem kezdődik jól a reggele. Kortyolja a kávét, majszolja a mézes-vajas kalácsot, de valami nem hundert procent a mai délelőttön. Végre csak kiböki. Azt panaszolja, hogy minden elmegy a korosztálya mellett és ez őt nagyon bántja. Az idő rohan, ő meg mintha csak totyogna utána.

Bezzeg, hajdanán…!

– Mi volt hajdanán – tudakolom és hogy némi kis élt is csempésszek a kérdésbe, még hozzáfűzöm: – A világ teremtése előtti időkről fogunk beszélni vagy arról, ami az után történt.

Nagyon vicces – nyugtázza epés megjegyzésemet Kohn bácsi, de nem szívja fel a vizet, megosztja szomorúsága okát. Arról regél, hogy nem is olyan régen még visszanéztek rá az asszonyok, ha tekintetüket kereste. Az sem volt ritka, hogy kacér, olykor kifejezetten kihívó pillantásokkal nyugtázták érdeklődő közeledését. Milyen más volt akkor a világ és mennyire megváltozott mára minden!

Próbálom vigasztalni, persze meglehetősen sután-bután. Felvetem annak lehetőségét, és latolgatom a kimenetelét is, hogy mi lenne akkor, ha ugyanúgy végződnének kalandjai, mint annak idején, azaz viszonoznák a közeledést. A rebegő pillák a boldogító igent üzennék.

– Nagy bajban lennék – ismeri be az öreg -, de ezen én már régen túl vagyok, leszámoltam azzal, amivel le kellett számolnom. Egy gonddal kevesebb.

– Akkor meg sebaj! Mi egyéb hiányozhat a tovalibbent ifjúkorából?

Hallgat. Fészkelődik a füles fotelban és komolyan árnyékba borul az ábrázata amikorra végre megszólal.

– Mindig arra vágytam, hogy a számítógépemet végre ugyanúgy tudjam kezelni, mint a telefonomat. Eljött az idő és mostanra valóra vált az álmom. Immár a telefonomat sem tudom kezelni…

kép: illusztráció (Shutterstock/PathDoc)

Hozzászólás