Dési János/ujkelet.live
Tuti fixre veszem, hogy e képet meglátván többen akképpen horkannak föl, hogy most a régi és az új békés egymás mellett éléséről fogok elmélkedni. Hogy Izraelben – jelesül Tel Avivban – mennyire jó fejek, mert a felhőkarcolók tövében meghagyják a régi épületeket, netán fel is újítják őket, s így – mintegy kart karba öltve (igen, ez ironikus, szándékos képzavar) él egymás mellett múlt-jelen-jövendő.
Nos, juszt sem erről írok most. S nem csak azért, hogy kritikus szellemű olvasóimat kicselezzem. Hiszen tudom, nem hagyják magukat és úgyis jól megmondják mindjárt a magukét.
Megérdemlem a magamét.
De visszatérve témánk fonalához (viccesnek van szánva!) egyszer valóban elmélkedni fogok majd a „régi” izraeli fogalmán. Mert itt egyrészt az a régi, ami minimum ókori. Másrészt meg régi már az is, ami a harmincas években épült. Mert az ókor és a harmincas évek közötti korszak viszonylag kevés értékelhető nyomott hagyott itt az építészetben, még ha egy-egy dolog azért néha akad.
Sokkal inkább azt vetnem fel inkább, hogy mint minden valamire való város, úgy Tel-Aviv is sokarcú. Egészen más a tengerpari plázs vagy a nevezetes Bauhaus negyed, mint a toronyházak gyorsan épülő világa. És a többi. Szóval, el lehet itt bolyongani, a mondén, szabad és szabados, kellemes helyeken – át egészen Bnei Brak szigorúan ortodox világáig.
És ez így jó.
Ha a világ sokszínű.
És a toronyház alatt megfér a kis épületecske is.
Pár évtized alatt, majdnem a semmiből.
Ügyes.
„Wenn ihr wollt,/ist es kein Märchen” – írta Altneuland könyve alcímeként Herzl Tivadar. Azaz, ahogy Márkus Aladár első magyar fordításából (Ősújország) ismerjük: „Ha akarjátok, nem mese.”
