Delete

0

szerző: Sáfrán István

Akinek már meggyűlt a baja a számítógépével maga is megmondhatója, hogy a szerkezet legfontosabb alkotó elemeinek egyike a delete billentyű. Ha már végképp elégedetlen vagyok azzal, amire jutottam, csak odakoppintok a legfelső sor jobb harmadában szerénykedő gombra – és kész, vége. Minden, amivel addig kínlódtam, formáltam, javítgattam, egyetlen mozdulat eredményeképpen végérvényesen a süllyesztőbe került.

Irigylem ezt a fekete csodát. Újabb bizonyítékát látom arra, hogy a tudomány ismét lekörözte az embert. Egyetlen billentés és nyoma sem marad az előző pillanatnak.

Vajon miért nem működik így az ember?

Öreg barátoméknál voltam hivatalos ebédre. Ketten együtt már közel vannak a százötvenhez. Feri bácsi a nyolcvanat súrolja alulról, Erzsébet asszony pedig éppen hogy túl a hetedik ikszen. Mindketten jó fizikai és kitűnő szellemi kondicónak örvendenek – sietek nyomatékosítani: Baruch HaSem! A közértben tanácstalankodtam (majd’ mit mondok már: a Coopban), a sokféle liszt felirata közül nem tudtam megfejteni, melyik az a bizonyos legegyszerűbb, amelyikből lángost sütök majd otthon. Szó szót követett, végül terített asztaluk mögött kötöttem ki.

Szép volt az asztal (elárulták, minden délben úgy terítenek maguknak is, mintha vendéget várnának!) nagyszerű az étel és a kotyogóban főtt kávé valóban megkoronázta az ebédet. Amiről azonban most valójában írni szeretnék, abba nem is tudom hogyan fogjak bele, hogy meg ne sértsem vendéglátóimat, amikor kibeszélem titkukat. Előre is bocsánatot kérek, de nem tarthatom meg magamnak, nem fojthatom magamba annak a röpke néhány másodpercnek a történetét, amit velük és általuk éltem meg.

Az úgy volt, hogy Erzsi néni behozta a levesestálat, letette az asztal közepére, mindhármunk tányérját csaknem csordultig telemérte, s aztán maga is közénk telepedett. Kezünkben volt a kanál, amikor a ház asszonya jó étvágyat kívánt. Természetesen én is megvillantam a „bétéávon”-nal, de még szinte ki sem mondtam, még a kanalamat se merítettem a tányéromba, amikor Feri bácsi már nagyot szusszanva hátradőlt a székében.

Üres tányér árválkodott előtte.

A szó legszorosabb értelmében levegőt sem kaptam. Mi történt és az hogyan esett meg? Az öreg szemhunyásnyi idő alatt magába lapátolta azt a nem is tudom hány kanálnyi levest. Cirkuszban mutogatnak ilyesmit, s ott még talán nevetnek is a produkción, legalábbis megtapsolják, de itt és most ez valami egészen hideglelős mutatványnak hatot. Akaratlanul is letettem a kanalamat, s valahogyan nem tudtam mi tévő legyek. Zavarban is voltam, álmélkodtam is – egyszerűen nem találtam vissza magamhoz. Talán a vendég megdöbbenése csalta elő Erzsike néni első csepp könnyeit. A ránk telepedett dermedt csöndet Feri bácsi törte meg.

Bocsánat – motyogta maga elé bajuszkája alatt mosolyogva, mint a vásott kölyök, aki felmentést kér illetlen viselkedéséért, de tudja, hogy úgy is elnézik neki -, de én már nem tudok másként enni. Az úgy volt a lágerben fiam, hogy aki nem eszi meg azonnal az ennivalóját, attól elveszik. Elrabolják. A rabtársai. Ember az emberét. Én még gyerek voltam, s a család, ha tehette körbeállt, amíg magamba tömtem az aznapi betevőt. Akkor rögzült belém és azt hiszem még nagyon sokakba, hogy ami előtted van, azt azonnal fald fel. Ha eszel, akár túl is élheted. Ha más eszi a tiedet, akkor te halsz meg. Ilyen egyszerű volt. Vagy – vagy. Azóta sem tudok szabadulni ettől a szorító kényszertől. A háború után körbejártam az orvosokat, de mind azt mondta, hogy szervi bajom nincs, majd elfelejtem az egészet és akkor elmúlik ez a belső feszültség is. Én tudom, hogy ma már senki nem veszi el tőlem az ételt, de valahogyan változatlanul görcsbe rándulnak az idegeim és akaratlanul is habzsolni kezdem, amit elém raknak. Mint a kutya a csontra, rávicsorgok, és már ugranék is. Nem tudom fékezni magam. Az nem úgy van, hogy akarom vagy se. Nincs sorompó, nincs kontroll.

A felejtés… – próbáltam tétován oldani a feszültséget, de az öreg nem hagyta befejezni a mondatomat. Derűs mosollyal az arcán mondta a magáét.

Miféle felejtés? – kérdezett vissza a neheztelés legcsekélyebb nyomatékát se kiérezve hangjából: miféle felejtés? Ami ott velünk történt, azt nem lehet csak úgy kitörölni az ember memóriájából. Emberek vagyunk, nem számítógépek, hogy csak úgy megnyomok egy gombot és már nyoma sincs semminek. A nehezén már réges-régen túl vagyok: megbocsájtottam. Felejteni? Soha. Nem tudok és nem is akarok. És amit csak remélek, hogy a gyermekeim és unokáim emlékezetébe is beleégtek a nagyszülők történetei.

Mondta mindezt türelemmel, mosolyogva, miközben Erzsébet asszony és én, kanalaztuk a levest, amelynek utolsó kortyai mintha sósabbak lettek volna, mint amikor elkezdtük az evés.

Hozzászólás