Ha van “hogyan – legnehezebb – alijázni” toplista, azt biztosan az iskoláskorú gyermekét egyedül nevelő anyák vezetik. Nyelvtanulás, álláskeresés, otthonteremtés, és az ezekkel kapcsolatos hivatalos ügyek intézése; minden teher egy vállra nehezedik. És mellette anyaként is súlyosodnak a feladatok: biztonságot kell nyújtani, békét, egy – a történetünkben kilenc éves – gyereknek, aki éppen ugyanazt a kulturális sokkot éli át, mint a szülő. Persze a maga módján…
De hogyan látja ő új életét, új hazáját?
Márkot megérkezésük óta – nyolc hónapja ismerem. A befogadó központ liftjében ez szakadt ki belőle: “Nem tudtam, hogy itt fogok ragadni!” Aztán szeptemberben elkezdte az iskolát. Az évnyitó lufis-bulis, vidám nap volt. A fehér inges vigyázzba’ állós, karót nyelt budapesti évnyitók után üdítő izraeli kezdés. Az igazgatónő hosszan elbeszélgetett Márk édesanyjával és azóta is sokat segít nekik. Nagyon sokat számít, hogy az iskolai családsegítő szinte hetente elbeszélget a friss bevándorló szülővel. Aki egyedül neveli a gyerekét, különösen egy ilyen, problémákkal zsúfolt helyzetben, annak ez a pár percnyi kontroll is sokat jelent. Márk is, édesanyja is nagyon szeretik az iskolát. Tudják, a legfőbb szövetségesük a beilleszkedésben. Stabil pont, amire építhetnek, sőt építeniük kell. Míg a mama ulpánra járt, nem volt gond. Aztán, amikor az édesanyja munkahelye miatt felmerült, hogy el kell költözniük Márk iskolájának környékéről, a kisfiú így érvelt: Nem mehetünk! Én itt már felépítettem valamit. Ott kezdhetném elölről!
Fél éve voltak akkor itt. Maradtak. Édesanyja mindent alárendel Márk stabilitásának.
Márk mondja:
(Szerkesztettem, de nem korrigáltam, amit Márk mesélt)
– Már az első nap megpróbáltak tanítani engem, játszani velem. Aztán elkezdődött az ulpán. Napi öt óra helyett hat órám lett, sőt volt, hogy a rendes óráimról is elvittek nyelvet tanulni. Ezért inkább hozzátettek még egy nyelvórát, de az már nekem sok volt. Úgyhogy most az utolsó órán a számítógépnél ülök és egy ulpános segítő programon tanulok. A nyelvkönyvemnek az a címe: hákol hádás – mindenki új! Az első kötetét gyorsan megcsináltam, a másik már kicsit nehezebb. Elmondjam a többi órám is? Írás, olvasás, nyelv, ez egy tantárgy. A geometria és a matek az kettő, mert szét van választva. Van tóra, kémia, muzsika. Környezetismeret az itt nincs, de van biológia. És van a kulcs a szívhez. Itt megtanítanak a szokásokra, viselkedésre. És van egy óra, amikor Izraelről tanulunk. És van torna. Én Pesten úsztam, fociztam és jéghokiztam. Itt a tanár a kosárlabdát erőlteti, így most már négy sportot tudok. Bár a kosár még nehezen megy. Focizni csak úgy magunkban focizunk, de az sokkal jobb. Bár most éppen megtiltották a gimelnek, a harmadikosoknak, mert nagy témák kerekedtek a fociból. Veszekedések. Az angolt kifelejtettem, pedig az a kedvencem, és abból vagyok a legjobb. A többiek még olvasni se tudnak! Pedig én is most kezdtem. Még a nyári szünetben letöltöttem a telefonomra egy angol segítőt, azzal könnyebb volt az elején. Most virtuális könyveket olvasunk, az is nagyon jó. És van számítógépes óra is. Az iskolának van egy kniszája, ahol a tanárok is és a diákok is be tudnak lépni. Mi megnézhetjük, mi a házi feladat, feltehetjük amit megcsináltunk, a tanár meg le tudja ellenőrizni és új feladatot tud adni. Pesten semmi ilyesmi nem volt. Másodikban még a számítógépről sem tanultunk. Itt ez már elsőben is van. A srácokkal nagyon jó a viszony, hamar összebarátkoztunk, suli után is szoktunk találkozni itt, a tengerparti játszótéren. Hogy mi volt új a suliban? Hogy itt lehet az osztályban üvölteni, ott pedig meg sem lehetett nyikkanni. Ezt nagyon szeretem. El kell mesélnem egy történetet! Szenes Hanna életét itt mindenki ismeri. Nagyanyám anyja, szóval a dédnagymamám cellatársak, barátok voltak a Szenes Hannával. A kivégzése előtt odaadott a dédnagymamámnak egy fontos lapot, amin kódok voltak. Aztán elrejtették egy cipőben, ami egy harmadik barátjukhoz került, akinek semmije sem volt, csak egy nadrágja meg egy pólója. De a fontos papírról megfeledkeztek. Volt egy film, ami erről szólt: A boldog gyufák. Ezt bevittem az órára és megmutattam nekik, héber felirattal. Aztán a vetítés végén elmondtam, hogy aki a filmben szerepel, az az én dédnagymamám. Most 96 éves! Genetikai szerencséje van, hogy ilyen jól bírja. A tanárok elájultak, a haveroknak meg tátva maradt a szája. Két olyan is van a suliban, aki még nálam is újabb. Az egyik lány. Itt laknak ők is a merkaz klitában (befogadó központ) nyolc új van, hat orosz, a Manuel, meg én. Ő a barátom, vele héberül beszélgetünk, mert én nem tudok argentinül, angolul meg ő sokkal jobb, mert már három évet tanult. Nagyon tetszik Izrael, mármint amit láttam. Tel Aviv csodálatos a felhőkarcolóival és voltunk a szafari parkban is. Haifán barátoknál voltunk. A bahai kert nagyon tetszett. Voltam kibucban kétszer is, tehén farmon. Teheneket etettünk, itattunk, mi meg kakaót ittunk. A kakasok kukorékoltak, birkákat simogattunk. Ezt a merkaz klita szervezte. A sulival meg színházban voltunk, többször is, Kiryat Motzkinban. Jeruzsálemben még nem voltunk, de anyukámmal oda is el szeretnénk menni. Nagyon szeretném, ha végre nyár lenne, és jönnének a nagyszüleim. Amint lesz lakásunk jöhetnek. De ide nem akarjuk. Bár egyszer már volt itt a nagymamám. Itt a merkaz klitában nincs tévé, se internet, ezért le kell járnom ide a porához, mert itt van wifi, ez az egy szórakozás. Az etiópok eléggé megkeserítik ezt is, mert lejárnak ide. Mindenkit szekálnak, mindenkibe belekötnek, és vadak. De azért lehet itt élni, kapunk ajándékokat minden ünnepkor. Csak a lakás szörnyű! Katonai ágyak! Bogarak! Öreg hűtő! A kényelem az hiányzik, de ha lesz lakásunk, akkor minden rendben lesz. Magyarországról a nagyszüleim hiányoznak, meg az, hogy nem tudok a gyerekekkel magyarul beszélgetni.
Itt sokáig hallgat és ezután már nehezen veszi fel a beszélgetés fonalát. Drukkolok nekik, hogy megnyerjék azt a meccset, amit most a problémáik ellen játszanak. És úgy látom, Márk jó csatár.
Kép: illusztráció
Nagyon tetszett! 🙂 Még olvastam volna, tovább, tovább…