Harmadnap

2

Szerző: Sáfrán István

Aliya éveim első hónapjait a kendőzetlen szomorúság ülte meg. Nem így, nem egészen így képzeltem el a második honfoglalást. Aki, hogy úgy mondjam beleszületett Izraelbe, annak minden könnyű és természetes. Vele és általa is változik a világ, a világa, Erec Izrael. Felnőtt fejjel azonban mindent újra kell tanulni. Nemcsak a nyelvet (talán még az a legkevesebb), hanem a kultúrát, a szokásokat és legfőképpen a türelmet, hogy rega-rega és hogy szavlanut!

Ez nem Európa és egyáltalán nem biztos, hogy amit hozok magammal, a fennkölt és nemes eszméket, szokásokat, annak itt mindnek helye, szerepe és igazsága van. Tudtam, azaz inkább csak sejtettem, nem lesz fáklyásmenet a beilleszkedés – mint ahogyan a történelem egyetlen honfoglalása sem arról szólt, hogy az érkezők diadalmenetben trappolják végig majdani hazájuk földjét. A mesében ameddig a szem ellát, ringó búzatáblák, pruszlikos hajadonok és/vagy délceg kipás fiatalurak látványa szegélyezi a látóhatárt. Mi sem az álmok tengerébe kívántunk evezni. A realitásokkal akartunk farkasszemet nézni. Nem reb Tevjét kereste pillantásunk, nem az ő perlekedését akartunk visszahallani istenével, nem Lázár Wolf hentesüzlete után tudakolództunk.

Izraelt akartuk a maga XXI. századi romantikájával és szúrós valóságával, a hagyományokkal, mi több, a Tradíciókkal, így nagy betűvel írva a szót.

Máig emlékszem arra az ismeretlen ismerősre, aki először magyarázta el jiddis-angol-orosz nyelvi keverékkel a sabrékkal, a bennszülöttekkel kapcsolatos legfontosabb tudnivalót, amit ha megértek, mindjárt másként fogom látni a világot. Hogy a kaktusz gyümölcséről kapták a nevüket, amely tudvalevően kívül szúrós, de belül édes. Így és ezzel jellemzik – megjegyzem igen találóan! – a bennszülötteket. És talán az is jellemző, maga a kaktusz ugyancsak “bevándorló”, a spanyol hódítok hozták Európába az óceán túloldaláról, s némi kerülővel kötött ki itt, a Földközi tenger partján.

Megkaptuk amit vártunk? Tulajdonképpen igen, csak egy kicsit másképpen.

Az első éjszaka a merkaz klitában kísérteties volt. Ha villanyt gyújtottunk bejöttek a szúnyogok, ha becsuktuk az ablakot fulladoztunk a páradús melegben, a mázgánt csak ki és be lehetett kapcsolni (20 fokra kalibrálta valami főokos, úgyhogy vagy beléd fagyott a pisi vagy hőgutát kaptál az éjszakai harmincvalahány foktól). És akkor még említést sem tettem a lámpaoltás utáni dzsukk-invázióról. Ekkora svábbogarak láttán talán még Darwin is szívéhez kapott volna, s menten átírja az evolúcióról alkotott elképzeléseit.

Másnap azonban mindent elsodortak az új élmények. Nem volt mindegyik szívet melengető. A sivatagi szél tépett nájlon zacskókat kergetett, elszórt papírfecniket sodort szerteszét és a buszmegállókban – képletesen szólva – kötésig állt a csikkhalom. Igen, közvetlenül a szeméttartó mellett. Na ez a látvány volt az, ami szíven ütött. Még az egymásba érő óriási daruk látványát is elhomályosította, amely pedig arról tudósított volna – ha nem vakulunk bele rövidlátásunk gödrébe -, hogy egy olyan országba érkeztünk, amelyik működik: ahol ilyen tempóban építkeznek, ott prosperál a gazdaság!

Harmadnapra, amikor már volt kivel beszélgetni, szóvá is tettem újdonsült ismerősömnek, hogy az talán még sincsen rendjén, hogy a világ technológiai nagyhatalmainak élvonalában lévő országban szemet szúró szemétkupacok rondítják az utcaképet.

– Láttad volna tíz évvel ezelőtt! – nyugtatott alkalmi kalauzom -, ahhoz képest ez a mostani helyzet maga a beit mirkahat. Maga a patika.

Mi tagadás voltak más képzeteim a gyógyszertárakról. Pontosabban fogalmazva csak más tapasztalataim voltak. Aztán eltelt az első év, a második és kitelt a harmadik is. Igen, mintha… De lehet, hogy ritkábbak a mindent felkavaró szelek vagy talán nem is olyan intenzívek a viharok, netán kifogytak volna a reklámszatyrok, esetleg kevesebbet szívnának a honpolgárok? Valami történt, az egészen biztos, mert egyik-másik városrészben akár az aszfaltról is lehetne reggelizni, márpedig aki nem tegnap jött a 6.20-as járattal, annak észre kell vennie a változást.

Valahogyan így jártam én is a mostani ünnepségsorozat végeztével. Az országos vigalom reggelére kelve – hát hogyan is fogalmazzak…? Nem járok túl közel a valósághoz, de talán érzékelteti a képet ha sejtetni engedem: nem volt makulátlan az utcakép – és akkor a tengerpartról még nem is beszéltem. A sétány, no meg a homokpad… Jobb, ha hagyjuk.

Igen ám, de ránk köszöntött a másnap másnapja, a harmadnap. Mintha kicseréltek volna mindent. Leszállt volna egy jótündér? Na ne már! Pont ide? Ez errefelé sem nem szokás sem nem gyakorlat. Elképzelni sem tudom, de hogy valami történt az egészen bizonyos, hiszen a látvány magáért beszél.

Mindez egy új olékkal folytatott tengerparti eszmecsere kapcsán jutott eszembe, miközben a rendeltetésszerűen szénfeketére sülődött csirkemellet majszoltuk és nem győztük dicsérni a ház urát (a ház asszonya szóba sem jöhetett, hiszen miképpen a világ minden táján, azonképpen a szabadtéri kotyvasztás, az “ál há és” Izraelben is a férfiszakasz privilégiuma).

Összességében mondhatom, nagyjából-egészében hamar megbarátkoztak új helyzetükkel, ami persze messze nem jelenti, hogy mindennel elégedettek lennének. Sőt – (de ez talán majd egy másik történet lesz, ha a szerkesztő is jónak látja). Viszont a szemetes utcák és az elhanyagolt befogadó állomás nem került terítékre. Ehelyett arról panaszkodtak, hogy a merkaz klitában csak egy meglehetősen szűk körben és időben lehet az internethez hozzáférni. Valahol lent a földszinten, ott sem mindig és meglehetősen szűk sávtartományban. Pedig milyen sokat jelentene a mindennapos skype-kapcsolat az otthon maradottakkal, a világra nyitott tájékozódás lehetőségéről már nem is szólva.

Dzsukk? Csikk?

Ennyit változott volna a világ pár esztendő alatt? Ennyit, sőt többet. Amúgy minden változatlan. A daruk száma mintha még a korábbiakat is felülmúlná – tehát a gazdaság működik.

images-2És a sabre(k) is változatlanul édes(ek).

Fotók: illusztráció/internet

2 Kommentek

  1. A függetlenség nap utáni szemét hegyeket sok-sok millió adó sékleböl takaritották el az avval megbizott vállalkozók. Tudom, hogy ezt kellett teniuk a közterület fentartóknak. De azt is tudom, hogy még sokat kell Nekünk tenni a környezet tudatos életért.

  2. Egyetértek. Ezt kell tenniük a hivatalosságoknak is, meg nekünk is. Teszik is, tesszük is, de még van homok a gépezetben.

Hozzászólás