Silló Sándor/ujkelet.live
Magyar napok Tel Avivban a HaTachanán.
A régi jaffai vasútállomás és melléképületei kedvelt szórakozóhely. Az iparművészek asztalkáin ékszerek, díszek, ruhák, köröttük éttermek, kávézók. Kedvelt programja a tel aviviaknak, a turistáknak itt lötyögni máskor is.
Most sokkal nagyobb a tömeg.
Sorok állnak kürtös kalácsért, pörköltért, lángosért, szalámi-, kolbászkóstolóért, Dúzsi Tamás boraiért. A színpadról árad a fellépők energiája. A Palóc Néptáncegyüttes, a Debreceni Népi Együttes, Horváth Zalán Levente dudás és családja, és a világzenész Golán Tibi izraeli zenekara, akik most magyar zenét játszanak. Szokásos folklór program. Bármely ország bármely más országban ilyen műsorral mutatkozna be. A siker nem marad el. Fényképezkedik a sok népviseletessel a sok izraeli magyar és nem magyar. Igazi majális hangulat van!
De a valódi kincs Vrencsán Anita.
A törékeny csángó kislány a táncos csizmák dübörgése után lép színpadra. Neki már Budapest is több száz kilométeres út Kostelekből. Aztán héthatáron át repülve most itt áll a vásári tömeggel szemben bátran, elszántan, egy húszperces acapella műsorral. Se kíséret, se támogató zenész partner a színpadon. Csak a saját hangja. Zavarba ejtő ősi tisztaság. És szinte csak tragikus témák. Elhagyott szerető, katonának hurcolt kedves.
“Ej ,haj nem idevaló születésű vagyok én
messziföldről vándoroltam ide én.”
Ezt a dalt hallottam már mástól, de most szíven üt. Egy éve alijáztam! – és nem csak a szövege miatt. Hihetetlen komolyság, egy mosolytalan gyerekarc! Olyan fájdalom van az énekében, mint egy nyolcvan éves blues énekesében, és mindezt csengő, tiszta gyermekhangon. Egyenletes erő, szinte monoton energia, semmi cifrázás. Aki állt már színpadon egyedül, szemben egy idegen tömeggel, akik a szavait sem értik talán, az tudja, mekkora kockázat egy ilyen műsor.
Anita nem tudja! Bátran, hibátlanul végignyomja. Egyik lába a sorrenden, hogy a papírt ne fújja el a szél, a másik lába diktálja a tempót. A közönség csendben figyeli, nem lehet tudni, hogy ez a közönyé, vagy megfogta őket. A végén felcsattanó taps aztán eldönti a kérdést. Nem akarják leengedni a színpadról. A kétnyelvű műsorvezető faggatja, miről szólnak a dalok. Szerelemről, katonaéletről, bánatról – válaszolja. Hát ennyi. Beosztani a drámai erőt, gazdálkodni vele, mint előadó, ezt majd megtanulja, ha rutint szerez. De amit most tud, az nem tanítható!
„Állj meg állj meg jószerencse
hadd üljek fel szekeredre!”
– szólt a dala.
Ennél én sem kívánhatok neki többet.
