Kémtörténet – 8. fejezet

0

szerző: Halász András

8.

Vigasztalanul ömlött az eső. Saci az ablaka előtt állt, de az ablakra zúduló esőcseppektől nem látott ki az utcára. Lehúzta a redőnyt, és visszakucorodott a fotelba. A zenegépből Haydn egyik szimfóniája szólt. Délelőtt, a gyárban felhívta Lacit, megkérte, este ugorjon fel hozzá. Nagy levegőt vett, és úgy-ahogy rendet rakott a nappaliban. Kupacokba rendezte papírjait, a földre hányt könyveket visszatette a polcra. Hazafelé pogácsát és bort vett. Hosszú nadrágot és zárt pulóvert vett fel, az orrára biggyesztette ronda, fekete keretes szemüvegét, annak ellenére, hogy kezdett hozzászokni a kontaktlencséhez. Komoly, tudós asszony látszatát akarta kelteni.

Csöngettek. Indult ajtót nyitni.

Laci csuromvizesen állt az ajtóban. A kezében nagy férfi ernyőt tartott, amelyről csurgott a víz. Saci gyorsan behúzta az apró előszobába. Kivette a kezéből az ernyőt, lehámozta róla a kabátot. Bementek a nappaliba.

– Azt hittem, már nem jössz. De mivel nem telefonáltál, reménykedtem. Szörnyen eshet. Gyere, drágám, ülj a fotelba, és fújd ki magad. Nem vagy éhes? Vettem sajtos és töpörtyűs pogácsát.

– Kedves vagy, de előbb hadd fújjam ki magam. Három házzal arrébb találtam parkolóhelyet, és amíg ide értem, ronggyá áztam. Tudnál adni egy törölközőt?

– Hozom azonnal, – ugrott fel a fotelból Saci, és kiszaladt a fürdőszobába.

Mire visszaért, Laci levette a zakóját, meglazította nyakkendőjét, és lerúgta lábáról a cipőjét. Saci odaállt elé, és megtörölte a fejét. Aztán puszit nyomott a homlokára, a törölközőt arrébb hajította, leült a másik fotelba, szemben Lacival.

– Mi újság otthon? Minden rendben? Mi van Katával? Beszéltél vele?

– Nincs semmi különös. Pirike beszélt vele.

– Hála Istennek. Szeretnék megbeszélni veled valamit. Tudsz figyelni?

– Hűha. Itt valami komoly dologról lehet szó, ha így fogsz hozzá.

– Örülök, hogy így számon tartod.

– Hogyne tartanám számon.

– Jól érzem magam veled, és ami nekem nagyon fontos, tudomásul veszed, ha nem érek rá, mert dolgoznom kell. Tisztában vagyok vele, ezt nem minden férfi viselné el. Mégis, az utóbbi időben kezdtem úgy érezni, több időt szeretnél velem tölteni. Jól gondolom?

– Igen, így van, – bólintott Laci.

– Meg tudod magyarázni, mi ennek az oka? Miért nem jó, ahogy korábban volt? Egyszer egy héten, és néha-néha egy lopott hétvége. Miért szeretnél többet?

– Mert szeretlek, és több időt szeretnék veled tölteni.

– Ez nagyon kedves. De gondoltál arra, hogy a több együttlét gondokkal is járhat? Nézzük először a dolgot az én oldalamról. Ha többet lennénk együtt, csökkenne az az idő, amit a kutatásra fordíthatok. Ha nagyon megerőltetném magam, akkor kevesebbet aludnék, bár be kell vallanom, most sem alszom többet öt-hat óránál. És akkor még nem esett szó rólad. Ezt az időt a feleségedtől vennéd el. Így van?

– Nem számít. Már egyáltalán nem foglalkozom ezzel.

– Pedig kéne, hogy érdekeljen. Gondolkozz egy kicsit. Ha a mostaninál is szorosabbá válna a kapcsolatunk, egész biztos, hogy kitudódna. Vagy úgy, hogy a feleséged jönne rá, ne, kérlek, ne szólj közbe, szeretném befejezni a gondolatot. Szóval olyan sejtésem van, bár nincs semmilyen bizonyítékom rá, Pirike sejti, hogy van valakid.

– Honnan veszed ezt? – húzta fel a szemöldökét Laci.

– Honnan? Jaj, Lacikám, a nők antennái másként működnek, mint a tietek. Vajon Pirike nem gondolkozott el azon, mért jársz haza olyan későn? Vagy azokon a hétvégeken, amelyeket velem töltesz, nyilván hazudnod kell valamit, hogy hol vagy egész nap.

– Mire ez a nagy boncolgatás? Nem érzed jól magad velem?

– Nem arról van szó, hogy nem szeretnék több időt veled tölteni. Hanem arról, hogy ha a kapcsolatunk kitudódna, a professzor páros lábbal rúgna ki a gyárból. Nem akar semmilyen botrányt maga körül. Képzeld el, mi történne, ha valaki elsusogna egy újságírónak, és másnap erről írna valamelyik bulvárlap. Időnként, elfelejted, hol dolgozunk. A Fonten az ország első gyógyszergyára, és a kutatási eredményei világhírűek. A gyárral összefüggő bármilyen hírre ugornának a firkászok. Eszedbe jutott már, hány ország hírszerzése szeretne többet tudni a kutatásainkról? Ennyire feledékeny vagy? De hiszen te már dolgoztál a szakmában, az átkosban is. Nehogy azt mondd, hogy nem gyötörtek meg minden nyugati utad előtt, meg utána, amikor hazaérkeztél. Én mindezt csak a könyvekből tudom, meg abból, hogy egyszer a volt főnököd, igen a Lajos mesélte, milyen cirkuszt rendezett a belügy, amikor hazahozott magának, – nem másnak! – egy tranzisztoros rádiót. Képzeld el, oda kellett adnia a belügyeseknek, akik Isten tudja mit csináltak vele. Csak egy hét múlva kapta vissza. És annak ellenére, hogy demokráciában élünk, a konkurens országok, a különösen fontos gazdasági és kutatási adatokat most is meg akarják szerezni. Erre az egész sóderre csak azért volt szükség, hogy megértsd: ha kiderülne a kapcsolatunk, az egyet jelentene a szakításunkkal. Érted már?

Laci arcán látszott, rosszul estek Saci szavai.

– Nézd Saci, ha már erről beszélünk, be kell vallanom, mostanában azon jár az eszem, hogy elválok Pirikétől.

– Micsoda? Te megbolondultál? Mintha megéreztem volna! Pont időben tartottam neked fejtágítót. Lacikám, még mindig nem érted? Erről szó sem lehet. Sőt, azt szeretném, ha legalább félévig, kevesebbet találkoznánk.

– Szóval erről van szó. Le szeretnél koptatni. Így szoktak hozzákezdeni.

– Dehogyis szeretnélek lekoptatni. Szeretlek, te marha! De Pirike hagy gondolja, és főleg érezze, hogy a férje ugyanúgy mellette áll, mint 5 évvel ezelőtt. Érted? Én, a helyedben elvinném magammal a következő nyugati utamra. Hagy érezze, mennyire fontos a számodra. Gondolod, hogy nekem olyan könnyű, hogy vele utazol? Mi még sehová sem utaztunk el. Mit csináljak, ez az ára, hogy nyugodtan lehessünk együtt. Megértesz?

Laci bólintott.

– Örülök.

Összeölelkeztek, aztán kéz a kézben vonultak be a hálószobába. Félóra múlva, mindketten az ágyban kortyolgatták a borukat. Saci Laci felé fordult, és rámosolygott. Most éppen zöld volt a szeme. Laci öt év alatt sem jött rá, mitől változik meg az asszony szeme színe.

– Áruld el Lacikám, mikor volt nálatok utoljára vendégség?

– Nem is tudom az idejét. Valahogy mostanában mindenki elmaradt.

– Tegyél róla, hogy ne így legyen. Meséltél egyszer a feleséged barátnőjéről, nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy orvos.

– Hát persze. És a lányoddal egykorú lánya van. Beszéld meg Pirikével, hogy hívjátok meg őket ebédre. Figyeld meg, milyen örömet okozol a feleségednek.

– Nem is tudom, mit kezdenék nélküled,- ölelte át Soltész Sacit.

 

Részlet Dr. Kővágó Sarolta naplójából

Bár csak elfelejthetném az egészet! De nem lehet. Azért, hogy mégis nyoma maradjon, igyekszem mindent pontosan leírni. A múltkor ott hagytam abba, hogy Thomas meglátogatott Budapesten. Csodálatos napok voltak. De a végén, amikor hazaérkeztünk Balatonról, és este lefekvéshez készülődtünk, – ez volt Thomas terve szerint az utolsó nálunk töltött éjszakája -, odahúzott maga mellé, és azt kérdezte, szeretem-e a hazámat. Első pillanatban azt gondoltam: micsoda idióta kérdés! Mindenki szereti a hazáját. Valami ilyesmit válaszoltam is neki. De ő nem tágított. Azt kérdezte, miben tudom kimutatni a hazaszeretetemet? Erre nem tudtam, mit válaszoljak. Valami olyat, hogy valószínűleg, nem tudnék máshol élni, csak Magyarországon. Tovább nyaggatott, ami nagyon zavart, mert nem tudtam, miért csinálja. És ha meg kellene tennem valamit a hazámnak, kérdezte, vállalnád? Attól függ, mit, válaszoltam. Például, ha külföldre utaznál, és arra kérnének, hogy adjál át bizonyos dolgot valakinek, de erről senkinek sem beszélhetnél, megtennéd? Nem értettem az egészet. Vajon mit akar tőlem? Postás legyek? Miért nem lehet azt a dolgot postán feladni? Azt válaszolta, vannak olyan dolgok, amelyeket az ország, a haza, titokban akar tartani, és csak azok tudhatnak róla, akiket közvetlenül érint. Vagy mondjuk, egy külföldi ország meg szeretné tudni, hol tárolja Magyarország a tartalék élelmiszer készletét, amit arra az esetre raktározott el, ha netán háború törne ki. Ha a raktárak helye kitudódna, akkor az ellenség könnyedén megsemmisítheti.

Másik példát is említett. Tételezzük fel, az ország olyan kutatási eredményhez jutott, amelynek nagyon nagy az értéke. Nemcsak pénzben kifejezve, hanem tudományosan is. Nem tudtam elképzelni, miről beszél. Hogy jobban megértsd, folytatta, képzeld el, hogy magyar kutatók dolgoznának ki elsőnek a világon olyan védőoltást, amely megvédene az AIDS ellen. El tudom képzelni, hogy a világ nagyhatalmai minden eszközt bevetnének, hogy megszerezzék a vakcina kémiai leírását? Azt feleltem, hogy igen. Tovább kérdezett. És mit tennék, hogy ne jussanak hozzá a kémiai leíráshoz? Biztos helyre zárnám, válaszoltam. Felnevetett, de meg is simogatott. Nem gondolod kedvesem, hogy elsősorban azokat kéne megvédeni, akik birtokában vannak a kutatási eredményeknek? Thomas szerint, ha egy külföldi nagyhatalom helyében volna, nem azon törné magát, hogy a vakcinát szerezze meg, hanem azért, hogy rábírja valamelyik kutatót, aki ismeri a vakcina összetételét, hogy nekik dolgozzon. Jó, rendben van, válaszoltam, de nekem mi közöm van ezekhez a dolgokhoz?

Thomas felállt, és az ablakpárkányra támaszkodott. Aztán megállt előttem, és folytatta. Minden országnak, így Magyarországnak is, – magyarázta – vannak olyan intézményei, amelyeket azért hoztak létre, hogy megvédjék az országot, beleértve kutatási eredményeit is. De képzeljem el, vajon az az elhárító tiszt, akinek ez a feladata, mennyit ért a kémia bonyolult világához? Ugye, semmit, folytatta Thomas. Ezért szüksége van olyan emberekre, akiknek kisujjukban van a kémia, és emellett abba is be vannak avatva, hogy a titkos szervezet mivel foglalkozik. Ezek a szakemberek elsősorban saját szakmájukkal, kutatásaikkal foglalkoznak, de emellett, titokban, kapcsolatban állnak azokkal is, akiknek az a feladata, hogy megvédjék a titkokat, és az azokat ismerő embereket. Megkérdezte, hogy idáig értem-e. Bólintottam.

Megint leült velem szemben, és hosszasan nézett a szemembe. Aztán folytatta. Azt kérdezte, hajlandó vagyok-e azoknak az okos és képzett embereknek a körébe tartozni, akik segítenek ezeknek a szervezeteknek. Nem tudtam, mit válaszoljak. Hiszen gondold el, drága naplóm, mindössze 20 éves vagyok. Eddig csak azon járt az eszem, mit fogok a jövő évben tanulni, milyen ruhát vegyek fel másnap, a könyveimen, mozin, színházon. Ilyen komoly és bonyolult dolgokon még sohasem gondolkodtam. Ráadásul, a politika egyáltalán nem érdekelt.

És akkor, hirtelen, mintha villám csapott volna belém. Tudatosodott bennem, Thomas angolul beszél, és én is. Hogy van ez, kérdeztem magamtól. Az angol fiú Magyarországnak dolgozik? És ha igen, mi ennek az oka? És miért akar arra kérni, hogy dolgozzam a magyar titkos szervezeteknek? Totális zűrzavar volt a fejemben. Már nem azon gondolkoztam, amiket Thomas mondott, hanem magán, Thomason.

Felálltam, és azt kiabáltam: ki vagy te, Thomas? És csak utána tudatosult bennem, hogy a kérdést magyarul tettem fel. Thomas is felállt, átölelt, és azt suttogta a fülembe magyarul: nyugodj meg Saci, minden rendben lesz. Szóval magyar, csak angolnak adta ki magát. Hirtelen nem tudtam, mit kezdjek ezzel a tudással. Akkor nem is kell visszautaznia, gondoltam. Minden nap találkozhatunk. De akkor mért adta ki magát angolnak? Kérdések és kérdések, egyik követte a másikat. Visszazökkentem a székembe, és az asztalon, a karomra hajtottam a fejem. Égett az arcom, úgy éreztem láz gyötri a testemet. Éreztem Thomas simogató kezét a fejemen. Kitört belőlem a zokogás. Thomas lassan felemelt a székből, és magához ölelt. –

– Sírj csak nyugodtan, Segíteni fog.

Jó néhány perc telt el, míg lenyugodtam. Mindketten visszaültünk az asztalhoz, és egymást bámultuk. Thomas nem szólalt meg, arra várt, szóljak már valamit. Mit vár tőlem? Mintha megérezte volna kétségbeesésemet, ő kezdett el beszélni, de most már magyarul, miközben nem engedte el a a kezem.

Beismerte, nem egyetemi hallgató, hanem annak a titkos szervezetnek a tisztje, amiről az előbb beszélt. Azt szeretnék, ha önként vállalnám, hogy segítségükre legyek a munkájukban. Egyelőre semmi különöset nem kell tennem. Maradjak ugyanolyan egyetemista, mint eddig. Időnként találkozni fogunk, és elbeszélgetünk az egyetemi társaimról, meg a tanáraimról. Hajlandó vagyok erre, kérdezte.

Már kezdtem kapiskálni az igazságot. Thomas nem egyetemista, nem angol, és ami a legszörnyűbb volt, de muszáj volt megtudnom, talán nem is szeret.

Saját maga próbált választ adni erre a kérdésre is. Nagyon kedvel engem, és ha akarom, továbbra is lehet közöttünk bensőséges kapcsolat, ő nagyon örülne neki. Felugrottam, és kirohantam a szobából. Nem jött utánam. Tudta, vissza fogok menni hozzá. Álltam a fürdőszoba ajtajának támaszkodva, és azon vívódtam, hogyan szerethetem ezek után Thomast? Hiszen mindenben hazudott. Nem angol, nem egyetemista, és nyilván azért ismerkedett meg, és azért feküdt le velem, hogy a céljait elérje. Akkor éreztem életemben először, hogy felnőttem. Amit tettem, megtettem, még akkor is, ha csúful becsaptak. De még mindig nem tudtam, hajlandó leszek-e a titkos szervezetének segíteni. Visszamentem a szobámba. Thomas ott ült az asztal mellett, és azt ajtót bámulta. Amikor beléptem, rám mosolygott.

Hogy döntöttem, kérdezte. Kérdéssel válaszoltam. Mi fog történni, ha nem vállalom? Semmi különös, válaszolta. De ebben az esetben, alá kell írnom egy titoktartási nyilatkozatot, amiben megesküszöm, hogy soha senkinek nem beszélhetek sem róla, sem arról, amit ma elmondott. És ha nem írom alá, feszítettem tovább a húrt. Azt nem ajánlom, mondta elkomorodva, mert abban az esetben, a szüleid olyan fényképeket fognak kapni rólad, ahol Cipruson egyszerre több fiúval és lánnyal szeretkezel. De hát ez nem igaz, tiltakoztam. Persze, hogy nem, de ők nem tudják. Tönkre akarod tenni az életüket? Bízom benne, hogy nem. Saci, gondolkozz! Amit kérek tőled, semmiben sem fog gátolni a meg szokott életedben. Időnként találkozunk, elbeszélgetünk, ennyi az egész. Hogy mi lesz, ha elvégzed az egyetemet? Hol van az még, drágám. Odáig még legalább négy év van hátra, az rengeteg idő…

Szóval, nem volt mit tennem, aláírtam a titoktartási papírt, de egy szóval sem említettem, hogy hajlandó vagyok segíteni neki. Nem is erőltette. Elköszöntünk egymástól, de előtte megbeszéltük, hogy a szüleimnek azt fogom mondani, Thomasnak azonnal vissza kellett utaznia Angliába. Kaptam tőle egy telefonszámot, ha akarom látni, azon megtalálom. Bár ő mindenképpen jelentkezni fog. És éljem csak nyugodtan a megszokott életemet.

Ahogy ő gondolja! Hiszen minden a feje tetejére állt. Ezen a nyáron nő lettem, megszerettem valakit, aztán kiszerettem belőle. A papírról, amit aláírtam, már ne is beszéljek. Hogy készítették azokat a képeket? Biztos voltam benne, sohasem fogom megtudni az igazságot.

Hozzászólás